Tíz évének minden érettségével nyújtja kezét, úgy mutatkozik be, látszik, nem először csinálja. Rutinosan kínál hellyel az étkezőben, tolja elém a pogácsát, aprósüteményt, csak vegyek bátran, helyezzem magam kényelembe. Külsőre kislány, viselkedésre felnőtt, nem is tudom hova tenni ezt a látszólagos ellentmondást, amit végül egy mosollyal old fel, és akkor helyükre kerülnek a dolgok bennem: […]
Na, ki az első, aki szembejön velem Tard főutcáján? Dadus, Hajdú Miklósné! Kunos vágású szemének villanása, cinkos mosolya azt üzeni, ő is megismert. – Az újságírónő, ugye? Emlékszem ám még a riportjára. „Fél ötkor kel, ahogy a tehén egyet bődül, már teszi elé a szénát, eteti a libákat, kacsákat, hogy nyolcra már Váczi Roziéknál lehessen…” […]
Péterke is, Katika is, — mert eddig még nem dőlt el, hogy a kettő közül ki az úr a háznál. Viszont nadrágban Kati is zavartalanul játszhat rablópandúrt, tornászhat, fára mászhat – könnyebben mozog ilyen célszerű holmiban, amelyre nem kell folyton vigyázni. A kis nadrág kikerül apa nadrágjából, vagy mama szoknyájából, elkészíthetjük ördögbőrből, régi vászonból, szövetből. […]
