Tíz évének minden érettségével nyújtja kezét, úgy mutatkozik be, látszik, nem először csinálja. Rutinosan kínál hellyel az étkezőben, tolja elém a pogácsát, aprósüteményt, csak vegyek bátran, helyezzem magam kényelembe. Külsőre kislány, viselkedésre felnőtt, nem is tudom hova tenni ezt a látszólagos ellentmondást, amit végül egy mosollyal old fel, és akkor helyükre kerülnek a dolgok bennem: […]
Na, ki az első, aki szembejön velem Tard főutcáján? Dadus, Hajdú Miklósné! Kunos vágású szemének villanása, cinkos mosolya azt üzeni, ő is megismert. – Az újságírónő, ugye? Emlékszem ám még a riportjára. „Fél ötkor kel, ahogy a tehén egyet bődül, már teszi elé a szénát, eteti a libákat, kacsákat, hogy nyolcra már Váczi Roziéknál lehessen…” […]
