Havas Juli ez utóbbiak közé tartozik. A civilben tüdőgyógyász író 58 évesen került az irodalmi életbe, és az elmúlt években bebizonyította, hogy egy sikeres karrier mellett van helye egy másiknak is. Orvosként nap mint nap súlyos emberi történetekkel találkozik, emiatt szereplői inkább az élet napos oldalán állnak. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy könyvei mellőznék a drámát.
Harmadik regényében, a Második csillag jobbra című kötetben az újrakezdés, a családi minták és a függőségek kérdései fonódnak össze. Az egyszerre megrázó, ugyanakkor reményteli regény arra késztet minket, hogy óhatatlanul más fénytörésben lássuk a döntéseinket, és feltegyük a kellemetlen, olykor kínzó kérdéseket. Havas Julit mi is sokféle témáról kérdeztük: az új könyvéről, női sorsokról, függőségekről, és arról is mesélt, hogy vajon élnek-e lovagok a Kodály köröndön.
Egy korábbi interjúban említetted, hogy mindig is szerelmes doktornő típusú regényt szerettél volna írni, és mindhárom regényedben van egy doktornő. Tudatos döntés részedről?
Igen, abszolút tudatos. Egyrészt szeretném megmutatni az orvosi lét szépségeit és nehézségeit is. Különösen a Covid óta érzem ezt fontosnak, mert elszenvedtünk egy nagyon súlyos bizalomvesztést. Úgy gondoltam, ehhez talán hozzá tudok tenni valamit azzal, hogy az olvasók jobban megértik, milyen az orvosi hivatás. Hogy lássák: nem a barikád két oldalán állunk, hanem valójában ugyanazon az oldalon. Ha ezzel valamit tehetek a saját szakmámért, már megérte.
Az orvosi munkádból, a betegek történeteiből merítesz inspirációt?
Nem igazán. Tüdőgyógyászként rengeteg tragikus sorsot látok. Ennek egyik oka a súlyos betegségek jelenléte, a másik pedig az emberek sokszor nagyon rossz szociális helyzete, ami gyakran kétségbeejtő.
Kapcsolódó: 8 nyári olvasmány, ami magával ragad
Az én szereplőim viszont inkább az élet napos oldalán állnak. Ha be is emelek ilyen sorsokat, akkor csak mellékszálként, inkább érzékenyítés céljából, ahogyan az új regényben is szerepel egy ilyen történet.
Akkor a civil és az írói életed nem nagyon folyik össze?
Nem. A történeteket inkább a civil életemből merítem. Hallok egy izgalmas történetet, aztán kiszínezem, megszorzom százötvennel, és abból lesz maga a sztori.
Flow-ban írsz, vagy előre felépíted a történetet?
Abszolút flow-ban. Amikor elkezdek írni, nagyjából tudom, mi a kiindulópont, de az egész történetet nem. Az elejét ismerem, és egy-két szereplőt. Aztán ahogyan sok író is mondja, én sem igazán értem, hogyan működik, de a szereplők egyszerűen önálló életre kelnek. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, mert nagyon racionális ember vagyok, de tényleg így érzem.
Ez is érdekelhet: Grecsó Krisztián: A középkorúságnak nincs története
Valami történik az agyamban, aminek nyilván van valamilyen pszichológiai folyamata. Az emlékekből, tapasztalatokból, olvasmányokból és filmekből rengeteg minden beépül az emberbe. Az új könyvemben például nagyon sok filmes hatás van. És ezekből egyszer csak összeáll egy történet, amelynek sokáig magam sem tudom a végét. Addig a legizgalmasabb, amíg nem tudom, hogyan fog végződni.
Mit szóltak hozzá a kollégák és a betegek, hogy írsz?
Az első regénynél még nagyon bujkáltam, mert nem nagyon mondtam el senkinek, hogy én írtam. Azt gondoltam, úgysem tudják, ki van a név mögött. Aztán amikor kezdett jól menni a könyv, és jött a Margó-jelölés is, akkor már felkeltette az emberek érdeklődését. Nem terveztem, hogy örökké titokban marad.
Most pedig már ott tartok, hogy a betegek közül is sokan tudják. Akik olvasnak, azok főleg. És nagyon kedvesen viszonyulnak ehhez az egészhez. Tényleg csak jóindulatú visszajelzéseket kaptam eddig. Még azok is gratulálnak, akik nem olvassák a könyveket.
Mennyire címkézik a könyveidet női regényként?
Sok női szerző kikéri magának, ha írónőnek nevezik. Lehet, hogy nem divatos ezt mondani, de engem ez egyáltalán nem zavar. Ahogy a kórházban sem zavar, hogy doktornőnek hívnak. Persze a két dolog nem ugyanaz, de engem nem zavar sem a nőiségem, sem az, hogy főleg nők olvasnak.
Kapcsolódó: „Az irodalom elsősorban még mindig a történetmesélésről szól” – Interjú Kovács Krisztiánnal
Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy egyre több nő olvas, és egyre több kiváló női szerző van. Én mostanában annyi jó regényt olvasok, hogy szinte minden napra jut egy remek könyv.
Az új könyved egyik fő témája a családi sorsok és minták újraírása. Mi foglalkoztatott téged a kérdésben?
Havas Juli: Második csillag jobbra, 2026., Open Books
Ez egy nagyon izgalmas téma. Előjáróban azt szeretném mondani, hogy soha nem jártam terápiába, tehát nincsenek saját ismereteim a pszichoterápiáról, meg általában a pszichológia terápiás részéről sem. Az örökölt sors is csak Orvos-Tóth Noémi könyvéből ismert számomra.
Egyrészt a címe arra utalhat, hogy örökölt a sorsunk, és kész, ez így van. De pont nem ez a lényege, hanem az, hogy ezekkel az öröklött sorsokkal talán dolgunk van. És ha nagyon őszinte akarok lenni – bár nem akarok, mert az első regényemnek is az a címe, hogy Nincs hold, ha nem nézed – akkor ez rám nagyon jellemző: ami kellemetlen, azzal inkább nem foglalkozom. Az a jó kis trükk, hogy „akkor jobb, ha nem gondolok rá, és akkor nincs is”. Remek struccpolitika.
Mi a helyzet a nők sorsával?
Speciális a nők helyzete is. Nőként – akár saját, akár mások tapasztalatai alapján – ez a biztonságkeresés és szerepkonfliktus nagyon összetett csomag. A női szerepben talán az egyik legnehezebb dolog az egyensúlyozás: karrier, család, anyaság, szülők – akár a felmenők, akár a saját család.
Egyre több nő szeretne karriert építeni, és ezért áldozatokra is hajlandó. Itt most elsősorban a tudományos és akadémiai karrierre gondolok. Ezzel is dolgunk van, mert ezekkel a nőkkel is foglalkozni kell – társadalmi, intézményi vagy közigazgatási szinten is.
Kapcsolódó: Csak kétféle embernek lesz biztos jövője az AI korszakában
A közgondolkodás gyakran csak a „szegény anyákon” van, akik otthon vannak a gyerekkel és elfáradnak. De van egy másik véglet is: akik karriert akarnak építeni, és nekik is teljesen más problémáik vannak. Rájuk is figyelni kellene valamilyen szinten. Ezért is írtam meg Laura karakterét, aki kutató szeretne lenni.
Szerinted lehetséges egyszerre karriert építeni és jó anyának, feleségnek lenni?
Nem. Egyrészt azért nem, mert a bűntudat olyan mélyen belénk van nevelve, hogy teljesítenünk kell. Az anyaság és a gyerekgondozás évszázadokon, sőt évezredeken át alapvetően a nők feladata volt. Biológiai és társadalmi szempontból is olyan erős késztetés ez, hogy nem lehet egyszerűen racionálisan azt mondani: „most akkor apuka is vigye ugyanúgy ezt a terhet”. A bűntudat valószínűleg mindig ott marad.
Hallottam erről Karikó Katalint is beszélni. Ő nagyon racionálisan fogalmazott: tudomásul kell venni, hogy ha valaki kutató akar lenni, annak vannak veszteségei is. Sokszor éppen a gyerekkel töltött idő az egyik ilyen veszteség. Ettől még nem biztos, hogy a gyerek rosszabbul jár. Lehet, hogy valakinek az anyja csak napi egy-két órát tud vele lenni, de azt minőségileg. Ahogy az sem garancia semmire, ha valaki három évig folyamatosan otthon van vele. De a rövid válasz az, hogy nem: bűntudat nélkül szerintem nem lehet.
A könyvnél volt benned olyan szándék, hogy a mentális betegségekről, a függőségről vagy más tabutémákról nyíltabban beszélj?
Abszolút. Mindhárom könyvemben van egy edukációs szándék. A függőséggel kapcsolatban például nagyon sok szakirodalmat olvastam, addiktológus kollégáktól kértem segítséget, és orvosként is van némi rálátásom. Az alkoholfüggőség betegség. Angolul is úgy nevezik: alkoholhasználati zavar (alcohol use disorder). Különböző fokozatai vannak, a kockázatos fogyasztástól a súlyos alkoholizmusig.
Kapcsolódó: „Inkább köszönettel tartozom azoknak, akik hátráltattak” – exkluzív interjú Karikó Katalinnal
Ez ráadásul világméretű probléma. Nemrég néztem utána: a balti országok vezetnek az alkoholproblémák tekintetében, és közvetlenül utánuk Magyarország következik. Valószínűleg ebben a történelmi és kollektív traumáknak is szerepe van. Nem segít a hazai helyzeten, hogy a borfogyasztást vagy a pálinkafőzést gyakran nemzeti sportként kezeljük.
Miközben az alkohol óriási terhet jelent az egészségügynek, a családoknak, a munkahelyeknek és különösen a gyerekeknek.
A könyvben azt szerettem volna megmutatni, hogy a függőséghez kellhet genetikai hajlam, kellenek környezeti hatások, tehát oka van annak, hogy valaki függővé válik. De ez nem felmentés. Nem lehet felmentés arra, hogy valaki tönkreteszi a saját életét és a családját. Ezt az üzenetet fontosnak tartottam.
Hogy látod a könyvben szintén megjelenített Péter Pán-jelenséget a mai fiataloknál? Tényleg nem akarnak felnőni?
A környezetemben azt látom, hogy kétféle fiatal van. Az egyik csoport nagyon tudatosan és nagyon hamar felnő, elképesztően ügyes. A másik csoport viszont kicsit elveszik a rengeteg lehetőség között. Sok szülő panaszkodik arra, hogy a gyereke már a harmadik egyetemet kezdi, és még mindig nem tudja, mi szeretne lenni. Ez szerintem részben abból fakad, hogy túl sok választási lehetőség van előttük.
Ez az a generáció, akikről még nem igazán tudjuk, milyenek lesznek hosszú távon. De mindig arra gondolok, hogy a korábbi generációkról sem tudták előre. Azokból a fiatalokból is mindenféle lett végül.
Szakértők szerint a digitális világ is közrejátszik ebben.
Persze. Ez már egészen más világ. Borzasztó erős a digitális jelenlét.
Látod ezt magadon is?
Igen. Nem feltétlenül a videók nézésében, bár az is előfordul. Néha leülök, és elkezdem pörgetni a rövid videókat, és a mesterséges intelligencia is nagyon beszippantja az embert. Ma már beírok valamit a keresőbe, és azonnal válaszol. Nagyon csábító, hogy rögtön ott van a kész válasz, és egy percig sem kell gondolkodni.
Kapcsolódó: Johann Hari: Aki mérges, tovább görgeti az appot
A digitalizáció az életünk egy másik fontos területét is átírta, a társkeresést, amivel rátérünk a könyv másik fő témájára. A könyveidben is fontos szerepe van a szerelemnek, a kötődésnek, annak a reménynek, hogy az ember megtalálhatja a társát. Az olvasó végül mindig bizakodással teszi le a könyveidet. Ez tudatos?
Persze. Én is Netflixet nézek, mint mindenki más. Megkérdeztem egyszer az olvasóimat, hogy zavarja-e őket a happy end, és mindenki azt válaszolta, hogy egyáltalán nem. Persze néha azt mondják, hogy túl romantikus a befejezés.
De nálad azért sosem válik giccsessé.
Én úgy gondolom, hogy szükség van a pozitív befejezésekre. Aki nyomasztó könyvet szeretne olvasni, az bőven talál ilyet is. Ott vannak a komorabb regények, a művészfilmek, a keményebb szépirodalmi művek, amelyek az élet kevésbé derűs oldalát mutatják meg. De van igény a reményteli történetekre is.
Ha már a Netflixet emlegettük: emberek milliói nézik ezeket a sorozatokat, és egyáltalán nem bánják a pozitív kicsengést vagy a feel-good befejezést. Nekem is jó érzés egy pozitív vég. A reményt valahogy meg kell tartanunk. Annyi negatív inger ér minket nap mint nap, hogy ha már regényt olvasunk, legalább ott legyen egy kis fény.
Neked is van személyes élményed az online társkeresésben?
Persze. Kipróbáltam, így vannak saját tapasztalataim, és őszintén, ma hogyan másképp ismerkedhetnénk? Nem úgy van, hogy sétálok a Kodály köröndön, és egyszer csak elém vágtat valaki fehér lovon. Vagy elejtem a zsebkendőmet a Bajza utcában, és abból szerelem lesz.
Szerinted ma az emberek jobban félnek a kapcsolattól vagy a magánytól?
Mindkettőtől. Nagyon félünk az elköteleződéstől, ugyanakkor rettegünk a magánytól is. Közben pedig kiderült számunkra, különösen a nők számára, hogy egyedül is lehet jól élni. Egy nő ma remekül boldogul egyedül.
Ez is érdekelhet: 23 éves svájci írózseni írta meg az évtized magyar családregényét? – Elolvastuk a Lázárt
Ezt egyébként már az első regényemben is megírtam. Sokszor mondják arra a kapcsolatra, hogy bántalmazó volt, pedig szerintem nem az volt. Egy kölcsönösen működő helyzet volt, amiben a szereplők valamilyen módon mindketten megtalálták a saját előnyeiket. Ma már nagyon sok nő jól érzi magát olyan kapcsolatban is, ahol nem élnek együtt. A férfiaknak ez talán kevésbé kényelmes, mert sokan szeretik, ha egy kicsit gondoskodnak róluk. De egyre több férfi is jól érzi magát önállóan.
Közben viszont továbbra is félünk a magánytól.
Igen, pontosabban attól a helyzettől, amit Bridget Jones olyan találóan fogalmazott meg: hogy egyedül hal meg, és végül a macskái eszik meg a holttestét.
Persze ez viccesen hangzik, de valahol nagyon mély emberi félelmet fogalmaz meg. – Orvosként én ettől is félek. Amikor látom, hogy valakinek nincs férje vagy felesége, akkor azt is látom, milyen nehéz egyedül betegnek lenni, egyedül haldokolni, egyedül meghalni.
Szerintem mindannyian ugyanazt szeretnénk: legyen egy ideális kapcsolatunk, ahol minden móka és kacagás, ugyanakkor legyen saját életterünk is, ahová a másik nem lép be.
Mindent egyszerre akarunk. Aztán frusztráltak leszünk, boldogtalanok, és semmi sem elég jó.
Most zajlik egy nagyon érdekes folyamat, a nők helyzetének átalakulása. Nem minden feminista narratívával értek egyet, persze érzem és értem, ugyanakkor azt látom, hogy a mi társadalmi buborékunkban a nőknek olyan lehetőségeik vannak, amilyenek a történelem során talán még soha nem voltak.
Ez is érdekelhet: Több felelősség, ugyanaz a bér: ez a száraz előléptetés – Hogyan járhatunk jól?
Több nő tanul az egyetemeken, már legalább tíz-tizenöt éve. Egyre több a női vezető, egyre több a nő a politikában és a különböző szakmák élén. Valóban zajlik egyfajta női felemelkedés, és nem tudom még pontosan, hová vezet.
Ez azért jelentős változás.
Persze. A nők vásárlóereje ma már óriási, és az olvasók között is többségben vannak. Éppen ezért érdekes kérdés, hogy a technológia és a mesterséges intelligencia mennyire veszi figyelembe a női szempontokat. Egyre több nő ismeri fel a saját erejét. Ez szerintem nagyon pozitív folyamat.
Ez például igaz az írói pályádra is. Közel 60 évesen robbantál be a köztudatba. Mit adott neked ez a korai siker?
Az, hogy a Kaligram adott ki, mindenképpen adott egy bizonyos presztízst. A Margó-díj tízes listájára való felkerülés pedig egy olyan rangot jelentett, ami egyszerre járt egy kis imposztorszindrómával és mégis adott egyfajta megerősítést.
Féltél, hogy nem jutsz be az írói elitklubba?
Én nem a bölcsész világból jövök, hanem a természettudományokból, és ott kevésbé van jelen ez a hierarchikus gondolkodás, hogy ki az „elit”, és ki nem. Az írótársaim közül sokan nagyon szoronganak emiatt. Azt mondják, hogy az egyetemen beléjük nevelték: van az elit irodalom, és van mindenki más.
Mivel én Erdélyben tanultam, és sok világirodalmat olvastam, ráadásul angolul is olvasok, talán egy kicsit tágabb perspektívából érkeztem. Ezért ez a kérdés kevésbé frusztrált.
Ez is érdekelhet: Jancsó Lula: Több szabadság helyett értelmet kell találnunk
Amikor az ember külföldi konferenciákra jár, azt tapasztalja, hogy ott bármilyen kérdést fel lehet tenni. A nagy nevek nem leszólnak, hanem érdeklődve megkérdezik, miért gondolod úgy. Ez nagyon más szemléletet ad. Persze izgultam, hogy szeressék a könyvet, jól sikerüljön, és ne legyen benne sok szakmai hiba, de ettől még nem gondolom magam „hardcore” szépirodalmi szerzőnek. Most már egy olyan kiadónál vagyok, amely többféle műfajt is kiad, és ez jól áll nekem.
Mások viszont sokat szoronganak ezen.
Igen, és szerintem az életkor is számít. Lehet, hogy ha harmincöt évesen történik velem ugyanez, sokkal jobban belebetegedem az egészbe. De én már több karrierfordulón túl voltam. Ötvennégy évesen doktoráltam, ami szintén nem fiatal életkor.
Van egy pont, amikor az ember egy kicsit felszabadul. Persze közben megjelenik a női láthatatlanság kérdése is, ami szerintem valódi társadalmi probléma.
Ezt bele is írtad a könyvedbe.
Igen. Szerintem mindenki felelős valamennyire azért, hogy ez így működik. Mi, nők is erősítjük néha ezeket a mintákat. Nehéz nem érezni magunkat láthatatlannak bizonyos életkor után, és sok nő egyszerűen elfogadja ezt.
A happy end jegyében mit szeretnél, hogy az olvasó magával vigyen a könyvedből?
A reményt. Ez a lényege. Azt, hogy a „második csillag jobbra” után mindig jön egy új reggel. Ahogy Scarlett O’Hara mondta: „After all, tomorrow is another day!”(Végül is… holnap is egy nap lesz!) És talán azt is, ami a regény mottója: „Ne sírj, Wendy, a kaland maga az élet.” Én így próbálok tekinteni rá.
Kapcsolódó: Görgetés helyett novellák – Rövid történetek, nagy élmények nyárra
Kiemelt kép: Pomaranski Luca
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!