„Inkább köszönettel tartozom azoknak, akik hátráltattak” – exkluzív interjú Karikó Katalinnal

Nők Lapja: Kezdjük ott, ahol a múltkor abbahagytuk: a Nobel-díjnál. Kérlek, mesélj a decemberi díjátadóról! 

Karikó Katalin: Akkor a Stockholmba tartó repülőúttal kell kezdenem: már a repülőgépen sokan gratuláltak nekem, még a pilóta is, mert tudták, hogy mi az utazásom célja. Amikor megérkeztünk, a gép ajtajában várt egy bizottság, felemelő érzés volt. Stockholmban mínusz tizenhárom fok és hó fogadott, nagyon meg is lepődtünk a férjemmel. Egy autó gördült elénk, és a Grand Hôtelbe szállított bennünket. Azokban a napokban Stockholmban minden a Nobel-díj körül forgott. Az egyik legnagyobb svéd autógyár felajánlott egy-egy autót a díjazottak szállítására, a főszereplők körül pedig sok ‒ a diplomáciában jártas, több nyelven beszélő ‒ önkéntes serénykedett. Az én esetemben Ulrike volt a felelős azért, hogy mindenkor a megfelelő helyen legyek. Nem tudtunk hosszan gyönyörködni a szállodából az öbölre nyíló látványban, mert elsodort a feladatok örvénye. 

Milyen programokon vettél részt?

Rengeteg felkérés érkezett, nem is tudtunk mindegyiknek eleget tenni, de azért igyekeztünk. Az egyetemek közül az Uppsalai Egyetem meghívását fogadtam el, mert Carl von Linné (18. századi svéd természettudós, orvos, a rendszertan atyja – a szerk.) ott tanult és tanított, én pedig általános iskolás koromban írtam róla egy dolgozatot. A Linné-gyűjteményből a kedvemért selyempárnán kihozták az 1723-ban kézzel írt könyveit, hogy megnézhessem őket. Egy másik eseményre Krausz Ferenccel (a másik tavalyi magyar Nobel-díjas – a szerk.) mentünk volna, de ő Münchenben ragadt egy hóvihar miatt, úgyhogy gyorsan megpróbáltam felkészülni a kérdésekre fizikából is. Minden pillanatunk be volt osztva, diákokkal való találkozások, könyvdedikálás, nyilatkozatok, kerekasztal-beszélgetések, tévéinterjúk… A Nobel-díj átadása nem egynapos esemény, egy egész hetes programsorozatot szerveznek köré, így igyekeznek népszerűsíteni a tudományt. 

A svéd királlyal is találkoztál?

A díjátadó másnapján a király, XVI. Károly Gusztáv ­fogadást adott. A privát audiencia megnevezésből arra következtettem, hogy csak néhányan leszünk, így hát meglepődtem, hogy százötvenen ültük körül az asztalt. Én a király és Ulf Kristersson svéd miniszterelnök között kaptam helyet.

A vacsorán a király elmesélte, hogy többször járt már Magyarországon, elsősorban vadászatokon vett részt. A miniszterelnök pedig éppen akkor készülődött magyarországi útjára, és tanácsokat kért tőlem.

Mesélsz a ruhádról? A díjátadón egy letisztult, elegáns, csipkeujjú, fekete darabot viseltél.

A magyar tervezőt, Csézyt kértem fel, hogy készítsen nekem néhány elegáns öltözéket a legkülönlegesebb alkalmakra. A Nobel-díj-átadó ünnepségen viselt ruhámat a nővérem hozta ki Stockholmba, ruhapróbát nem tudtunk tartani, de így is tökéletes lett. Olyat képzeltem el, amelyet valamilyen hímzés vagy arra emlékeztető motívum díszít, mert anyukám szeretett hímezni. Van egy kék-fehér, keresztbe csíkos pulóverem, többször fotóztak benne, azt is azért szeretem, mert anyukám kötötte nekem még gimnazista koromban. A Nobel-előadásom előtt kivetített fotón is abban voltam látható, és ez jó érzéssel töltött el. Egy másik eseményen viselt ruhán pedig az öv rózsaszín hímzése emlékeztetett anyukám kézimunkáira.

Nagyon megváltozott az életed?

Az egyik legnagyobb változás, hogy rengeteget utazom. Az elmúlt négy év utazásai során meglehetősen elfáradtam. Nem is tudom, hányszor fordult elő, hogy töröltek egy járatot, vagy lekéstem egy csatlakozást. Megesett, hogy több mint huszonnégy óra alatt értem Phila­del­phiá­­­ból Budapestre Atlanta, Párizs és Amszterdam érintésével. Ültem négy órát egy kínai gépen, amely végül nem szállt fel, és repültem hatszemélyes kisgépen Hanoiból Bangkokba, amely minden alkalommal meg­rázkódott, amikor felhőbe „botlottunk”. Egyébként a Nobel-díj után más díjat már nemigen osztogatnak az embernek. Viszont nagyon sok felkérést kapok, ám ezekre többnyire nemet kell mondanom, mert nem férnek bele az időmbe. Most például azért vagyok itt, San Diegóban, mert Zsuzsi lányom munkahelyén rólam és kutatótársamról, Drew Weissmanról neveznek el egy konferenciatermet, és meghívtak az avatására. Utána meg előadást tartok a Scripps Kutatóintézetben, de valójában azért vállaltam el mindezt, mert már terveztem, hogy meglátogatom az unokáimat, és játszom velük egy kicsit.

Ma már egyre többen ismernek fel jártamban-keltemben, sokan mondanak köszönetet, szeretettel vesznek körül.

Az utcabeli szomszédaim csináltattak egy nekem dedikált padot egy közeli parkban. Néhány hete tartottuk a padavató ünnepséget, még egy őshonos fát is ültettünk.

Az ember azt gondolná, hogy a Nobel-díj után hátra lehet dőlni, de mi sem állhatna távolabb tőled. Hogyan telnek a napjaid?

Ugyanolyan intenzitással dolgozom, mint régen, csak már nem a laborasztal mellett állok. A Szegedi Tudományegyetem professzora vagyok, ahol tanácsaimmal az mRNS alkalmazásán dolgozókat segítem. Konferenciákat szervezek, és különböző tudományos szervezetek és kutatóintézetek tanácsadója vagyok. Kitüntetésre terjesztünk fel arra érdemes kutatókat.

A beszélgetésünk előtt éppen egy ismeretlen nő levelére válaszoltál. Sokan megkeresnek?

Igen. Próbálok segíteni azokon, akik beteg szerettei­kért aggódnak. Például rákeresek, hogy zajlik-e valahol a világban az adott betegséggel kapcsolatban olyan klinikai vizsgálat, amelyben részt vehetnének. A megfelelő honlapokra irányítom az érdeklődőket, hogy részletesebben tudjanak tájékozódni.  

Mennyi időt töltesz ezzel?

Naponta néhány órát. Fontosnak tartom, hogy válaszoljak, mert nagyon együttérzek az emberekkel. Összességében rengeteg e-mailt kapok, ma reggelre negyvenvalahány érkezett csak az egyik postaládámba, a többit még meg sem néztem. A gyalázkodó üzeneteket olvasatlanul törlöm. Ma is kaptam vagy harmincat egy nőtől, direkt külön-külön küldte őket. De arányaiban ez elenyésző, száz kedves üzenetre mindössze egy otromba jut, azokkal egyszerűen nem foglalkozom. 

Tudni rólad, hogy úgy gondolod, a jó tudós mindig kérdez.

Én inkább kutatót mondanék, nem tudóst. Hiszen kijelenthetjük-e, hogy tudunk valamit? Nem inkább örökké kutatjuk a további igazságokat?

Értem, akkor így kérdezem: mi az a tudományos kérdés, amely téged most kutatóként foglalkoztat?

Van egy neurodegeneratív betegség, amelyet régóta kutatnak. Én úgy gondolom, megértettem ennek a betegségnek a mechanizmusát, és van elképzelésem a megoldásról. Most erre a feladatra koncentrálok. 

Óvatosan fogalmazol az mRNS jövőbeli felhasználási lehetőségeiről.

Azért, mert az emberek hajlamosak illúziókba kapaszkodni, és azt gondolni, hogy az mRNS-technológia, amit a Covid elleni vakcinában is alkalmaztak, majd mindent megold. Azért ez nem így van. Hasznos lenne jobban ismerni immunrendszerünk működését, és leszámolni a tévhitekkel. Például sokan szednek immunrendszerük „erősítésére” antioxidánsokat, nem tudván, hogy ezzel éppen csökkentik a védekező immunsejteknek azt a képességét, hogy a fertőzött vagy rákos sejteket elpusztítsák. Az immunrendszernek egyensúlyra van szüksége.

Van még más praktikus tanácsod azzal kapcsolatban, hogyan is kellene élnünk?

Az emberek elméletileg pontosan ismerik az egészséges életmód szabályait, például hogy ne dohányozzanak, aludjanak eleget, táplálkozzanak egészségesen, spor­toljanak, ne hízzanak el, ne stresszeljék magukat, de nemigen tartják be ezeket. Inkább a tablettáktól várják a csodát. 

Te nem stresszeled magad?

Nem. 

Hogyan csinálod?

Azt követem, amit Selye János könyveiből tanultam. És amit már az ókori görög–római filozófusok, a sztoikusok is hirdettek. Arra koncentrálok, amin tudok változtatni. Ha például esik az eső, bosszankodhatok, vagy úgy is dönthetek, hogy felveszek egy esőkabátot, vagy hogy ki sem teszem a lábam a házból. Mindig a körülményekhez alkalmazkodva kell döntést hozni. Ha túl hangos a szomszédom, kiabálhatok, veszekedhetek vele, de a legjobb megoldás az, ha átmegyek hozzá egy tál süteménnyel, és megbeszéljük a problémát. Az is kiderülhet, hogy nagyothall szegény, és azért hangos. Onnantól már nem is haragszom rá, hanem együttérzek vele. És akkor a stressz is eltűnik. 

Elképzelem, ahogy olvasod Selye idevonatkozó gondolatait, és megváltozik az életed.

Ezek a gondolatok nincsenek így szó szerint megfogalmazva a munkáiban. Ez inkább egyfajta szellemiség, amely az általa leírtakból következik. Amikor a gimnáziumi orosztanárom közölte, elintézi az ismerősei révén, hogy ne vegyenek fel a szegedi egyetemre, azt is mondhattam volna, hogy jó, akkor nem is készülök a felvé­telire, mert nincs értelme. De én ennek ellenére úgy döntöttem, hogy akkor inkább kétszer annyit tanulok, mert nekem kell a legjobbnak lennem. És felvettek. Sokan kérdezik, nem aka­rok-e­­ utólag beolvasni azoknak, akik hátráltattak. Nem, mert inkább köszönettel tartozom ezeknek az embereknek. Ha háromszor-négyszer nem rúgnak ki az állásomból, most nem lennék itt.

Az emberek sokszor ott rontják el, hogy azzal foglalkoznak, hányszor bántották őket, hányszor váltak áldozattá. Egy kicsit fel kellene nőni, és arra koncentrálni, mit tudunk tenni mi magunk. 

A tavalyi interjúnk után akadt, aki nehezményezte, miért nem kérdeztem meg, vajon azért volt-e részed sok hányattatásban, mert nő vagy.

Nem, nem hiszem. Meg aztán ha ezt gondolnám, az megint csak arról szólna, hogy áldozat vagyok. „Azért rúgtak ki, mert külföldi vagyok, mert akcentusom van, mert nő vagyok…” Egyébként az a személy, aki a pályámon a leginkább keresztbe tett nekem, éppen nő volt.

A tudomány közelebb vitt az emberi természet megismeréséhez?

Nem igazán. Úgy látom, az emberek sokkal boldogabbak is lehetnének, ha másképp gondolkodnának. Ha nem stresszelnék agyon magukat olyan dolgokon, amelyeken úgysem tudnak változtatni.

Karikó Katalin és lánya, Francia Zsuzsanna a Nők Lapja címlapján

Mi még a recepted a boldog élethez?

Úgy gondolom, az emberek túl sok energiát­ fecsérelnek el arra, hogy sikeresnek tűnjenek mások szemében. Azt hiszem, rám ez a törekvés soha nem volt jellemző. Tudtam, mit akarok, igyekeztem keményen dolgozni, és nem foglalkoztam mások véleményével. Például végzős biológusként, huszonhárom évesen, ugyan milyen perspektívát jelentett egy érettségiző srácot választani, aki három műszakban dolgozik a kábelgyárban, ráadásul épp akkor megy el katonának két évre, és havi kétszáz forint zsoldja lesz? Nem ez tűnt a sikeres párválasztás receptjének. De az idő engem igazolt. 

A Nobel-díj-átadáson készült egy fotó rólatok, amelyen egymás mellett álltok a férjeddel, Francia Bélával, és fogjátok egymás kezét. Megható.

Most leszünk negyvennégy éves házasok, és nem hidegültünk el egymástól a hosszú évek alatt, még mindig szeretjük a másikat. Reggelente együtt megyünk úszni, és esténként együtt vacsorázunk. Ha elutazom valahová, akkor is beszélünk mindennap. Közösen csinálunk mindent, amit lehet, legyen az akár takarítás vagy bevásárlás. Nagyon jól megvagyunk. 

Még mindig meg tud nevettetni?

Igen! És még mindig tréfál velem, megpróbál átverni. Gyakran előfordul, hogy már akkor sem hiszek neki, amikor nem viccel. 

Hol van számodra az otthon?

Sokáig ott volt az otthonom, ahol a laborasztalom állt. Ma már a nővéremhez is hazamegyek, Budapestre, meg Pennsylvaniában is otthon vagyok, ahol Bélával élünk, de itt, Zsuzsiéknál, Kaliforniában is otthon érzem magam. Ráadásul itt vannak az unokáim, a három és fél éves Sanyika és a kétéves Zsuzsika. Biztosan nem vagyok túl jó nagymama, mert kevés időt tudunk együtt tölteni, de nagyon örülök nekik. Egészséges, értelmes gyerekek, és ez a legfontosabb. 

Fotó: Christopher Michel