A középkorúságnak nincs története – nem csoda, ha igazából csak versben lehet róla hitelesen beszélni. A mindennapok apróbb-nagyobb számvetésein egyszerre túl és innen a hétköznapok megbékélései és megalkuvásai közötti területet térképezi fel Grecsó Krisztián új verseskötete.
A transzgenerációs traumákat feltáró nagyregény, az Apám üzent után a szerző ismét a líra felé fordult, továbbépítve a 2020-ban megjelent Magamról többet világát. Az Ott maradtok egymásnak szövegei egyszerre szólnak felismerhetően a máról, és idéznek meg ősi, bibliai történeteket: felismerve, hogy a változás nemzedékeken át lehet ugyanolyan, mégis másmilyen. A szerzővel egyebek mellett erről a változásról is beszélgettünk.
Hat év után jelentkeztél új verseskötettel. Miért tértél vissza a lírához?
Az a lendület, amivel én visszatértem a lírához, a Magamról többetre ráfutva, nem lankadt. Az elmúlt öt évben folyamatosan írtam verseket, csak a líra más tempót kíván. Kíváncsiságból megnéztem, hogy állok: hogy mennyit írtam. Összeraktam, és nagyon meglepődtem, hogy milyen sokat.
A másik, ami rendkívül jól esett, és onnantól kezdve már nagyon szerettem csinálni, hogy kiadták magukat a ciklusok. Semmilyen megerőltetésre vagy művészkedésre nem volt szükség ahhoz, hogy az olvasó megértse: ezek vajon miért vannak egy ciklusban. Például ott vannak a Bibliai történeteim című ciklus, ahol gyerekkori vagy régi történeteket mesélek el, és általában újszövetségi történésekkel állítom párhuzamba. Amikor már kettő ilyen vers volt, látszott, hogy ezek külön részt fognak alkotni.
Elkezdenek olyan emlékek előkerülni, ami ebben a formában jó lehet. Mindenhova biciklivel járok a városban, és közben jár az agyam, jönnek elő a régi dolgok. De nem is feltétlen az emlék a fontos, hanem a módszer, az a szekunder emlék, ahogyan rájövök dolgokra.
Mondasz egy példát?
Gimnazistaként albérletben laktunk, ami nem volt piskóta. Nem szeretnék olyan szomszédot, mint amilyenek mi voltunk. Talán elég annyit mondani, hogy volt zenekarunk és otthon próbáltunk. Már leérettségiztünk, elballagtunk, amikor megállított a volt szomszéd, aki két évig tűrte ezt az irgalmatlan ordibálást, zenebonát. Megállított, és először számon kérte, hogy milyen nehéz volt, mert neki dolgozni kellett járni.
Ez is érdekelhet: “A lányomnak köszönhetem azt is, hogy a falumban sokkal jobban érzem magam” – Interjú Grecsó Krisztián íróval
Majd rám nézett és azt mondta, hogy én is ilyen fiatal szerettem volna lenni. Ez a pillanat segített nekem rálátni a saját fiatalságomra ott, hirtelen megértettem a szabadság mértékét, hogy milyen csoda volt, amit ott megéltünk. Azért emlékszem rá, és ezeket a pillanatokat próbáltam meg fölidézni, amik kitárnak egy ilyen megértéskaput. Sok ilyen pillanatunk van az életünkben, amikor egy félmondat kinyit valamit.
Kicsit olyan, mintha kívülről, terápiás jelleggel néznéd magad.
Abszolút, bizonyos értelemben még naplószerűbb is az alapanyag a verseimben, mint a prózámban. A kötetben a Házasság hete ciklusom folytatja a Magamról többet kötetét. Hiszen utóbbi azt igyekezett valahogy megértetni vagy feldolgozni, hogy mi történik a lélekben, amikor szülővé válsz. Amikor kinyílik ez a tárna, amiről azt se tudtad, hogy ott van.
Megváltozik a világhoz való aktív viszonyod, és megérted, hogy szülőnek lenni nem annyi, hogy a te meg egy gyereknek a viszonya.
Hanem az egész újrastrukturálódik, csak ennek nincs vége. Megtörténik ez a csoda, őrült jó, csak aztán jönnek a hétköznapok, és azt vettem észre, hogy ezekben a hétköznapi drámákban, ebben a rántásszagban, főzelékszagban a bitang nagy közhelyeink, amiket megélünk, olyan nehezen bemutathatók. Pedig valójában lehet költői alapanyag, noha nagyon nem tűnik annak.
Nem elég emelkedett a háztartási líra?
Igen, háztartási lírának nevezem, kérte a kiadó, hogy ne tegyem, de én nagy szeretettel teszem, és szeretik az olvasók. Hiszen sokan megértik, hogy olyan versek jönnek velük szemben, amelyekben ők is benne vannak.
Jelen pillanatban ez a generáció, a 70-es évek közepén született nemzedék tagjai vannak a legtöbben az országban. Mi vagyunk a Ratkó-korszak gyerekeinek a gyerekei. Ez a generáció most szembenéz a középkorúság szépségeivel, elemeivel, örömeivel, szülőként, ha időben kezdte, már nagyszülőként, fiatal nagyszülőként. És ebben a rántásszagban mennek a hétköznapjai.
Például azzal küzd, hogy megmentsen egy házasságot, megpróbál abban jól lenni, felismerni, hogyan lehet karbantartani, szeretni egymást.
Amikor erre rájönnek, abban a pillanatban egyszer csak nevetni szoktak az emberek, fölszabadulnak. Amikor például elmondom, hogy a Házasság hete onnan jutott eszembe mint cikluscím, hogy a feleségem megjegyezte: észrevettem-e, hogy a Házasság hetében, (kampánysorozat az elköteleződés és a párkapcsolati kultúra jegyében) többet állok rossz helyen, mint egyébként.
Kapcsolódó: Búcsú – Grecsó Krisztián írása
Van egy 70 négyzetméteres lakásunk, és azon a héten nem tudok a 70 négyzetméteren úgy állni, hogy ne legyek útban. Mondtam neki, nem vettem észre, hogy ezzel a kampánnyal összefüggésben lenne ez, én ezt sokkal szélesebb körűnek érzem, de megfigyeltem és igaza volt, valóban azon a héten mintha tényleg többet lettem volna rossz helyen.
Meg is kérdezed egy helyen a kötetben, hogy mennyi feszültség tud összegyűlni a hallban.
Sok. Más módszereink kellenek, hogy legyenek, mert mások a kihívásaink, mint a szüleinknek. Más házasságmegmentő technikákra van szükség, és másképp kell ezeket megélnünk.
Grecsó Krisztián az új kötet bemutatóján (Fotó: Nők Lapja/Canva)
Amit nem biztos, hogy a szüleinktől meg tudunk tanulni.
Nem nagyon, ezeket a mintákat nekünk kell kifejleszteni, mint ahogy a gyereknevelés formáit is, hiszen megváltozott a világ, az elvárások. Az én életemben nem voltak ilyen aktívan jelenek a szüleim. Hogy az apám nem, az a világ legtermészetesebb dolga volt, de egyébként is önállóbbak voltunk.
Ezzel együtt a házasság megélése is másképp működött, például sokkal kevesebbet találkoztak a szüleink. Az, hogy egy átlagos apuka minimum két-három műszakban dolgozott és jó, ha vasárnap találkozott a gyerekével, ami nyilván annyit jelentett, hogy a feleségét se sokkal többet látta.Nekünk más kihívásaink vannak, nem jobbak vagy rosszabbak, csak mások. Tulajdonképpen ezzel akar valamit kezdeni, ezzel szembesít az Ott maradtok egymásnak, amit már a cím is jelez.
De lesz más?
Nem lesz más, mert ez ugyanaz a generációs probléma, mint amit a szüleink megéltek. Ott maradunk egymásnak, és még örülhetünk, ha úgy maradunk ott egymásnak, hogy nem Londonba köt ki a gyerek, vagy esetleg még messzebb.
A középkorúság végigfut a kötetben. Miért mondtad, hogy nincsen története?
Óriási generációs feszültségek vannak szerintem ebben a társadalomban jelen pillanatban. Nincs dialógus a generációk között. Nagyon különös dolog, hogy ma Magyarországon nincs középkorú generáció, fiatalok vannak és öregek. A középkorúságban Magyarországon az a végtelen nyomasztó, hogy egyik pillanatról a másikra az öreg kategóriába sorolnak át.
Kapcsolódó: Felnőttes ügyek — Grecsó Krisztián írása
Tudom, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb, és nem azt mondom, hogy például az olaszoknál kolbászból van a kerítés. Ott is rengeteg gond van, de szerintem nagyon jó lenne eltanulni tőlük, ahogyan a generációk párbeszéde zajlik. A mediterrán életforma fontos része este a vacsora, és elképzelhetetlen, hogy a dédmama ne legyen kint. Ráadásul aktívan, tehát hogy a gyerekek úgy nőnek fel, hogy az idősebb generációk teljesen természetesen részei az életüknek.
Nálunk a Kádár-kor hatalmas hibái és elmulasztásai közé tartozik a halál tabusítása mellett, hogy széttöredeztek a generációk.
Az irányítatlan és átgondolatlan mobilitásnak volt egy nagyon fura szétszakadása, és ennek a mintáit hordozzuk magunkban.
A középkorúság ezért végtelenül nyomasztó, hogy nem azt látod, mint mondjuk egy finn ötvenes. A skandinávoknál a legnagyobb születésnapi ünnep az 50. születésnap. Az egy perspektíva, ahonnan körbenézhetsz az életre, már elértél valamit, már működik a karriered, akkor indulsz el még egy vezetői pozíció felé, akkor fogsz kiteljesedni. Nem azt fogják mondani a munkahelyeden, hogy 50+-os vagy, menj a fenébe.
És itthon?
Nálunk nincs így, ezért nekünk nem szabad az idősebb generáció kezét elengedni, nekünk kell odafigyelni. Ennek lehetnek társadalmi kampányai, de amennyiben nem téma, akár egy versben, akkor nem gondolkodunk róla. Most például lehetne egy szép pillanat, amikor ez a 70-es évek közepén született generáció azt mondja, hogy márpedig én az öregekre figyelni fogok, mert én is mindjárt öreg leszek.
Szerinted feldolgozható az idő múlása?
Nem nagyon.
Művészként másképp állsz hozzá, mint egy átlagember?
Nem hiszem, inkább egyszerűen csak a saját hibáimból igyekszek tanulni. Ötven leszek nemsokára, messze nem feszélyez és nyomaszt annyira, mint a negyven. Az olyannyira nyomasztott, hogy a negyvenes éveim elejét részben elherdáltam az önsajnálattal. Most ötven felé beláttam, hogy nincs idő már erre.
Az önsajnálat visszatérő téma nálad, többször mondtad, hogy ez nagyon jó alapanyag. Miközben segít az önreflexióban is.
Hogyne, most már gúnyolom, kinevetem vele magam, és igyekszem úgy továbbmenni.
Jobban megy, mint korábban?
Van egy lassan hétéves menedzserem, aki ki tud ebből lökni, mert nem hagyja, meg nincs idő rá. Nem tudom megélni, mert őrá kell figyelni, ami jó. Sokat tanulok tőle, amúgy is nagyon sokat lehet tanulni a gyerekektől.
Kapcsolódó: Grecsó Krisztián és Beck Zoltán: „A lányos apa szerep köt össze bennünket legerősebben”
Döbbenetes, hogy mennyire mások a mai gyerekek, milyen őszintén figyelnek és narrálják a szüleik cselekedeteit, mennyire számon kérőek, milyen mértékben figyelnek önmagukra, saját pozíciójukra, a saját lelkükre. Én olyan naiv voltam ehhez képest, fogalmam nem volt ezekről.
Teljesen más kérdéseket tesznek fel, teljesen másképp értik a saját döntéseiket. Nekünk nem kellett így dönteni, nem voltak ilyen helyzeteink. Ha tudod, hogy a faluban egy iskola van, ott indul egy osztály, egy tanítónéni van, és neked oda kell menned, akkor nem vagy döntéshelyzetben. Nem kell végignézned négy iskola nyolc tanítónénijét, és azon gondolkodni, hogy melyiknek mi az előnye, mi a hátránya.
Az apai tapasztalataid akkor át is keretezik a gyerekkori élményeidet.
Grecsó Krisztián: Ott maradtok egymásnak (Magvető Könyvkiadó, 2026)
Hogyne. A múltkor nagyon veszekedtünk, türelmetlenek voltunk mind a ketten. Már nem bírtam lehiggadni, és azt kiabáltam a gyereknek, hogy: „Már azt se tudod, hogy jó dolgodban mit csinálj, én meg hülye vagyok, hogy így elkényeztetlek.” Aztán hozzátettem: „Engem még vertek az iskolában mogyorófavesszővel!” És ez igaz. Kihúzta magát a gyerek, rám néz és azt mondja: „Tényleg? Miért nem szóltál a tanítónéninek?” Úgy leforrázott. Mondtam, ne haragudj kislányom, azonnal lehiggadtam, nem szóltam semmit, nyeltem egy nagyot, és megöleltük egymást.
Tudatos döntés volt részedről, hogy több nyelven szólalsz meg?
Nagyon szeretem ebben a kötetben a kötött formákat, hiszen egész ciklusok szerveződnek köréjük. A klasszikus formáknál nagyon szeretek az elődöknek odakacsintani, akik akik rátenyereltek a magyar nyelvre és ott van a kezük erezete rajta. József Attila, Nagy László, Weöres Sándor, csak hogy hirtelen a kedvenceimet mondjam,.
Emellett hogy ha valami nagyon nehezen formálódik benned, nagyon gomolyog valami indulat, de nem akar szavakba jönni sehogy se, akkor a kötött forma érdekes módon segít. Ráadásul verset olvasni azért nagyon korszerű dolog, mert rendkívül tömény, emellett szekvenciákban gondolkodik, mint az internetes olvasás, tehát igazából a vers képernyőkompatibilis.
Számos erős kép jelenik meg a kötetben, az egyik ilyen a piros labda. Említed a nullázás esélyét, de az tényleg lehetséges egy ilyen betegség után? A te reményed valóban az volt vagy tagadás?
Valóban remény volt, sőt hit. Egész mély hit, hogy én meg fogok gyógyulni. Ez egy rehabilitációs folyamat története, versben, prózában elmondva. Kevesen tudják és nagyon kevés szó esik róla ma Magyarországon, hogy mit jelent az, hogy most már a rák bizonyos formái viszonylag jól kezelhetők. Arról viszont nincsen szó, hogy milyen áron. Hogy ez nem egy nátha, nem tudsz a régi életedbe visszatérni, mert nem az az ember vagy, aki elment.
Kapcsolódó: Bezzeg a mi időnkben – Grecsó Krisztián írása
Nincs szó erről munkahelyeken. Több ilyen beszélgetésre, közös gondolkodásra hívtak nagy cégek, ahol sok kolléga érintett és láthatóan zavarban voltak attól, hogyan kell az integrációt végrehajtani, hogy működjön a dolog. A rehabilitációban a beteg nagyon magára van hagyva. A gyógyultnak, de legalábbis tünetmentesnek mondott egykori beteg visszakerül a régi élete kulisszái közé, ahonnan akár egy évet vagy másfelet is hiányzott. Sok időt. Nagyon megváltoztak a szituációk is, ráadásul nem ugyanaz az ember kerül vissza.
Ebben a szituációban a remény nekem azt jelentette, hogy képes leszek azzal a testtel, azzal a valósággal, azzal a kondíciókkal megbarátkozni, amilyen most vagyok. A hitem az teljesen biztos volt, és a Péter (Kántor Péter, a szerk.) engesztelhetetlenül gyűlölte a sorsot azért, amiért ezt az utat adta neki. Ő azt tartotta realizmusnak, hogy felfogod ennek a kegyetlenségét. Hogy nincs remény.
Azt írod, hogy nincs csattanó a középkorúsággal kapcsolatban. Ez inkább felszabadító érzés vagy kiüresít?
Kondiban kell tartani magunkat, valljuk be őszintén. Bitang nehéz élni, és nagyon nehéz nem depressziósnak lenni, ebben segítséget találni, a saját erőidet, energiáidat megtalálni, mozgósítani nem egyszerű. Nem is megy mindig.
A performatív létünk, ahogy rátelepedett ez a borzalmas közösséginek mondott média a létünkre, ahol folyamatos kirakatéletben kell demonstrálni a tökéletességet, s ennek a tükrében látod a saját tökéletlenségedet örökké, ez pokoli.
Nagyon ráerősített arra, hogy nem merünk kérdéseket föltenni, hogy nem merjük elmondani a problémáinkat, nem merünk arról beszélni, hogy nem megy.
Hogy gondjaink vannak, és nagyon nehéz néha kivergődni belőle.
Te hogy védekezel a közösségi médiával szemben?
Abban a szerencsés helyzetben is vagyok, mint sokan mások, hogy meggyűlöltem, mert munka, tartalmat kell gyártani rá. Másfelől meg ott tájékozódsz, tehát nagyon nehéz nem azt görgetni. Szigorú szabályokat hozott a feleségem, azt hiszem én voltam a rosszabb, de ő se állt jól. Nem szabad a telefont bevinni WC-re, asztalnál nem szabad használni, mert akkor beszélgetünk, vagy könyvet, folyóiratot olvasol, tehát csak printet, internet nincs. Nagyon jó hatása van.
Kapcsolódó: „Az a cél, hogy mérgesek legyünk, mert akkor tovább görgetünk” – Interjú Johann Harival
Szóval biztatok mindenkit a print olvasására, teljesen másfajta olvasás és figyelmet jelent. Tízszer annyira emlékszem az ott felvetett problémákra, mint egy internetes szakcikk esetében.
Mindig magyarázom a fiataloknak, hogy a jövő irodalma ebben van. Hogy ez fordított logikájú, mint az internet, nem víruslogikája van, hanem egyediséglogikája. Hogy a print azt ígéri neked, hogy abban olyan tartalom van, amit máshol nem találsz. Nincs agyon megosztva, mert ami ott olvasható, az nem olvasható máshol.
Ha most állsz a csúcson, ahol már nincsenek magasságok, akkor mégis mi tart mozgásban? Mi motivál?
Említettem a hétéves menedzseremet, aki mozgásban tart ilyen ügyben. Emellett nagyon nagy szerencse, hogy az önismeret fokán eljutottam oda, hogy miért fontosak nekem a színpadi kifejezésformák és a színpadi nyelvek.
Az Apám üzen kutatásai és megírása kapcsán sikerült eljutnom oda, hogy nemcsak transzgenerációs traumák vannak, hanem generációkon átívelő vágyak. A nagymamám, akihez szól a regény, Juszti mamám, egész életében írni szeretett volna. Írt is, csak titkolnia kellett, mert a 80-as években a falu nem volt feminista hely. Bántották volna érte, hogy a nagymama költő.
Apám egész életében színész szeretett volna lenni, a regényemben ez megint csak egy életen át tartó nagy álom. Nagyon sokat segít az önismeretben, ha megérted, hogy milyen ablakokat nyitottak ki neked, honnan nézted a világot gyerekkorodban, és ezek a vágyak hogyan működtek, hogyan lettek a te vágyaid. S amennyiben megérted a saját motivációidat, akkor ki tudsz ebben teljesedni.
Nekem ez óriási szabadságot hozott, ami visszahat az írásaimra is, hogy ne legyen életközépi depresszióm.
A színpadon most már 80 percet merek vállalni egyedül egy stand-up esttel, ami egy hatalmas kihívás volt, és működik. A harmadik évad megy, húszezer ember látta már, és tényleg jó. Nagyszerű előadásokat csinálunk a Beck Zolival meg a Hrutka Robival, a Zolival a harmadik lemezünkre és előadásunkra készülünk, s írjuk már rá a dalokat. Mindez hozott nekem alkotótársakat, barátokat, kihívásokat, ami folyamatosan mozgásban tart.
Kapcsolódó: Tavaszi üzenetek – Grecsó Krisztián jegyzete
Kiemelt kép: Nők Lapja/Canva
