A rovat aktív, aggódó, hűséges, figyelmes olvasói leginkább ők voltak (persze sok apa is idekacsintott). Temérdek jó szót, módszertani ötletet, gyógytornász-telefonszámot, aggódást, tanácsot, levelet kaptam – még soha írói pályámon ennyit. Gyakran úgy éreztem, olyanok vagyunk mi, magunkat narráló, „helikopternek” csúfolt szülők, mint egy nagy, falusi közösség. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy akkor mégis létezik egy jobb világ; csak az utcán, a játszótéren nem mindig érzékelni. Ahogy persze otthon sem mindig idilli a hangulat. És hogy mit rontottam el, leginkább akkor veszem észre, amikor legközelebb ugyanazt a konfliktust sikerül egy jól irányzott, frappáns mondattal feloldanom. És mégis. Lehet nálunk bármennyi hiszti, veszekedés, pokol. Mára biztosan tudok valamit. Szülőnek lenni az élet értelme, a legnagyobb dolog, ami az emberrel történhet.
Sajnálom, hogy a fiatalok nem hisznek nekem. Hiába mesélem nekik, mit éltem át, mit rontottam el, hogy nem fontos az újabb pozíció, eredmény, érdemrend, mert a test nem konzerv, és nem úgy van, hogy ha intesz, mert már középvezető vagy, és/vagy nincs lakáshiteled, a férjedet, feleségedet talonban tudod, már vacsoráztatok Vietnámban, Karcagon és Majorkán, akkor, „na jól van, unatkozom”, jöhet a gyerek.
Ültünk mi nagykalapos, gáboros romákkal, és mindenféle korú, származású, habitusú megtört emberekkel a váróban. Minden férfi tudta, hogy ő, a lombikprogram okán, a saját kezével mennyi hormont fecskendezett a saját feleségébe, és mennyi fájdalom, kockázat, szenvedés van már mögöttük. Mert az ember mindent megtesz, hogy ne legyen gyereke, és idővel mindent odaad, hogy legyen.
Hanna révülten szeretne kistestvért, de nekünk már semmilyen úton nem lehet másik gyerekünk. ­Addig húztuk, hogy ha életünk legnagyobb kegyelme, aki időközben pimasz, akaratos középsős lett, rákérdez, neki miért nincs kistestvére, és ha „pociban nem lehet, akkor miért nem fogadunk örökbe”, csak hümmögni tudunk. Itt sem magyarázom el, bonyolult, magánügy. Mi egykések maradtunk, és akkor is csak lesütöm a szemem, amikor a lányunk közli egy idegen anyukával – miután akár egy óráig pesztrálta a babáját a játszón –, hogy azért csinálta ezt, mert nem lehet kistestvére.
Karinthyval búcsúzom önöktől és a hatvanhatodik részéhez érő Lányos apa rovattól. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Az én pimasz, gyönyörű, akaratos, kacagós lányom, ha a kistestvérről kérdez, csak felnézek az égre. Hiszen az is konkrét csoda, hogy ő van nekünk. Amikor a legmélyebben voltam, rákbetegen, hét kemó és harmincöt sugárkezelés után, magamról sem tudva, pokoli fájdalmak közt fetrengve, álmot láttam. Minden apró részletet megtudtam, hogyan leszünk szülők. A Jóisten (a sors?) milyen formában ajándékoz majd meg minket. A lányunk akkor még meg sem érkezett a földre, de én biztos vagyok benne, miatta éltem túl. Megtudtam, rám szükség lesz, engem vár egy kislány, az lesz a neve, ­Isten Ajándéka, és én tartozom neki azzal, hogy élek. 

Grecsó Krisztián hamarosan új sorozattal jelentkezik lapunk hasábjain.