Sok olyan sztorit ismerünk a történelemből, amikor nők férfinak tettették magukat azért, hogy érvényesüljenek. Volt olyan, aki a boszorkányüldözések sötét korszakában öltött férfi álruhát egyszerűen azért, hogy mentse az életét, Hannah Snell a 18. században csapott fel katonának, Tarpé Mills pedig az 1940-es években futott be az első női szuperhősről készített képregényével úgy, hogy neve alapján mindenki férfinak gondolta. Ez utóbbi jelenség iskolapéldája Joanne Rowling, aki kiadói nyomásra választotta a J.K. Rowling nevet a Harry Potter-könyvek megjelenésekor, ugyanis aggódtak, hogy a fiatal fiú olvasók nem fogják venni a sorozatot, ha megtudják, hogy egy nő írta. (Egy külön cikket megérne az a téma, hogy a lányokról eleve nem feltételezték, hogy érdekelné őket a fiatal varázsló története…) Tehát az egyik legismertebb és legelismertebb mai női író is eltitkolta a nemét, ráadásul még a Harry Potter-sorozatot követő időszakban, új könyvei kapcsán is. Ebből is leszűrhető, hogy a női szerzők megítélése a könyvpiacon még mindig nem ugyanolyan, mint a férfiaké, még ha történt is némi elmozdulás az egyenlőség irányába.
Női író lennél? Sok szerencsét!
Catherine Nichols pályakezdő íróként érdekes kísérletbe fogott 2015-ben, amelynek eredményét egy esszében publikálta a Jezebel oldalán. A dolog előzménye az volt, hogy bár 50 ügynöknek küldte el frissen elkészült regénye első pár oldalát, szinte nulla visszajelzést kapott. Nichols ezután gondolt egyet és létrehozott egy kamu e-mail címet férfinéven (esszéjében George-nak nevezi férfi alteregóját), majd erről is elküldte ugyanazt a pár oldalt a regényből, ugyanazzal a kísérőlevéllel. „Elküldtem a hat levelet, amit aznapra terveztem. 24 órán belül George öt választ kapott – hárman bekérték a teljes kéziratot, ketten pedig szívélyesen elutasították, de egyúttal dicsérték az izgalmas projektjét. Ezzel szemben a saját nevem alatt ugyanazzal a levéllel és oldalakkal, amelyeket 50 alkalommal küldtem el, összesen két felkérést kaptam a teljes kézirat beküldésére. A válaszok hatására egy kicsit megörültem, hogy „Mr.”-nek szólítanak, aztán dühös lettem…Nem a regényemmel volt a probléma, hanem velem, Catherine-nel” – vonja le a fájdalmas következtetést Nichols.
Kettős mérce
Nichols ezután kíváncsi lett, mire viheti „George”, ezért újabb és újabb ügynököknek írt – végül 50 levélig meg sem állt. Így össze tudta hasonlítani, mit ért el 50 megkereséssel nőként és férfiként.
Ugyanazon regény-részlet alapján George-ként összesen 17 ügynöktől kapott olyan választ, hogy szívesen elolvasnák a teljes művet, míg Catherine-nek csak 2 pozitív visszajelzés jutott.
Nichols különböző embereknek írt nőként és férfiként, de azért volt egy kis átfedés. Az egyik ügynök, aki Catherine-t elutasította, nemcsak hogy el akarta olvasni „George” könyvét, hanem még egy tapasztaltabb ügynöknek is tovább akarta küldeni. „George” esetében még a visszautasítások is udvariasak és melegszívűek voltak, munkáját olyan jelzőkkel illették mint ‚okos’, jól felépített’ és ‚izgalmas’, néhányan mélyen nagylelkű és átgondolt kritikákat küldtek. Catherine-nek ezzel szemben be kellett érnie az indoklás nélküli elutasításokkal és a „szép írás” mélységű kommentekkel.
Fotó: Getty Images
Továbblendít vagy letarol
Nichols szerint a – sokszor tudat alatti – előítéletesség sokak irodalmi karrierjének vethet véget. Ha ugyanis egy ügynök „okosnak” nevez egy írást, az elég lehet ahhoz, hogy egy merészebb terv felé terelje az írót, azonban ha azt mondják neki, hogy a szövege „nem túl szimpatikus”, az visszavetheti. Ha tehát eljátszunk a gondolattal, hogy George egy valódi személy, akkor a regényére kapott javító célzatú kritikák hatására valószínűleg tovább dolgozik és végül prezentál valami igazán jót, míg Catherine-t a közömbös és semmitmondó kommentek feltehetően eltántorítják a további próbálkozástól. Különösen a nők tűnnek sebezhetőnek abban a köztes időszakban, amikor már nem pályakezdők, de még nem ismertek eléggé:
„a munkánkat addig nyírják vissza, amíg elég kompakt nem lesz ahhoz, hogy beleférjen egy rózsaszín borítóba”
– fogalmaz Nichols, aki titkos akciójának eredményét a javára tudta fordítani. A „George”-ként kapott megjegyzéseket ugyanis megszívlelte és felhasználta a regénye átdolgozására, amit saját bevallása szerint frusztráltan félredobott volna, ha nem vág bele az alteregós kalandba.
A női írók elismerése ma sem egyértelmű
Nem csak a kezdeti szárnypróbálgatások nehezek a női szerzők számára, sokszor elismert írók sem ússzák meg, hogy a férfi kollégáikhoz képest alacsonyabbrendűnek minősítsék szövegeiket.
Francine Prose, amerikai írónő 1998-ban „gynobibliofóbiának” nevezte a női írásokkal szembeni előítéletességet, majd 2011-ben újra elővette a témát, miután
V.S. Naipaul, irodalmi Nobel-díjas (férfi) író kijelentette, hogy egyetlen női írót sem tart magával egyenrangúnak, még Jane Austent sem.
„A nők alsóbbrendűségének fogalma a jelek szerint nem akar eltűnni. Persze az a gondolat, hogy Naipaul jobb írónak képzeli magát, mint Jane Austen, egyszerűen csak nevetséges lenne, ha az előítélet, ami e mögött van, nem lenne még mindig annyira elterjedt, és ne lenne olyan káros hatással arra, amire mi egy néhányan feltettük az életünket” – írja Prose, aki szerint hiába kerül szóba időről-időre a „női írás” kérdése, az eredmény mindig inkább egy kis forgószél, mint tájfun. „A nők újra és újra elszomorodnak és elcsüggednek – majd a téma csendben, udvariasan eltűnik” – állapítja meg keserűen.
Ugyancsak 2011-ben történt, hogy a Pulitzer-díjat Jennifer Egan nyerte Jonathan Franzennel szemben, ám néhány újságban ez ellentétes narratívával jelent meg: a hangsúly azon volt, hogy Jonathan Franzen (a férfi) elvesztette a Pulitzert, nem pedig azon, hogy Jennifer Egan (a nő) megnyerte. Sőt, volt ahol még fotót is csak a vesztes Franzenről tettek be az újságba, a győztes Egan viszont arctalan maradt. Nem túl biztató, hogy a női írókkal szembeni negatív bánásmód még a legmagasabb szakmai szintekre (Pulitzer!) is begyűrűzik.
J.K. Rowling másodszor
Azt már tudjuk, hogy J.K. Rowling miért nem Joanne néven publikálta a Harry Potter-könyveket. De mi késztette arra, hogy következő írói projektjében is álnév mögé bújjon?
Rowling ugyanis krimisorozatának első kötetét, a 2013-as Kakukkszót Robert Galbraith néven jegyzi, a könyvesboltokban is ezen a néven találjuk meg a kötetet. (Később ugyanezen a férfi álnéven jelent meg a sorozat többi darabja is, a Gonosz pálya, A selyemhernyó, a Zavaros vér és a Halálos fehér is.)
Az álca nem tartott túl sokáig, a The Times magazin ugyanis leleplezte az írónőt, aki alteregójához ragaszkodva interjúit is öltönyben és nyakkendőben adta a Harrogate Krimiíró Fesztiválon. Rowling így fogalmazta meg az írói álnév felvételének okait: „Arra vágytam, hogy visszamehessek az időben a karrierem kezdetéhez, amikor még elvárások és előítéletek nélkül írhattam, valamint objektív visszajelzéseket kaptam. Nagyszerű érzés volt álnéven alkotni és kicsit sajnálom, hogy ilyen rövid ideig tartott, mégis hálás vagyok azért a sok jó tanácsért, hozzászólásért, amelyeket ebben az időszakban kaptam. Továbbra is Robert Galbraith néven írom a sorozatot, mert szeretnék távolságot tartani a többi művemtől és azt is élvezem, hogy valaki más bőrébe bújhatok”.
De miért Robert és nem Roberta?
Az addig rendben is van, hogy Rowling névtelenségre és tiszta lapra vágyott a Harry Potter kimaxolása után. De miért választott férfi álnevet? Lehetett volna Roberta Galbraith is… Rowling ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy azért választott férfi nevet, mert a lehető legtávolabb akarta vinni az írói személyiségét magától, ezért egy férfi álnév jó ötletnek tűnt számára. Nehéz azonban elengedni azt a gondolatot, hogy talán azért kellett a férfi álnév, mert már megint nem egy olyan könyvet írt, ami tőle „elvárható” lenne, hanem egy kőkemény krimit férfi főszereplővel. Természetesen nem Rowling hibája a könyvkiadásban tapasztalható szexizmus, ahogy az sem, hogy az emberek hajlamosak a krimiket férfi szerzőkkel társítani. Úgy tűnik, Rowling következetesen olyan könyveket ír, amelyekről a kiadók úgy gondolják, hogy leginkább egy férfi írhatná meg. Amikor a Kakukkszó szerkesztője megtudta a valódi szerző kilétét, állítólag ezt mondta: „Soha nem gondoltam volna, hogy ezt egy nő írta”. Rowlingnak az utóbbi két évben két könyve jelent meg saját neve alatt, Az Ickabog és A karácsonyi malac, mindkettő gyerekkönyv. Ezeket úgy látszik írhatja nő, a kiadók marketingesei szerint is…
Bepillantás az itthoni helyzetbe
Fekete Judit, a Harry Potter-könyveket is kiadó Animus marketingvezetője lát fejlődést az utóbbi években, bár ez országonként különböző. „A skandináv országokban például már »nem téma«, hogy női szerzők írnak sötét krimiket. Sőt, ezek a női írók kifejezetten elismertek. Az újságírók izgalmasnak találják, hogy ezeket a brutális, sokszor vérengzésig fajuló sztorikat nők írták, és az olvasók is nagyon szeretik” – mondja Judit.
Bár a női írók által sikerre vihető műfajok tekintetében egy bővülő tendencia látható, általánosságban még mindig nehezebb nőként írói karriert befutni, mint férfiként, Magyarországon legalábbis.
„Egy nő a sokfelé megfelelés kényszere miatt többnyire nem tud úgy haladni az írói karrierjével, mint egy férfi. Vannak olyan országok, ahol nagyobb a női írók támogatottsága, de itthon nagyon sokan a főállásuk és a család mellett, kvázi »hobbiként« írnak, éjszaka, mert akkor jut rá idő. Egy női írónak összességében sokkal többet dolgoznia ahhoz, hogy ismert névvé váljon” – számol be tapasztalatairól Judit.
Fotó: Getty Images
A nehézségek ellenére az írói pálya sokak számára vonzó, Juditék is rengeteg kéziratot kapnak. Valamivel több a férfi, mint a női jelentkező, kivéve a gyerekirodalom területét, ahol továbbra is a női szerzők az aktívabbak. „Az utóbbi években már nem jellemző, hogy álnéven küldenének kéziratot, ma már egyfajta ego-kérdés, hogy mindenki saját néven szeretne befutni. Ugyanakkor a ’80-as-’90-es években valóban létezett az a jelenség, hogy egy művet adott esetben jobban elismertek, ha annak férfi volt a szerzője. Magyarország sajátos volt annyiban, hogy itt sokszor nem is annyira a férfi-nő kérdésre volt kiélezve a dolog, hanem inkább a magyar-külföldi viszonylatra. Divat volt angolszász álnevet választani a szerzőknek, mert az jobban hangzott, mint a magyar – ez néhol még most is megvan, például a fantasy vagy young adult irodalomban” – magyarázza Judit.
Külföldön nagyon sok helyen lehet kreatív írást tanulni, rengeteg műhely várja a pályakezdő vagy fejlődni vágyó írókat. Egy-egy ilyen kurzussal óriásit lendülhet az írói tudás. „Itthon még mindig van egy olyan hozzáállás, hogy ha tehetséges vagy, akkor magadtól mennie kell az írásnak. Pedig ez is egy külön szakma, amelynek megvannak a maga tanulható technikái. Alapvető probléma, hogy itthon gyerekcipőben jár az írói képzés. Csak az elmúlt pár évben kezdtek létrejönni erre műhelyek, de sok nőnek egyszerűen nincs ideje ilyen képzéseken részt venni. Az írni vágyó nők, illetve az elsőkönyvesek nagyon nehezen tudják a szakmai fogásokat elsajátítani, mert csak saját magukra számíthatnak, az internetre és a rengeteg gyakorlásra. Ezért évekig is tarthat, mire egy magabiztos írást tudnak letenni az asztalra” – vázolja a hazai helyzetet Judit, aki szerint nagy szükség van női írókra és a női szemszög érvényesülésére.
A leghíresebb írónők, akik férfi álnevet használtak
A Brontë-nővérek mindhárman férfi álnév alatt publikálták műveiket. A korabeli viszonyok érzékeltetésére egy sztori: Charlotte 1837-ben elküldte néhány versét a híres költőnek, Robert Southey-nak, aki azt írta vissza, hogy „az irodalom nem lehet egy nő életének része és nem is szabadna annak lennie”. Emily, Charlotte és Anne Brontë így lett Ellis, Currer és Acton Bell, legalább nevük kezdőbetűit megtartva. Először egy közös verseskötetet adtak ki, majd önálló könyvekkel jelentkeztek, Charlotte a Jane Eyre, Emily az Üvöltő szelek, Anne pedig az Agnes Grey című regényekkel. A Jane Eyre szólt a legnagyobbat, és elindult egy pletyka, miszerint valójában az összes regényt ugyanaz a személy írta. Charlotte és Anne ekkor Londonba utaztak a kiadóhoz, hogy bebizonyítsák, különböző személyekről van szó – így pedig az is kiderült, hogy valójában nők.
Mary Wollstonecraft Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheuszának korai kiadása 1818-ból. (Fotó: Photo 12/Universal Images Group via Getty Images)
Mary Shelley Frankenstein című művét a szerző feltüntetése nélkül adták ki 1818-ban, férje, a költő Percy Bysshe Shelley bevezetőjével. Még ma is vannak, akik a legendás regényt a költőóriásnak tulajdonítják, többek között azzal érvelve, hogy egy 19 éves lány egyszerűen nem írhatott ilyen könyvet. Az első széria után Mary beleegyezett, hogy a további kiadásokon már megjelenjen a neve. Mary sokkal több volt, mint a Frankenstein megalkotója: írt további öt regényt, egy novellát, rengeteg verset, színdarabot és elbeszélést.
Louisa May Alcott nevét leginkább az 1868-as Kisasszonyok miatt ismerjük, amelyből hét fimfeldolgozás is született (az első 1917-ben), és számtalanszor színpadra is vitték. Ezt már saját neve alatt írta, de korábbi, sötétebb hangvételű műveit A.M. Barnard álnéven publikálta. Elsősorban a pénz motiválta, mivel „férfiként” sokkal többet tudott keresni abban az időben. A szaftos, véres történetekből származó pénzzel akarta megalapozni későbbi munkásságát, és ez sikerült is neki.
Amantine Lucile Aurore Dupin George Sand álnéven írta leghíresebb műveit, köztük az 1832-es Indiana című regényt. Viszonylag hamar fényt derült az eredeti kilétére, de egyébként is adott beszédtémát bőven a korabeli sajtónak. Renitens módon nadrágban járt, szivarozott és számtalan viszonya volt. Nagy szerelme Chopin volt. Már életében elismerték írói tehetségét, nagy rajongója volt Victor Hugo, Flaubert és Balzac is.
Kiemelt képünk illusztráció: Vivien Leigh színésznő– Keystone/Hulton Archive/Getty Images
