A valaha az empátiájáról és toleranciájáról híres könyves közösség darabokra hullt. J. K. Rowlingot transzfóbiával vádolták meg, a rajongók pedig hol az írónő, hol egymás torkának esve bizonygatják saját igazukat. Vajon mindez a Harry Potter-történetekkel való bensőséges kapcsolatunk kárára ment?

„Talán nyolc éves lehettem. Azt hiszem, ekkor jelent meg az első” – emlékszik vissza Emma Watson a január 1-jén megjelent Visszatérés Roxfortba képkockáin. A Harry Potter-sorozat első kötetét az édesapja olvasta fel neki és a testvérének. „A megszállottjává váltunk. Miután egy fejezet végére ért, könyörögtünk neki, hogy csak még egyet olvasson.” Mi, az úgynevezett Harry Potter-generáció tagjai pontosan tudjuk, miről beszél Emma. Életünk nagy részében szüntelenül még egy kis kortynyi varázslatra vágyakoztunk: az újabb könyvre, az újabb filmre, majd miután nem volt se több könyv, se több film, jobb híján bármire, ami képes volt visszarepíteni bennünket Roxfortba. Hiába múlt el két évtized, hiába váltunk felnőttekké, – esetleg szülőkké –, ugyanakkora izgalommal vártuk a Harry Potter és a bölcsek köve huszadik évfordulójára készült műsort, mint amekkorával valaha a moziba ültünk be, hogy láthassuk a filmsorozat valamelyik folytatását. Mert, ha Daniel Radcliffe, Emma Watson és Rupert Grint visszatér a varázslóiskola falai közé, az egyben az is jelenti, hogy mi is velük tarthatunk. Az örömünk mégsem volt felhőtlen.

A Harry Potter-franchise egyik kulcsfigurája ugyanis nem kapott helyet a műsorban.

K. Rowling hiánya egyszerre elkeserítő és zavarba ejtő. Ugyan senki sem mondta ki, mindenki biztos benne, hogy a hiányának köze van ahhoz az 2019-ben megosztott, transzneműeket értintő esszéjéhez, ami felborzolta a kedélyeket a rajongók közösségén belül. Mind a Rowlingot védők, mind a Rowlingot támadók hangosan és nem ritkán bántó vagy erőszakos módon fejezték ki véleményüket. Voltak, akik a könyvégetéstől sem riadtak vissza, mások kijelentették, itt az ideje, hogy Harry Potter az írónő nélkül fejlődjön tovább. Azok pedig, akik nem foglaltak állást, csak a fejüket kapkodják, és azon aggódnak, hogy mi lesz így a sorsa annak az univerzumnak, amiben felcseperedtek. Ugyanaz maradt a Harry Potter, mint, ami volt?

Rupert Grint (Ron Weasley), J.K. Rowling, Daniel Radcliffe (Harry Potter) és Emma Watson (Hermione Granger) a Harry Potter és a bölcsek köve díszbemutatóján 2001-ben. (Fotó: Gareth Davies/Getty Images)

Töretlen népszerűség

Huszonöt évvel ezelőtt a kis túlélő története példátlan erővel robbant be a gyerekkönyv piacra. Úgy szólt a gyerekekhez, ahogyan eddig senki, megértette és bátorította őket, és megszerettette velük az olvasást. „Az, hogy a gyerekek és a fiatal felnőttek újra olvasni kezdtek, Rowlingnak köszönhető” – magyarázza Fekete Judit, a Harry Potter-könyveket kiadó Animus marketingvezetője. „Akkoriban a gyermek- és ifjúsági irodalom válságos helyzetben volt, a Harry Potter viszont képes volt berántani a gyerekeket az olvasás birodalmába.” A hétrészes könyvsorozat a világ harmadik legolvasottabb történetévé vált, több mint 500 millió példány fogyott belőle.

A sikere azóta is töretlen, újabb és újabb generációkat szippantanak be a regények. „A Harry Potter-generáció még mindig mindent szeret, ami a történettel kapcsolatos, de most már a gyerekeiket is bevezetik ebbe a világba, ők pedig ugyanúgy rajonganak a regényekért, mint ahogyan valaha a szüleik” – mondja Judit.

De vajon az kiábrándult könyvégetők és az elpártolt rajongók csorbát ejtettek a Harry Potter népszerűségén az elmúlt két évben?

„A világ még mindig imádja könyveket. Nemhogy nem ült el a Harry Potter sikere, folyamatosan nő, ahogy az univerzum növekszik. A Legendás állatok-filmek, de még a mostani jubileumi műsor nyoma is látszik az eladásokon. Egy kis kulisszatitok: a kiadónál külön kell kezelnünk a Harry Potteres eladásokat, különben torzítja a statisztikákat” – válaszolja meg a kérdést Judit. „Rowling történetei olyan sokat adtak a gyerekeknek és a fiatal felnőtteknek, olyan nagy a popkulturális hatásuk, hogy olvasni fogjuk őket, amíg világ a világ – függetlenül attól, hogy mit mond vagy tesz a szerzőjük.”

Harry Potter pop-up bolt Moszkvában tavaly decemberben. (Fotó: Artyom Geodakyan TASS/Getty Images)

A szerző halála?

Ennek ellenére akadnak olyanok, akik úgy döntöttek, hogy az író iránt táplált ellenérzésük miatt végleg kivonulnak a varázslóvilágból. A Rowling ellen felszólalók táborát gyarapító Daniel Radcliffe az LMBTQ-fiatalokat felkaroló szervezet, a The Trevor Projekt honlapján közzétett írásában arra kéri őket, hogy a ne tekintsék semmisnek mindazt, amit Harry Potter-könyvektől kaptak a történtek miatt: „ha van ezekben a történetekben bármi, ami visszhangra talált benned, bármi, ami a segítségedre volt az életed során – ez a kapcsolat rólad és a könyvről szól, és szent. Véleményem szerint ezt senki sem sértheti meg” – írja. Ennek alapján

felmerül a kérdés, hogy valóban leválaszthatjuk-e az szerzőt az általa írt műről? Kezünkbe vehetjük-e a regények bármelyikét anélkül, hogy ne az íróasztala fölé hajoló J. K. Rowling lebegne közben a fejünk felett?

A szerző kilétének – vagy egyáltalán létének – a fontossága az elmúlt évszázadok alatt folyton változott. Míg a középkorban, a vallási irodalom virágzásának idején többnyire homály fedte a művek szerzőinek nevét, az újkor énközpontú világszemlélete reflektorfénybe helyezte az írót. A francia irodalomelméleti gondolkodó, Roland Barthes elképzelése nyomán azonban ismét új fordulatot vett az alkotó jelentőségének a helyzete. Barthes A szerző halála című esszéjében fejtette ki a véleményét, miszerint az olvasói értelmezésnek sokkal nagyobb szerepe van a mű szempontjából, mint az írói munkának. Daniel Radcliffe – talán tudat alatt – a Barthes-féle befogadásra buzdít, amikor azt mondja, hogy nekünk, olvasóknak, semmi dolgunk Rowlinggal, és azok az élmények, amiket a regényektől kaptunk, kizárólag az olvasó és a könyvek közötti szövetségének köszönhetők.

Rudolf Panka irodalomterapeuta Harry Potter kaland című önismereti csoportjában a bőrünkön tapasztalhatjuk meg azt, hogy milyen a gyakorlatban kizárólag a szövegre és a szöveggel való kapcsolatunkra koncentrálni. „Az irodalomterápia a szöveget nézi” – magyarázza. „Azt, hogy hogyan hat a befogadóra, hogy az olvasó hogyan tud hozzá személyesen kapcsolódni. Hogy ki a szöveg szerzője, csak mellékes.” Panka nem véletlenül fordul a varázsvilághoz a terápiáin.

A Harry Potter-generáció tagjaként pontosan tudja, hogy a könyvek oldalain milyen metaforikus intelmek bújnak meg. Elég, ha csak arra gondolnunk, hogy mit tanít nekünk Edevis tükre, a dementorűző patrónus-bűbáj vagy Bogar bárd három fivérről szóló meséje. Egy 2014-es tanulmány szintén a történet jótékony hatásáról tanúskodik: a benne szereplő kutatási eredmények azt mutatják, hogy

azok a fiatalok, akik valamilyen formában ismerték találkoztak már a varázslótanonc kalandjaival, és tudtak azonosulni a főszereplőkkel és azok értékrendjével, jó eséllyel váltak toleráns emberekké.

 „A könyvek egyik fontos üzenete az, hogy saját magunknak kell kitalálnunk, hogy kik is vagyunk valójában, hogy hogyan tudunk önazonosak lenni, és ezt senki más nem teheti meg helyettünk. Harry is folyamatosan küzd azzal, hogy hogyan viszonyuljon a kiválasztott szerephez, hogy beleálljon-e vagy sem” – teszi hozzá Panka. Ő is azt tanácsolja, hogy akkor se húzzuk át egyetlen tollvonással mindazt, amit a könyvektől kaptunk, ha nem tudunk azonosulni Rowling álláspontjával. „A saját életünkben is előfordul, hogy egy olyan ember, aki sokat adott nekünk, tesz valami bántó dolgot, de ezáltal nem válik semmivé mindaz a jó, amit tőle kaptunk. El kell fogadnunk, hogy összetett emberek vagyunk, nem csak jók vagy csak rosszak. Rowlinggal kapcsolatban is az a kérdés, hogy azáltal, amit mondott, az egész Harry Potter értékét veszti a szemünkben, vagy képesek vagyunk azt mondani, hogy adott annyit ez a történet, hogy számomra továbbra is érvényes tud maradni? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.”

Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy milyen kapcsolatban marad a Harry Potter-könyvekkel (Fotó: Getty Images)

Rajongók (b)irodalma 

Még a Harry Potter-univerzum berkein belül, de már a határvidéken is léteznek olyan szövegek, amik ugyan a Rowling tollából előszökkent karaktereket vagy magát a világot szerepeltetik, mégis meglehetősen kevés közük van az íróhoz, sőt sokszor még az eredeti történetekhez is. „Bár többségében megvan egy alapvető tisztelet az eredeti szerző iránt, a fanfiction világ abszolút független a szerzőtől” – mondja Garai Márta, rajongói nevén Lilyana, a leghíresebb hazai fanfiction platform, a Merengő.hu vezető adminisztrátora. 

Bár az internet hajnalán már létezett a műfaj – többek közt a Star Treket, a Csillagok háborúját és A Gyűrűk Urát tematizálva – a Harry Potter-könyveknek jelentős szerepük volt a rajongói irodalom művelésének és fogyasztásának népszerűsítésében. Ráadásul a honlapra feltöltött alkotások statisztikája alapján világosan látszik, hogy a feléjük irányuló érdeklődést újra és újra fellendítették a történethez kapcsolódó fontos események. „2008-ban jelent meg az utolsó Harry Potter-könyv, 2011-ben az utolsó film jött ki, 2016-ban pedig a Legendás állatok” – magyarázza a diagram megugró oszlopait Lilyana. Ugyan a szerző kívül áll a művei inspirálta rajongói irodalmon, a fanfiction nagyon is hathat az ő örökségére.

„Minden író életében el fog jönni az a pont, amikor nélküle működik tovább az általa teremtett világ – legkésőbb akkor, amikor meghal –, de a fanfiction azután is képes elevenen tartani.”

A Merengő 2004-ben indult útjára, akkoriban kizárólag Harry Potter-fanfictionok és original, azaz saját világban játszódó írások uralták. Ma már 150 kategóriában több mint 18000 történet és vers található az oldalon, ennek 42 százaléka Rowling világát vagy karaktereit használja fel. A rajongók három generációja képviselteti magát, de hiába tartoznak egy közösséghez, köztük sem teljes az összhang. „Mindegyik generáció más-más értékrend szerint működik és kommunikál, ez óhatatlanul is összeütközésekhez vezet – mutat rá Lilyana. – Ez visszavezet minket a Rowling-nyilatkozat körüli vitához is. A világ társadalmi normái felbomlottak, már nincsenek olyan fajta sorvezetők, mint amilyenek húsz-harminc évvel ezelőtt voltak. Most csak szembenálló vélemények vannak, de szükségünk van a vitákra és a szélsőséges véleményekre, hogy kialakulhasson egy új társadalmi norma. Ehhez párbeszédeknek kell elindulniuk.”

Képek forrása: Getty Images