Este fél tíz, egy hosszú-hosszú nap vége. Teljesen ártatlan ötletnek tűnik megjutalmazni magam egy falat csokival. Mire feleszmélek, egy teljes sor elfogyott. Sebaj, még így is jó vagyok.  A következő pillanatban viszont már a lelkiismeret-furdalás maró érzésének kíséretében, döbbentem nézem a celofánon tátongó ürességet. Pedig egy ideje próbálok odafigyelni arra, hogy az orvos utasításainak megfelelően, helyesen étkezzek. Miért akadályozom magam mégis?

A vágyott egészségi állapot azonban csak egy dolog a sok közül, aminek elérése közben szabotálhatjuk önmagunkat. Valaki az emberi kapcsolatait szeretné szorosabbra fűzni, mégis veszekedéseket generál, más pedig a munkájában érne el előrelépést, hatékony és pontos munkavégzés helyett azonban az internetet böngészi, esetleg az ismerőseivel csetel munkaidőben. A jelenséget érdemes komolyan venni, hiszen az önszabotázs az életünk bármely fontos területén nagy károkat okozhat.

Mit mondanak róla a pszichológusok?

Dr. Ellen Hendriksen pszichológus a Scientific American című lapban közölt cikke szerint önszabotázsnak nevezünk minden olyan tettet, amivel a célunk elérését akadályozzuk. Itt pedig nem a földtől teljesen elrugaszkodott dolgokról van szó, hanem teljesen reális elképzelésekről. A baj tehát nem a meghatározott célokban van, hanem azzal a móddal, amellyel feléjük közelítünk – vagyis inkább azzal, ahogy egy jól irányzott fenékbe billentéssel távolabb lökjük magunktól őket.

Kathy Osborne tanácsadó és pszichoterapeuta azonban az önszabotázst egy gyűjtőfogalomként jelöli, amivel azokat az ítéleteket foglaljuk össze, amiket saját magunk felett hozunk. Az életünk során átélt traumák, csalódások, vagy az elszenvedett elutasítás ugyanis mind nyomot hagynak bennünk, törést okoznak a lelkünkben – miattuk pedig könnyen könyvelhetjük el magunkat például szerencsétlennek vagy akár kevésbé szerethetőnek. Ezek a pszichénkben elkülönült gondolatok pedig bármikor szabotálhatnak, ha nem ismerjük fel őket, nem értjük meg, miért alakultak ki.

Miért teszem ezt magammal?

Önmagunk akadályozásának hátterében tehát legtöbbször valamilyen trauma áll – legyen szó akár a feldolgozatlan gyászról, egy fájdalmas szakításról vagy az emberi kapcsolatok terén elszenvedett kudarcról, vagy szakmai sikertelenségről. Ezek a negatív élmények rengeteg fájdalom árán ivódnak bele a pórusainkba, és félelmet ültethetnek belénk. Hiszen, ki szeretne hasonló élményt átélni, mint ami miatt egyszer már darabjaira hullott? Dr. Margaret Paul kapcsolati szakértő a huffingtonpost.com-on közölt írása szerint mindannyiunkban megvan az a védekező mechanizmus, ami félelem esetén aktiválódik bennünk, és ami megpróbál megvédeni minket az újabb sérülésektől. Csakhogy azt elfelejtjük, hogy mialatt – szerintünk – védelmezni próbáljuk magunkat a következő csalódástól, éppen ezekkel a tettekkel, vagyis az önszabotázzsal okozzuk a legtöbb bajt.

A félelem azonban csak az egyik komponens a sok közül, ami téves útra vezethet minket. Az alacsony önértékelés, az önbizalom hiánya is nagyban akadályozhat minket abban, hogy elérjük céljainkat. Ha ugyanis tudat alatt kevésnek érezzük magunkat valamihez, vagy azt hisszük, nem érdemeljük meg a sikert, illetve a szeretetet, az egy idő után tettekben is meg fog mutatkozni – hiszen az elménk alá akarja majd támasztani az elképzelésünket. A jelekre tehát érdemes odafigyelni…

A leggyakoribb formák a stressz-evéstől a drog- és alkoholfogyasztásig

Millió módja van annak, hogyan szabotálhatjuk magunkat Dr. Ellen Hendriksen szerint, a leggyakoribbak azonban a halogatás, a stressz-evés, a személyes konfliktusok vagy extrém esetekben az alkohol- és drogfogyasztás. Ezek azért számítanak különösen alattomosnak, mert elég egy apró érv ahhoz, hogy akceptáljuk őket, mondván csak egy kisebb vitáról, egy sörről vagy pár szelet csokiról van szó.

Az érzelem-vezérelt hátráltatás során egy dolog mozgat általában minket: hogy alátámasszuk a magunk felett hozott ítéletet. Ha például súlyproblémákkal küzdünk, a kényszerevéssel azt az elképzelésünket támasztjuk alá, hogy nem vagyunk képesek elérni az áhított célt. De a legkisebb konfliktus generálása a legjobb barátunkkal is azt a korábbi – elutasítás miatt – érzett hitünket támaszthatja alá, hogy nem érdemeljük meg a szeretetet.  A halogatás viszont, amivel a legtöbben szabotáljuk önmagunkat, éppen azt az árkot szélesíti hatalmas szakadékká, ami a szándék és a cselekedet között húzódik. Amikor ugyanis különböző kifogásokkal késleltetjük az eseményeket, azt az érzést erősítjük, hogy úgysem vagyunk befolyással a saját életünkre. Valójában viszont nem az általunk meghatározott okok állnak az utunkba, hanem mi magunk.

Hogyan ismerhetjük fel a problémát?

Az önszabotázs alattomos dolog, nehéz felismerni, pedig, ha a problémát észleltük, megoldást is találhatunk rá. Elsőként a gondolatainkat, a másokhoz való hozzáállásunkat érdemes megvizsgálni.

Azzal például ha a legapróbb dolgok miatt is veszekszünk, kötekedünk, megsértjük a szeretteinket, arra az érzésre próbálunk ráerősíteni, hogy nem vagyunk elég szerethetőek. Ennek hátterében pedig egy korábbi válás vagy a gyermekkorunkból hozott rossz családi minta is állhat. De azzal is szabotáljuk a boldogságunkat, ha egy fájdalmas szakítás miatt izoláljuk magunkat, nem engedjük, hogy más közel kerüljön hozzánk, mert félünk az újabb veszteségektől.

Ami pedig a munkát illeti, gyakran a sikertelenségtől való szorongás gátol minket abban, hogy elérjük a kitűzött előléptetést. Nem hisszük el, hogy képesek vagyunk helyt állni az adott feladatkörben, így pedig hiába áhítozunk rá, csak akadályozzuk magunkat a vágyott cél elérésében.

Így szabadíthatjuk fel magunkat

A saját magunkkal vívott harcoknál nincs nehezebb küzdelem, de szerencsére arra is vannak megoldások, hogyan szabadíthatjuk fel magunkat. Az első fontos lépés, hogy ne ítélkezzünk magunk felett: ne mondjuk folyton, hogy valamire képtelenek vagyunk, hanem álljunk pozitívan magunkhoz. Ne az eredményeink vagy a korábbi kudarcaink alapján határozzuk meg, hogy mennyit érünk, hanem koncentráljunk a jó tulajdonságainkra. A hibákra és a tévedésekre pedig tekintsük úgy, mint az építőkockákra, amik abban segítenek, hogy megmutassák a helyes utat.

Dolgozzunk magunkon a múltban elszenvedett traumák miatt. Ne engedjük, hogy a veszteségek a jövőnket és a magunkról alkotott képünket is befolyásolják. Higgyük el, hogy mi is szerethető, értékes emberek vagyunk, akik bármilyen problémával képesek megbirkózni. A fájdalom sajnos elkerülhetetlen az életben, azt viszont nagyban befolyásolhatjuk, hogyan állunk talpra egy-egy trauma után: legyőzötten meghunyászkodunk, vagy azért harcolunk, hogy visszanyerjük az önbizalmunkat – esetleg az egészségünket. Ebben a folyamatban pedig nem hagyhatjuk, hogy bárki az utunkba álljon – pláne, ha azok saját magunk vagyunk.

Még több hasonló témáról olvashattok a Nők Lapja Psziché magazinokban! 

Szöveg: Filákovity Radojka

Fotó: Thinkstock