David Szalay: „Most már értem, miről szól a könyvem”

Ez az utolsó óra, amit most Budapesten tölt. Jelenlétével gyakorlatilag felrobbantotta a könyvhetet, nagyon sűrű napokon van túl. Volt alkalma találkozni kortárs magyar szerzőkkel?

Sajnos nem. Nagyon lefoglaltak a szerepléseim és az interjúk. A szüleim a nyarakat Magyarországon töltik, és más rokonaim is élnek itt, velük is csak nagyon röviden tudtam találkozni. Szóval sajnos arra most nem volt lehetőségem, hogy olvasóként is felfedezzem a könyvhetet.

Máskor találkozott már magyar ­kollégáival?

Máskor sem. (Nevet.) Sajnos egyik híres magyar írót sem ismerem személyesen. Pécsett, ahol most is sok időt töltök, ismerek néhány embert, akik részt vesznek az irodalmi életben. Ismerem a Jelenkort, baráti kapcsolatban vagyok néhányakkal, akik szerepet játszanak a magyar kulturális életben.

Kivel találkozna legszívesebben?

Nem is tudom. Krasznahorkaival majdnem összefutottam Athénban néhány hónappal ezelőtt, mindketten ott voltunk egy fesztiválon. Valószínűleg az történt, hogy ő pont beszállt egy liftbe, mielőtt én kiszálltam egy másikból. Elkerültük egymást, pedig vele nagyon szeretnék találkozni. A kiadóm, Sárközy Bence jó barátságban van Nádas Péterrel, szóval a közbenjárásával egy nap talán sikerül vele is.

Mi volt a legnagyobb meglepetés a mostani látogatásakor?

Talán az, hogy mennyire hosszú volt a sor a dedikálásomon. Egyfelől nagyon jó volt, másrészt két órán keresztül el sem tudtam mozdulni az asztaltól. Értesültem róla korábban, hogy nagy érdeklődés övezi a könyvemet, de nem tudtam, hogy ekkora. Nem először voltam a könyvhéten, a korábbi köteteimmel is vendégeskedtem, inkább a kontraszt volt figyelemre méltó.

Kapcsolódó: „A magánytól és a kötődéstől is félünk egyszerre” – Interjú Havas Julival

2014 körül jelent meg Az ártatlanság című regényem magyar kiadása, akkor is itt voltam, és dedikáltam is. Úgy emlékszem, szó szerint senki nem akarta, hogy dedikáljam a példányát. Azt hiszem, ezt nevezhetjük fejlődésnek.

Ön szerint ebben mekkora szerepet játszik a Booker-díj, és mennyit az elmúlt tizenkét év munkássága?

Szeretném hinni, hogy a könyvem a Booker-díj nélkül is érdeklődést váltott volna ki. Már a díj előtt is jó volt a fogadtatása, de természetesen egy ekkora elismerés nagyon nagy hatással van az ismertségre. 2016-ban egyszer már Booker shortlistre (szűkített lista a döntősökről) kerültem, már az is nagy lépés volt, hogy a könyvet szélesebb körben is megismerjék. Volt fokozatosság az irodalmi sikereimben, nem egyetlen hatalmas ugrásnak köszönhetem.

Hogy néz ki pontosan, amikor az ember kap egy ilyen díjat? Értesítik előtte telefonon?

Nem, pedig nagyon jó lett volna. Azzal mindenkit felhívnak, ha short­listre kerül, de magát a díjat nem mondják meg előre. Úgy kell odamenni a londoni díjátadóra, hogy az embernek fogalma sincs. Az az érzésem, senki nem tudja, ki a díjazott, egészen addig, míg be nem jelentik. Megmondom őszintén, ez elég stresszes: végigcsinálni egy estét, vacsorázni, társalogni, italokat inni, és csak a végén megtudni, kié a díj.

Nagyon sokat kell most beszélnie a könyvéről. Ez egyébként kedvére van?

Szerencsére igen.

Gondolom, ez nem feltétlenül magától értetődő.

Igaza van, normál esetben nem beszélnék róla ennyit. De valahol nagyon érdekes dolog ez, mert ez azt is jelenti, hogy el kell kezdenem nekem is kicsit másképp gondolkodni róla. Tisztábban kell látnom. Íróként sokkal konkrétabban gondolok a szereplőkre és a velük történő eseményekre, most pedig sokkal absztraktabban közelítem meg. Most már értem, miről szól a könyv. (Nevet.)

Ma reggel én is megvilágosodtam, legalábbis azzal kapcsolatban, hogy miért szippant be szinte mindenkit a regény, és miért olvassák el az emberek olyan gyorsan. A világ, amiben élünk, folyamatosan túlingerel bennünket, rettenetesen túl van terhelve az idegrendszerünk. A Test nem akar ingerelni. Lehet ebben ­valami?

Igen. Vagy inkább talán úgy fogalmaznék, hogy a könyv nagy teret hagy az olvasónak, hogy maga képzelje el a dolgokat, és több olyan üres folt is van a történetben, amely teljesen az olvasó képzeletére van bízva.

Kapcsolódó: „Az irodalom elsősorban még mindig a történetmesélésről szól” – Interjú Kovács Krisztiánnal

Az írás stílusa egyrészt igen nyugodt, másrészt meglehetősen távolságtartó, ami valamilyen módon mégis nagyobb érzelmi hatást vált ki. Ez valóban szemben áll azzal a nyelvezettel, ami többek között az internetről ömlik ránk: szinte meg akar ragadni és felrázni minket.

David Szalay a Booker-díj átadóján

Az is tudatos döntés volt, hogy nem akarja megmondani az olvasóknak, mit kell érezniük?

Igen. De remélem, annak ellenére, hogy a könyv nem mondja meg, hogyan érezzen, azért nagyban alakítja az olvasó reakcióit, csak épp meglehetősen indirekt módon. Teret hagy az érzelmek igen széles skálájának is.

Különös érzés Magyarországon ­lenni ezzel a regénnyel?

Teljes mértékben. Más itt, mint bármelyik másik országban. A történetnek magyar főszereplője van, és részben Magyarországon játszódik. Semmilyen szempontból nem önéletrajzi ihletésű, de a kontextus, a magyar háttér, a város, amelyet a legtöbb magyar olvasó azonnal Péccsel azonosít, mind a saját tapasztalataimból táplálkozik.

Az ön élettörténete miatt ez különösen érdekes. Édesanyja kanadai, édesapja magyar, élt Kanadában és Libanonban is, majd Londonban nőtt fel, de rengeteg időt töltött Magyarországon is. Hol van otthon? Lehet ez egyáltalán földrajzi kérdés?