Amerikában számít a véleményünk
Az alkotmány első kiegészítése (First Amendment) 1791-ben lépett hatályba, és olyan alapvető jogokat véd, mint a vallás, a sajtó, a szólás szabadsága, a békés gyülekezés, valamint annak a joga, hogy a polgárok kérelmeikkel az államhoz fordulhassanak. És az amerikaiak jelentős része számára mindez nem csupán elvont alkotmányjogi kérdés, hanem egyfajta nemzeti alapérték is, az identitásuk fontos része.
Az Egyesült Államokban töltött csaknem egy évem alatt ez a hétköznapi beszélgetésekben is gyakran felbukkant, és az egyetemem auláját az első kiegészítésről nevezték el. Azt tapasztaltam, hogy az emberek különösen büszkék a „freedom of speech” eszméjére, amit így fordítanak le a mindennapi életükre: „érdemes megszólalnom, számít a véleményem”. Olyannyira számít, hogy már a gyerekeket is arra biztatják, hogy fogalmazzák meg az álláspontjukat, és védjék is meg azt – ez sokkal fontosabb, mint tudni a helyes választ.
A pozitív visszajelzés kultúrája
Természetesen az Egyesült Államokban is létezik versengés és kritika, de mintha sokkal könnyebben osztogatnák az elismerést is. „Szép munka!” – hangzik el szinte mindig egy-egy feladat lezárásakor, és ez még nem feltétlenül a sikerre vonatkozik, hanem arra, hogy már a befektetett energiát, az erőfeszítést is értékelik. Láthatóvá teszik kinek-kinek az eredményhez való hozzájárulását, és ennek óriási hatása van az önbizalomra. És míg mifelénk a szerénység az erény, odaát inkább az számít annak, ha valaki tisztában van a saját értékeivel.
Mi megszoktuk a hibakereső attitűdöt, a tengerentúlon viszont gyakran azzal kezdik, hogy felmérik, mi az, ami már most is jól működik. A pozitív visszajelzés kultúrája azt is jelenti, hogy amikor például utólag ki kell tölteni egy programértékelő kérdőívet, nem azt kérdezik: „Mi nem tetszett?”, hanem hogy „Mi az, amivel a jövőben jobbá tehetnénk a szervezést?”. Amikor először találkoztam ezzel, szinte leblokkoltam, annyira nem állt rá az agyam erre a megközelítésre. Rá kellett jönnöm, hogy nem elég az első kérdésre adható válaszomat kicsit átfogalmaznom, hanem újra kell gondolnom a dolgot, teljesen más irányból.
Sikerülhet!
Az amerikai álom talán az egyik legemblematikusabb mítosz, amely a mai napig bevándorlók millióit vonzza a tengerentúlra. Hasonlóan nagy hatású a „self-made man” toposza, az emberé, aki a saját erejéből jut előre. Nem feltétlenül arról van szó, hogy mindenki, akinek támad egy ötlete, és a garázsában vállalkozást indít, milliomos lesz (bár hamarosan szóba kerül egy fekete garbós fiatalember – egy számítástechnikai guru –, akivel ez történt), de arról igen, hogy bárki megpróbálhatja, és mindenkinek lehetősége van kibontakoztatni a képességeit.
Ehhez persze el kell hinnünk, hogy amit szeretnénk elérni, az sikerülhet, és ez sokunk számára nem magától értetődő. Eszembe jut, amit az Egyesült Államokban élő, Nobel-díjas kutatónk, Karikó Katalin osztott meg velem a lánya gyerekkorából, amikor 2023 októberében először készítettem vele interjút a Nők Lapjában:
„Egy nap Zsuzsi azzal jött haza az iskolából, hogy őt nem választhatják meg az USA elnökévé, mert nem Amerikában született.
Mesélte, hogy szünetben odamentek hozzá a társai, és vigasztalni kezdték. Mintha egyébként az, hogy közülük bárki is elnök lesz, teljesen reális eshetőség lenne. Tulajdonképpen a lehetőség adott, csak nagyon kicsi rá az esély egy háromszázmilliós országban. Lenyűgözött ez az elgondolás, ez a magabiztosság, ami nem beképzeltség, hanem egészséges önbizalom.”
Ez is érdekelhet: „Inkább köszönettel tartozom azoknak, akik hátráltattak” – exkluzív interjú Karikó Katalinnal
Az is ámulatba ejtett, amikor arról olvastam, Kennedy elnök 1962-ben milyen nemes egyszerűséggel jelentette ki: „Úgy döntöttünk, hogy eljutunk a Holdra.” Nem azt kezdték el vizsgálni, hogy miért nem sikerülhet, és azt sem állították, hogy pontosan tudják, hogyan fogják megvalósítani a tervet. Csak kitűzték a célt, és úgy tettek, mintha az nem lenne lehetetlen. Talán ezt jelenti a nagy álmok bátorsága.
A kudarc nem a vég
A kudarcról az amerikaiaknak nem feltétlenül az jut eszükbe, hogy le kell húzni a rolót. Az, hogy valami nem sikerült, csak egy szakasz a folyamatban. „Fail fast!”, vagyis „Bukj el gyorsan!”, hangzik a Szilícium-völgy egyik kedvenc jelmondata. Lehessen minél előbb tanulni a kudarcból! A Nelson Mandelától származó „győzni vagy tanulni” kontraszt pedig ma is népszerű, a sport világában is gyakran használják a „győzni vagy veszíteni” szembeállítás helyett.
A kudarc mint esély a növekedésre az alapja a growth mindsetnek, amit talán fejlődő, növekedésorientált szemléletnek fordíthatnánk. A fogalmat Carol Dweck, a Stanford Egyetem pszichológiaprofesszora alkotta meg, aki úgy vélte, míg a fixed mindset (rögzült gondolkodás) azt veszi alapul, hogy a képességeink adottak, így a kudarc az alkalmatlanságot bizonyítja, és ahhoz vezet, hogy nem is vállaljuk a próbálkozásban rejlő kockázatot, addig a growth mindset azt sugallja, hogy képességeink fejleszthetők, és érdemes próbálkozni.
Számos mesebelinek ható példa juthat eszünkbe olyanokról, akik nem adták fel. Steve Jobsot harmincéves korában kirúgták az Apple-től (ahová tizenkét év múlva vezetőként tért vissza). Később azt mondta, ez volt az egyik legjobb dolog, ami történhetett vele, mert esélyt adott a tanulásra. Oprah Winfrey-t huszonkét évesen levették az esti hírműsorról a tévében, és a reggeli sávba száműzték. Egy év múlva beszélgetős műsorhoz hívták, ahol azt érezte: hazaérkezett. Szerencsések voltak ezek az emberek? Vagy inkább a kitartás, a szívósság, a hit mozgatta őket?
Steve Jobs utólag hálás volt, amiért kirúgták
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!