A napokban szembejött velem egy izgalmas csoport az egyik közösségi oldalon. A következő bejegyzéseket találtam: „Azt szeretném kérdezni, a fészbukon töltött idő beszámít-e a nyugdíjba?” Mire egy kommentelő: „Nekem már igen!” (szmájlik) Más egy csésze gőzölgő kapucsínó fotójával üdvözölte a reggelt, akadt, aki születésnapi köszöntőverset rittyentett, és néhányan vicces videókkal igyekeztek feldobni a társaság kedélyét.
Ahogy ebből is kiviláglik, remekül megvan egymással az a negyvennégyezer (!) nyugdíjas, aki az elmúlt három év során csatlakozott a csoporthoz. Az ország minden sarkából képviseltetik magukat, és nem csupán a fotelben ülve, virtuálisan szeretnének egymással megismerkedni. Volt, aki belföldi kirándulásra, más nordic walking sétára invitált, megint más römipartihoz keresett partnereket. Felfedeztem a nagyjából ötven tagot számláló Életrevalók Nyugdíjas Egyesület eseménynaptárát is: „Minden szerdán tali a Zuglói Civil Házban!” Ott a helyem…
Sok jó ember kis helyen
Mire tíz óra tíz perckor betoppanok a klubba, a nyugdíjasok már belekezdtek a Szórakoztató szóra késztető című játékba, éppen a szólánc végén tartanak, és dőlnek a nevetéstől. Mintha csak egy érettségiző osztályba csöppentem volna, ahol a lányok kuncognak, a fiúk meg csapják nekik a szelet. Körbenézek. A terem elég kicsi, alig fér el benne a mintegy húszfős csapat, de mint tudjuk, sok jó ember kis helyen is elfér.
Vezetőjük, Strummer Zsuzsi – láttam a profilképen a férjével, ők alapították az Életrevalók csoportot – kedvesen int, hogy üljek le, akár játszhatok is. Csendben helyet foglalok a jobb szélen, velem szemben két karcsú, éles eszű nő, akik rendre rávágják a megfejtéseket. Most például a szóegyenletekre: hím + ének + állat = tűzhely. Már sikítják is, hogy „kandalló”. Hogy ez hogy jött ki nekik? Aztán belejövök, és a „végtag + napszak = félkör alakzat”-ot már én oldom meg: „karéj”!
Kapcsolódó: Aranyélet nyugdíjasan – Miért ne költözhetnénk idősen külföldre?
Ettől lázba jövök, mint egy kamasz, és amikor a játékmester, Gyöngyi beharangozza az új játékot, nevezetesen, hogy mondd el a Hófehérke meséjét különböző stílusban, már nekem is fülig ér a szám. Lehetsz helyszínelő, Hapci törpe, pletykás, gonosz mostoha, amihez kedved van, amiből óriási sztorik kerekednek. Egyre magasabbra hág a hangulat.
– Egyébként is barátnők? – kérdezem a két szemközti nő egyikét, Vágó Zsuzsit.
A két éles eszű hölgy. Jobbra: Vágó Zsuzsi
Különleges érzés idetartozni
– Itt mindenki barát – válaszol mosolyogva, és rám szegezi meleg, barna tekintetét. – Ebben a csoportban mindenki kizárólag a jót keresi a másikban, kedvesek, derűsek és végtelenül elfogadók. Ez vonzott engem is közéjük két évvel ezelőtt.
A Face dobta fel az oldalukat, eljöttem, és már első alkalommal úgy éreztem, ide tartozom. Ez valami különleges érzés!
Tavaly például átestem egy szívbillentyűműtéten, egy ideig nem tudtam jönni – mert különben minden héten összegyűlünk –, és amikor visszatértem, virággal, sütivel fogadtak. Mindenkinek volt egy jó szava hozzám. Itt mi figyelünk egymásra. Én is mindenkiről tudom, mi baja, mi van a gyerekével, az unokáival, és ha kell, bármiben segítek. A lányom már felnőtt, egyedül élek, jólesik törődni másokkal.
Néha én is szervezek játékos vetélkedőket, de igazából az emberi találkozások érdekelnek… Emlékszem, amikor öt évvel ezelőtt nyugdíjba mentem – közgazdász vagyok, egy bankban dolgoztam –, rácsodálkoztam: jé, úgy kapok fizetést, hogy nem kell érte dolgoznom! Úgyis annyi mindent szerettem volna még kipróbálni. Például a színjátszást. Emellett egy nyugdíjas színjátszó körbe is járok, azonkívül írogatok. Verseket, novellákat. Az a másik szenvedélyem.
Mint kiderült, a szerdai klubfoglalkozásokat mindig más szervezi, attól függően, mi az érdeklődési köre. Ezt a mait például Gyöngyi, aki rajong a nyelvi fejtörőkért. Ebben a korban receptre kellene felírni őket, mondja, mert frissen tartják az agyat, és elűzik a rosszkedvet. Ő egyébként a Pesti Vigadó kulturális szervezőjeként ment nyugdíjba.
Elfáradt, vallja be, jólesik kicsit a saját örömére élni. Mindig is nyüzsgő típus volt, örül, hogy rálelt az Életrevalókra. Egyedül él, de soha nem unatkozik. Gyakran jár túrázni egy másik csapattal, mert a szellemi mellett a fizikai fittségét is szeretné megőrizni.
Tajcsiőrület
Apropó, fizikai fittség! Már mindenki felsorakozott a tajcsihoz, egy kis mozgás nem fog ártani ennyi üldögélés után, biztatják magukat. Fogalmuk sincs, hogyan kell ezt csinálni, aggodalmaskodnak mások. A tajcsimester, civilben Mária, azonban rálegyint.
– Ezt Keleten még százévesek is csinálják! Pont azért jó, mert átmozgatja az egész testedet, a fejed búbjától a kislábujjadig, így mozgékonyak maradnak az ízületeid. Hajrá, utánam!
Máris forgatja a nyakát, lendíti a karját, csavarja a csípőjét, mindezt lassan, kimérten, ahogy a kínai filmekben látni. Miután megmozgatta a társait, kifaggatom: – Az Ázsia Centerben szerettem bele ebbe a mozgásformába.
Már mindenütt űzik a világon, Magyarországon is több csoport van.
Szerintem időskorban ez a legjobb sport, és igazán nem nehéz megtanulni. Én például hetvenéves vagyok. A nyugdíj mellett még dolgozom, családoknak segítek.
Amíg tudok, mozgok
De csak annyi munkát vállalok, amennyi jólesik, esténként színházba járok egy másik csoporttal, hétvégenként kirándulok. Amíg tudok, mozgok. Ide egy ismerősöm hozott le egy éve. Aztán ő sajnos megbetegedett, de én maradtam. Szenzációs társaság! Szerintem a vezetőjük, Zsuzsi a fő oka, végtelenül nyitott, derűs ember. Itt mindenki egyforma, és bárki előállhat az ötleteivel. De ők tudnának a férjével erről beszélni!
Mária, a tajcsimester példát mutat a társainak
Zsuzsi és Péter a tajcsi alatt megbújtak egy sarokban. Péternek mostanában fáj a háta, szabadkozik. Amúgy mérnökember, most már aranydiplomás, és ehhez csak meg kellett öregednie, neveti el magát. Nyolcvannégy éves. Hogyhogy csak két férfi van a csoportban? – érdeklődöm.
– Mert a férfiak, már az az ötven százalék, akik nyolcvanéves korukra megmaradtak, nehezen mozdíthatók – válaszolja Péter. – Inkább elüldögélnek otthon a fotelben.
Márpedig a statisztikák azt mutatják, hogy a magány fontos halálozási ok.
Időskorban még inkább szükség lenne emberi kapcsolatokra, beszélgetésekre, hogy az ember megőrizhesse magát szellemileg, mentálisan és fizikailag.
De hát beszélhetsz nekik! Egyébként a mi Facebook-csoportunk még kivételnek számít, mert az országos átlag öt százalék, nálunk meg tizenöt százalék a férfiak aránya. Itt most csak ketten vagyunk, Lajos meg én, de így legalább el vagyunk kényeztetve.
Bárki részt vehet az eseményeken
Zsuzsi kimosolyog a szemüvege mögül. – Hogyan lett a csoportunk? Ehhez kicsit vissza kell mennem az időben. Az történt, hogy a kilencvenes években alapítottunk Péterrel egy kft.-t, ő orvosi műszerek kereskedelmével foglalkozott, én pedig egészségügyi intézmények számára bonyolítottam le közbeszerzési eljárásokat. Tizennégy évvel ezelőtt aztán elköltöztünk az Őrségbe, és csak három éve jöttünk vissza Budapestre. Kicsit egyedül éreztük magunkat, mert voltak ugyan itt régi barátaink, de mivel társasági emberek vagyunk, az kevésnek bizonyult.
Beléptünk egy hetvenpluszos csoportba az egyik közösségi oldalon. Ők azonban soha nem találkoztak élőben, én meg úgy gondoltam, legyen lehetőség arra is, és szerveztem egy találkozót. Kibéreltem egy termet a Lipták-villában, és halálra izgultam magam, vajon leszünk-e elegen. És láss csodát, lettünk! Azonnal nagy volt az összhang köztünk. Akadtak szép napok az életemben, az esküvőm, a gyerekeim születése, az ötvenedik házassági évfordulónk,
de én ezt a napot is úgy raktároztam el, mint különleges ajándékot az élettől.
Sajnos a csoport vezetője rossz néven vette tőlem a szervezést, és kitiltott. Néhányan felrótták neki ezt az igazságtalanságot, mire őket is kizárta. Fogtuk magunkat Péterrel, és azzal a huszonhat emberrel, akik ott voltak a villában, alapítottunk egy saját csoportot hatvanöt év felettieknek. Az Életrevalóknak óriási sikere lett! Szerintünk az a titka,
