Pöttömnyi, nagy szemű kislány nyit ajtót a lakásban, amely négy éve az otthona – akkor költözött be két nővérével és édesanyjával, Judittal az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) egyik programjának köszönhetően. A Lakhatást Most! Szociális Lakásügynökség program célja, hogy magántulajdonú, üresen álló ingatlanokat vonjon be a bérlakáspiacra, és piaci ár alatt, biztonságos feltételekkel kínálja őket olyan embereknek, akik sérülékeny helyzetből érkeznek.

Például hosszabb ideje intézményben éltek, mint Juditék, vagy átmeneti, nem megfelelő körülmények között töltötték mindennapjaikat.

– A program a tulajdonosoknak is hosszú távú, kiszámítható együttműködést és garanciát nyújt – mindezt még azelőtt magyarázza Orosz Annamária szociális munkás, hogy megnyomnánk a csengőt. – Mi vállaljuk a bérlők kiválasztását, a szerződéskötést, az adminisztratív ügyintézést, és akár kisebb volumenű felújítást vagy karbantartást is. A tulajdonos pedig a piaci árnál harminc-negyven százalékkal alacsonyabb összegért adja bérbe az ingatlant.

Ez az az összeg, amit Judit jelenleg (noha biztos állása van, és éppen továbbképzi magát) képes kifizetni. ­Hiába keres, hiába küzd, képtelen utolérni a piaci árakat, hiszen a fizetése nem emelkedik. Mielőtt ebbe a lakásba költöztek, a család két évig egy budai bérleményben lakhatott, szintén az egyesület ügyfeleként – onnan azért kényszerültek tovább, mert a tulajdonosnak szüksége volt az ingatlanra.

Az volt a nekünk most ajtót nyitó kislány, Csuti első igazi otthona – ő az első négy évében ugyanis csak az anyaotthonok és a családok átmeneti otthonainak világát ismerte. Időm sincs elmélázni a helyzet drámaiságán, hiszen közben Judit is az ajtóban terem. Kezet nyújt, bemutat két tinédzser lányának is. Teljesen átlagos, egyszülős családnak tűnnek.

A gyerekszoba egyik sarkában uralkodik némi rózsaszín káosz – ez Csuti birodalma.­ Amíg mi a formalitásokkal bíbelődünk, a kislány Orosz Annamária, vagyis Ancsa nyakába ugrik – hatalmas szeretettel, családtagként üdvözli, végtére is hat éve az élete része.

Kapcsolódó: A jó szándék néha kevés – Karácsonyi adományozás okosan

Ezután illemtudón kezet ráz velem is, majd miközben édesanyja Ancsával vált néhány szót, mi gyorsan belemélyedünk az élet fontos dolgaiba. Hamarosan kiderül, hogy néhány nappal korábban múlt tízéves, majd az ajándékba kapott, kerekekkel ellátott cipő is előkerül. Megcsodálom Lafufu-gyűjteményét, elmesélem neki, hogy mi járatban vagyok, ő pedig szinte kérleli édesanyját, hadd szerepeljen ő is.

Egy állandó hely a változásban

Judit nagyon tudatos édesanya: a két nagyobbik lány (tizenhat és tizennégy évesek) maga dönthet – ők kamaszhoz méltón nem élnek a szereplés lehetőségével. A nagyobbiknak amúgy is mennie kell, tanodába jár, már most készül az érettségire, ugyanis pszichológus akar lenni. A középső igazi kiskamasz, fontosabb dolga is van, mint velünk ücsörögni, de annyit még elmesél Ancsának, hogy volt aznap egy olyan matematikafeladat, amit csak ő tudott megválaszolni az osztályban.

Közben Judit és Csuti egyezségre jut – a kislány maradhat, de az arca nem látszik majd a fotókon.

Közösen tanul anya és lánya

Judit fiatalon került anyaotthonba két nagyobbik lányával, ebből aztán egy új párkapcsolat jelentett kiutat, de végül, immáron három gyerekkel visszakerült a rendszerbe. Közben dajkaképesítést szerzett, az érettségi azonban váratott magára. A múltról már nem szívesen beszél. Nem azért, mert szégyelli, hanem mert a jövő foglalkoztatja. Ezért aztán megállapodunk abban, hogy a beszélgetés során is a jelenre, illetve a jövőre koncentrálunk.

Noha azt mondja magáról, hogy az anyai ösztönök vezérlik, valójában minden lépésében ott a tudatosság, az akarat, hogy lányainak jobb sorsa legyen. Anyaként mindig a gyerekei érdekeit tartotta szem előtt, és sokszor előbb látta a következményeket, mint bárki más körülötte. Így volt ez akkor is, amikor az állandó költözések közepette meg kellett hoznia azt a döntést, mi legyen a gyerekek óvodájával és iskolájával.

Kapcsolódó: „Csend, nyugalom, biztonság. Csak ennyi kellett volna…” – Lakatos Jutka története

– Az anyaotthonok úgy működnek, hogy kétévente másikba kell menni. Ez a szabály – meséli. – Na de ott van a gyerekek óvodájának és iskolájának kérdése is. Normális esetben az otthon a biztos pont a gyereknek, de nekünk éppen ez volt bizonytalan. Ezért úgy döntöttem, hogy bárhová is kell mennünk, nem váltunk iskolát, óvodát. Inkább vállaltam, hogy többet – néha jóval többet – utazunk.

Volt, hogy Csömörön laktunk, és onnan másfél, majd’ két óra volt, mire beértünk.

Hajnalban már álltunk a lányokkal a buszmegállóban, és későn értünk haza. De úgy voltam vele, hogy legalább az iskola, óvoda legyen a stabil pont az életükben.

Az otthon nem jutalom, hanem a kiindulópont

Példát akar mutatni gyerekeinek, ez pedig láthatóan sikerül – magabiztos, okos lányok, akik tudják, hogy a tanulás mennyire fontos.

Judit története a tökéletes példa arra, hogy ha az ember biztos lakhatáshoz jut, onnantól képes egyenesbe hozni az életét. Egyébként pontosan ez a gondolat az, amiért az egyesület dolgozik: filozófiájuk szerint az otthon nem egy emberi sors végállomása, hanem a kezdete.

Céljuk, hogy az, aki elveszítette a fedelet a feje fölül, ne lépcsőzetes módon, átmeneti állomásokon át juthasson vissza a társadalomba, hanem azonnal saját, tartós lakhatási lehetőséget kaphasson. A biztonságos lakhatás ugyanis nem csupán egy szükséglet a sok közül, hanem az alap, amelyre az élet újraépíthető. Hiszen enélkül minden más – a munka, az egészség, a családi kapcsolatok – ingatag talajon áll.

– Már hat éve laktunk anyaotthonban és átmeneti szállásokon a lányokkal, amikor először hallottam az ULE-ről. Volt egy mentorom, ő mesélt a pályázatról. Ha ő nincs, nem is tudok az egészről. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor még sokkal kisebb volt az egyesület, és a Lakásügynökség program is friss volt, mi voltunk talán a második család, aki lakáshoz jutott általa – meséli Judit, és szinte maga sem hiszi el, hová jutottak azóta. Ahogyan szinte azt sem akarta elhinni, amikor 2019-ben megkapta a hírt: költözni fognak.

Több mint lakás

Judit és Orosz Annamária szociális munkás

– Először megijedtem. Az a lakás nagyon modern volt, azt hittem, csak átverés, hogy tényleg beköltözhetünk. Hatalmas dolog volt, hogy egy szoba helyett önálló lakásunk lesz, ahol nem kell osztozni senkivel a vécén, a fürdőn. De minden modernségnél és szép bútornál többet ért, hogy kaptam egy olyan segítő kezet, amiről akkor még nem is tudtam, mekkora szükség lesz rá. Két év után azonban menni kellett, így kerültünk ide. Itt alacsonyabb a lakbér, de magasabb a rezsi. Bútorok sem voltak, azokat is az ULE segített beszerezni.

Az egyesület mindenben segít az ügyfeleknek a költözéstől kezdve a közüzemi számlák intézéséig, és mint halljuk, a berendezésig.

De ennél valójában sokkal többet nyújtanak. Intenzív szociális munka zajlik, a pártfogoltak, vagyis ügyfelek mentális és fizikai egészségével is foglalkoznak. Illetve figyelik, miben tudnak segíteni nekik, ha úgy alakul, pályázatokat ajánlanak.