„Csend, nyugalom, biztonság. Csak ennyi kellett volna…” – Lakatos Jutka története

A Nők Lapja 2021/29. számának Én történetem rovata.

Mindenkinek hallania, látnia kéne Lakatosné Jutkát, pedig egész életében szinte senki nem látta, senki nem hallotta. Bölcsebb, erősebb sok olyan embernél, aki folyton látszik és beszél. Szalai Kriszta színésznő színdarabot írt az életéből. Harminchárom éven át élt hajléktalanként – mostanáig. Mert most beköltözött egy kicsi, virágos lakásba…

Az a legmegdöbbentőbb, ahogy végigmondja egy szuszra. Egy olyan életet, aminek minden egyes apró állomásánál meg kellene állnia levegőért az embernek. Ő nem állhatott meg, mert nem volt választása. Egészen eddig. Ül a kanapén, nézem, milyen szép az arca. Milyen szabályos. Szép kislány lehetett, aztán szép nő. Végigmutatja a virágokat az ablakban, megigazítja a kis csipketerítőt az asztalon, nagy levegőt vesz, és nekikezd. Nyugodtan beszél, már-már tárgyilagosan. Azt mondja, ez új. Régen csak kiabálni tudott, a dühtől, a fájdalomtól.

– Anyám pedagógus volt, apám főkönyvelő. Hároméves voltam, amikor elváltak. Úgy döntöttek, az új kapcsolataikban egy gyerek csak akadály, így hát anyám egy reggel elvitt az óvodába, mint rendesen, de délután nem ő jött értem, hanem egy gyámhatósági hölgy meg két rendőr. Felvittek egy második kerületi intézetbe, ott átadtak egy nevelőnőnek, mint egy csomagot. Nem értettem… Miért nem haza vittek? Miért nem jött értem az anyukám? De ő nem jött, soha többé. Akkor újra elkezdtem rendszeresen bepisilni. Az intézetben ököljog uralkodott, azaz a nagyobbak bántották a kisebbeket, az egészségesek a betegeket. Engem azért vertek rendszeresen, mert bepisiltem. Kilencévesen szöktem meg először az intézetből, az otthonbéli egyenruhámban, mert másom nem volt. Egy perc alatt kellett megtanulnom, hogy pénz nélkül, megjelölt ruhában hogyan tudok elrejtőzni a hatóságok elől. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy a jövőmet tanulom, kinevetem… A kukákból szedtem ki az üvegeket, hogy visszaváltsam, és enni tudjak. Onnantól szöktem, amikor csak tudtam. Volt, hogy három nap alatt buktam meg, volt, hogy másfél hónap alatt. Aztán egyszer, úgy tízévesen, az egyik szökés alkalmával vettem a bátorságot, és elmentem anyámhoz, akit hároméves korom óta nem láttam. Tudtam, melyik iskolában tanít. A pedagógusok néztek rám értetlenül: a kolléganő nekik azt mondta, neki nincsen egy szál gyereke sem. Odahívták anyámat. Odafordult felém, aztán azt mondta: ha azért jöttél, hogy lealjasíts, nem fog sikerülni. Soha többé nem kellesz.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!