Öt percig kvaterkáztál az imént a pincérrel. Gyakran felismernek?
Igen. Szeretek szót váltani ismeretlenekkel, érdekelnek az emberek. Nyitott vagyok, de ha már nem érzem kényelmesen magam egy beszélgetésben, inkább visszahúzódom.
Nem volt ez mindig így. Ezt a most megjelent könyvedből tudom, amelyben Rendi Mari addiktológiai, család- és párterápiás konzultánssal beszélgetsz, többek közt a személyes problémáid kapcsán.
Hosszú tanulási folyamat volt, mire elkezdtem meghúzni a határaimat, régen képtelen voltam rá. Olykor még ma is előfordul, hogy leblokkolok, és nehezen tudok nemet mondani. Mintha a lelkem mélyén lakó kislány rettegne, hogy akkor a másik dühös lesz, és nem fogja őt szeretni.
Közben felnőttként már tudom, hogy ezt is meg fogom oldani. Mert lehet, hogy a másik ember neheztelni fog, csalódott vagy szomorú lesz, ami teljesen rendben van, ezek az ő érzései, amelyeket tiszteletben tartok, de akkor is vállalom a saját érzéseimet, és jelzem a másiknak: nekem így nem jó. Szerencsére az önismereti munkám során kaptam eszközöket ahhoz, hogy képes legyek kiállni magamért ezekben a helyzetekben. Ez nem önzés, hanem őszinteség, annak a kifejezése: tudom, ki vagyok, és merem képviselni magam!
Rengeteg nő küzd ezzel a problémával a párkapcsolatában, a munkahelyén, a külvilágban, évszázadok óta arra vagyunk kondicionálva, hogy megfeleljünk.
Pkorny Lia: A majdnem tökéletes boldogság receptje – És 99 kérdés függő játszmákról Rendi Marihoz, Athenaeum kiadó
Engem is évekig fojtogatott a megfelelési kényszer, egyre többször éreztem, hogy beleengedem magam a félelmeimbe. Szerencsére végül mertem szakemberhez fordulni, és a segítségével meg tudtam figyelni, mit is csinálok tulajdonképpen.
Ő ébresztett rá arra, hogy ha nem merem kimondani, hogy nekem valami nem jó, az nem a szeretetről szól, hanem éppenséggel a félelemről.
És fontos, hogy amikor végre ki merem mondani, ne ingerülten, esetleg a másikat hibáztatva tegyem, hanem higgadtan, a saját érzéseimről beszélve, egyes szám első személyben. Nem könnyű út, de hihetetlenül felszabadító érzés megtapasztalni, hogy működik. Talán másoknak is.
Kapcsolódó: Így szabadulhatunk meg a megfelelési kényszertől
A könyvedben olvasható A majdnem tökéletes boldogság receptje című monodrámád is. Ezt te magad írtad? Az új köteted címét is ez ihlette, igaz?
Igen. Pedig sosem szerettem írni. Aztán egyszer csak leültem, és elkezdtek ömleni a szavak. Mintha a történet írta volna önmagát. Jólesett.
2024 tavasza óta játszom ezt a darabot, és amikor az Athenaeum Kiadó megkeresett, hogy készüljön egy könyv az előadás alapján, egyértelmű volt számomra, hogy ki fogjuk egészíteni egy beszélgetéssel a függő játszmákról, Rendi Marival. A darabban egy kapcsolatfüggő személyiség – Bársony Krisztának hívják – gyógyulásának útját követhetjük végig.
Időnként gurultunk a nevetéstől, máskor meg kicsordultak a könnyeink. Az előadás arról szól, hogy egy nő keresi önmagát, miközben minden párkapcsolatában a megfelelési kényszerei mozgatják. Fogalma sincs, kicsoda valójában, mert mindig különböző emberek tartozékaként, gyerekként, feleségként, anyaként gondol magára… Ez a saját történeted?
Bársony Kriszta története. Nyilván merítettem a saját és mások történeteiből is. Én például sokáig azért nem mertem egyedül élni, mert iszonyúan féltem a tátongó űrtől, hogy úristen, mi lesz így velem! Évekig nem tudtam, hogy amit megélek, annak van neve: függő gondolkodás. Ma már azt is tudom, hogy gyakorlatilag bármi kiválthat függőséget, nem csak az alkohol vagy a drog, függővé lehet válni egy elérhetetlen ideáltól is, de lehet a „szerünk”, mondjuk, a munkánk, vagy akár egy párkapcsolat is.
És ki lehet gyógyulni a függésből?
Meg lehet tanulni kezelni. Tudatosítani kell, és ébernek maradni. Amíg nem neveztem nevükön a dolgokat, addig csak sodródtam velük. Az önismereti munka hozta el a felismerést. A terapeuta azt javasolta, járjak el az önsegítő csoportfoglalkozásaira, de elsőre kapásból visszautasítottam: nincs az az isten, hogy én elmenjek egy ilyen ülésre!
Nyilván attól is tartottam, hogy ismert ember vagyok, de képzeld, senkit nem érdekelt, hogy ki vagyok!
Kizárólag a történetemre voltak kíváncsiak. Ahogy én is másokéra. Nemcsak tükröt tartottunk egymásnak, hanem megoldási kulcsokkal is szolgáltunk. Mára sikerült kiépítenem magam körül egy csodálatos csapatot, akik egy csomó terhet levesznek a vállamról.
Az előadásod hősnője túlfélti a fiát, mígnem a fiú játékszenvedélybe menekül az anyai gondoskodás elől.
Erre a fiam, Misi ébresztett rá, amikor kamasz lett. Minden reggel bementem hozzá és ébresztgettem: „Misikém, ébredj már fel, el fogsz késni!” Kontrolláltam a tanulását, a szabadidejét, mindent. Egyedül neveltem Misit, ezért sokszor úgy éreztem, kompenzálnom kell. Miközben azt hittem, így leszek jó anya, elviselhetetlen helikoptermama vált belőlem.
Kapcsolódó: 8 jel, hogy te is helikopterszülő vagy
Tényleg azt gondoltam, azzal teszek jót neki, ha megmondom, hogyan lesz boldog, hiszen az édesanyjaként én tudom leginkább, mi a jó neki, én tudom a lehető legjobb irányba terelni az életét. Misinek azonban ez idővel nagyon megterhelő lett, lázadt minden ellen, amit én javasoltam neki. Nem értettem, mi a baj, hiszen én a legjobbat akartam.
Nem vettem észre, hogy a saját félelmeimmel nekem kellett volna dolgoznom, nem neki.
És hogy joga van a saját útját járni, a felelősséget és a tettei következményét maga viselni, mert csak így tapasztalhatja meg, hogy képes megoldani a problémákat. Ebből tud erőt meríteni, és ettől lesz önbizalma. A legnagyobb dolog, amit anyaként adhatok neki, ha hagyom, hogy ő irányítsa az életét. Ma már türelemmel nézem, ha hibázik, esetleg máshogy dönt, mint ami szerintem helyes.
Két hozzád közel álló embert veszítettél el az elmúlt évek során. Szerelmedet,
