Ha egy szakítás méltányos és átlátható módon zajlik a felek között, a kapcsolat története értelmezhetőbbé válik, így könnyebb lesz elfogadni, illetve feldolgozni magát a tényt is, amely végül a románc felbomlásához vezetett.

Valójában szakítanunk is tudni kellene – de hogy miként is lehet ezt jól csinálni, arról már kevesebb szó esik. Nincsenek mintáink, nincsenek kapaszkodóink, ezért többnyire ösztönösen, sokszor rossz kommunikációs eszközöket alkalmazva, egymást oda-vissza sebezve próbáljuk lezárni a kapcsolatainkat.

Pedig a szakítás érzelmi és testi értelemben is összetett folyamat. Fájdalmas, időigényes, és elkerülhetetlenül végig kell járni a maga állomásait. Nemcsak a fogadó, de a kezdeményező félnek is.

Szívfájdalomból komolyabb trauma

A hétköznapi gondolkodásban hajlamosak vagyunk magát a „trauma” szót gyakran extrém eseményekhez – balesetekhez, erőszakhoz, természeti katasztrófákhoz – társítani. A klinikai pszichológia ennél viszont jóval árnyaltabban fogalmaz.

A trauma lényegében minden olyan élményt összefoglal, amelyek meghaladják az idegrendszer megküzdési kapacitását, tartósan megbontva a biztonságérzetünket. A mentális zavarok diagnosztikai kézikönyve, a Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (DSM–5) meghatározása szerint a poszttraumás stressz (PTSD) olyan eseményekhez kapcsolódik, amelyek extrém fenyegetettséggel járnak – ám egyre több nemzetközi felmérés igazolja, hogy az érzelmileg destruktív kapcsolatok megszűnése is képes lehet kiváltani hasonló tüneteket.  

Egy 2023-as kutatás például arra jutott, hogy bizonyos szakítási módok után jelentkező testi-lelki tünetek épp olyan erősek lehetnek, mint amilyeneket súlyos traumatikus élmények után tapasztalhatunk.

Olykor az átlagosnál is nehezebb terhet ró a szakítás a lélekre. (fotó: Getty Images)

A szakítás önmagában is fájdalmas tapasztalat, ám nem minden kapcsolat lezárása jár traumatikus következményekkel. Léteznek azonban olyan párkapcsolati dinamikák és mintázatok, amelyek az átlagosnál is nehezebb terhet rónak a gyászfolyamatra.

Kapcsolódó: Tanuljunk válni! – Ágytól és asztaltól

Az ilyen tapasztalatok mély sebet ejthetnek az önbecsülésen, és megnehezíthetik az érzelmek feldolgozását is, hiszen nemcsak fájdalmat hagynak maguk után, hanem egyfajta talajvesztettséget, értéktelenség-érzetet is. Ezért is annyira lényeges a kifulladt párkapcsolatok tisztességes befejezése – ami a párterapeuták és párkapcsolati szakértők meglátásai alapján ritkán történik meg a gyakorlatban.

De mit jelent „jól” szakítani egy olyan korban, ahol a ghosting (vagy épp a banksying) jelensége szinte észrevétlenül vált a modern párkapcsolati kultúra részévé? És honnan tudhatjuk, hogy amit átélünk, az egy természetes, egészséges gyászfolyamat része, vagy már túlmutat azon, és a trauma jeleit mutatja? Hogy könnyebb legyen eligazodni az érzelmek útvesztőjében, Szokolai Katus mentálhigiénés szakembert és traumaterapeutát, a Szakítós Könyv – Találj magadra a traumatikus szakítás után! című könyv szerzőjét kérdeztük.

Egy szakítás soha nem kellemes élmény. Azonban nagyon sok múlik a kapcsolat lezárásának módján, ami, ha nem megfelelően történik, csak tovább ronthat a már egyébként sem rózsás helyzeten. Vagyis szakítani is tudni kell. Szakemberként mit tapasztalsz, az emberek többsége tud „jól” szakítani? Mit csinálhatunk rosszul, hol csúszunk el ebben?

Én azt tapasztalom, hogy egyre inkább nem tudunk jól szakítani. Persze, kérdés, hogy mit tekintünk jó szakításnak? Akkor szakítunk jól, amikor nem felejtünk el emberek maradni a kapcsolat lezárása során sem. Amikor nem felejtjük el, hogy az, akit elhagyni készülünk, egykor fontos volt nekünk és szerettük. Amikor emlékeztetjük magunkat arra, hogy a szakítás után a hátrahagyott partner nagy valószínűséggel mentális nehézségek garmadájával fog szembenézni, ne nehezítsük meg a helyzetét azzal, hogy hirtelen köddé válunk, vagy durva, megalázó módon lépünk ki a kapcsolatból.

Szokolai Katus mentálhigiénés szakember, life coach és traumaterapeuta

Ma olyan világot élünk, ami azt a látszatot kelti, hogy nem kell felelősséget vállalnunk a tetteink következményeiért, hogy könnyen, gond nélkül lecserélhetjük a másikat, ha nem úgy viselkedik, ahogyan mi azt elképzeltük. Az elhagyott partnerek gyakran gondolják azt, hogy a hibáik és tökéletlenségük miatt szakított velük a párjuk megalázó vagy rideg módon, de ez nem igaz. A szakítás módja mindig a kilépő fél belső világát tükrözi. A szakítás során az elszakadó fél optimalizálja a szakítási élményét, tehát olyan szakítási stratégiát fog előnyben részesíteni, ami számára a legmegfelelőbb, ami a legkisebb lelki megterhelődéssel jár.

Mindannyian azt szeretnénk, hogy párunk a közös múltra tisztelettel tekintve zárja le a kapcsolatot, azonban ez sokszor nem így történik. Szakításkor eldönthetjük, hogy csapot-papot hátra hagyva menekülünk, vagy együttérzően, a másikra való tekintettel mondjuk ki, hogy ennek a kapcsolatnak vége. A kölcsönös beszélgetések nehezek és fájóak, de ezek azok, amelyek megadják a partner irányába a tiszteletet és a kapcsolat lezárásának az egyértelműségét. Általában ott csúszik félre a dolog, hogy nem tudunk mit kezdeni a nehéz érzésekkel, hogy nem akarjuk látni a másik szenvedését, és azt gondoljuk, ha távolról zárjuk le a kapcsolatot, az nem annyira fájdalmas. Ezt rosszul gondoljuk, lehet, hogy az elhagyó félnek könnyebb az ilyen jellegű szakítás, azonban a hátramaradt félnek sokkal nehezebb, a kapcsolat lezárásának ezen módja akár traumatikus is lehet.

Miből veheti észre valaki, hogy amit átél, az már túlmutat a „klasszikus” gyászfolyamaton? Milyen jellegű szakítás az, ami igazán mély, traumatikus sérüléseket okozhat?

Egy normál lefolyású gyász esetében nem annyira összetettek a tünetek, mint trauma esetében. Trauma esetén az elhagyott partner kettős pszichés teherrel küzd. Egyrészt végig kell mennie a gyászfolyamaton, ami a veszteség megélését és elfogadását jelenti, ugyanakkor meg kell küzdenie azokkal a sokszor új és ijesztő, testi és mentális tünetekkel, amelyeket addigi élete alatt talán még sosem tapasztalt.

Egy traumatikus szakítás során nagyon sok tünet jelenhet meg.

Például rémálmok, szélsőséges hangulatingadozások, emlékbetörések, elkerülő viselkedés, mindent elsöprő harag érzése a volt partner iránt, a bosszúvágy, a pánik, szorongásos tünetek, mély depresszió, időérzékelés zavara, önmagunktól és a közeli kapcsolatainktól való eltávolodás, és a többi.

A hirtelen, váratlan és/vagy megalázó, durva szakítások azok, amelyek traumatikus sérüléseket okozhatnak az egyén számára (fotó: Getty Images)

A nemzetközi szakemberek például a ghostingot, a hirtelen köddé válást a legkegyetlenebb és legfájdalmasabb szakítási stratégiának tartják. Nagyon sok kliensem arról számol be, hogy a párja előző nap még szerelmet vallott neki, aztán másnap kaptak tőle egy üzenetet, hogy mindennek vége. Azóta se tudnak semmit az exükről. Ez traumatikus lehet az elhagyott partner számára. Hiszen ők hónapokon vagy akár éveken keresztül abban a hitben éltek, hogy szeretve vannak. Sokan azt gondolják, hogy a ghosting csak a rövid távú kapcsolatokban, illetve az ismerkedés kezdeti szakaszában fordul elő. Sajnos manapság már egyáltalán nem ritka, hogy a ghostingot a hosszú távú kapcsolatok lezárására alkalmazzák. Ez szomorú, hiszen ez a típusú szakítás nagyon mély, évekig gyógyuló sebet ejthet a másikon. Egy másodperc alatt törhet össze az egész élete, a világról alkotott képe annak, akit ilyen módon hagynak el.

Feltéphet más jellegű, múltból hozott sebeket is egy mélyen traumatikus szakítás? Mit lehet kezdeni ezzel?

Igen, egy traumatikus szakítás gyakran nemcsak a jelenben megélt veszteségről szól, hanem akár régebbi, feldolgozatlan lelki sérüléseket is aktiválhat. Ilyenkor olyan korai tapasztalatok is felszínre kerülhetnek, amelyek addig a mélyben voltak, például elhagyással, érzelmi elérhetetlenséggel vagy elutasítással kapcsolatos megélések. Tudom, hogy szívünk szerint messziről elkerülnénk ezeket az emlékeket, de ne tegyük, ne meneküljünk a múltunk, vagy a korábbi sebeink nyomán feltörő érzések és gondolatok elől. Érdemes megvizsgálni, hogy mire reagálunk, hogy mi szól a jelenről, és mi a múltról? Már önmagában a felismerés és az értelmezés megváltoztatása nagyon sokat segíthet: nem arról van szó, hogy „gyenge” vagy „túlérzékeny” lenne az érintett, hanem arról, hogy a szakítás egy régi sebet tépett fel.

Könyvedben írod, hogy Magyarországon viszonylag újnak számít traumaként tekinteni egy váratlan vagy megalázó szakításra, az egyoldalú vagy manipulatív, esetleg egy narcisztikus kapcsolatból való kilépésre. Szerinted miért lehet ez, miben kell még fejlődnünk?

Amíg a nemzetközi szakirodalom évek óta traumaként határozza meg a szakítást – hiszen kutatások alapján az emberek egy fontos kapcsolat lezárását életük legfájdalmasabb eseményeként tartják számon –, addig itthon ott tartunk, hogy „egy szakítás érzelmileg megterhelő lehet, de semmiképp sem traumatikus”. Ez elkeserítő. Meggyőződésem, hogy nagyon sokan vannak, akiket érint ez a téma, mégsem tudják, hogy mi zajlik bennük, hiszen szakmai szinten sem vagyunk képben ezekkel a folyamatokkal. Persze, ez valahol érthető, hiszen a traumát nagyon sokáig csak a nagy horderejű pszichés eseményekre vonatkoztatták, mint például a háború, szexuális erőszak, természeti katasztrófa.

Napjainkban azonban már tudjuk, hogy sok apró, másoknak jelentéktelennek tűnő esemény is lehet valaki számára traumatikus. Akkor egy hirtelen vagy megalázó módon történő szakítás, egy fontos kötődési kapcsolat megszakadása miért ne lenne az? Mekkora mélységű seb lehet az, ha még évek múlva is szenved valaki attól, ami vele történt? Amiben egyértelműen fejlődnünk kellene, az az, hogy

ne féljünk mások érzéseitől, és fogadjuk el, ha az elhagyott partnernek évekbe telik, hogy újra jól legyen.

Tudom, hogy segíteni szeretnénk, és sokakat a jó szándék vezet, de ne bagatellizáljuk mások érzéseit, ne érvénytelenítsük, ne bábáskodjunk mások felett csak azért, mert lelkileg egy nehéz élethelyzetben van. Ne szekírozzuk 3 hónappal a szakítás után, hogy most már ideje lenne jól lenni. Ezek teljesen felesleges közlések. Nem segítenek, sőt, csak még jobban elidegenítik a másikat. A trauma egy mély seb, aminek a gyógyulása hosszú idő. Ne sürgessük. Társadalmi szinten pedig jó lenne beszélni arról, és jó lenne az elfogadás felé lépni a tekintetben, hogy egy kapcsolat drasztikus elvesztése nagyon komoly traumát okozhat. Ez egy létező jelenség. Beszéljünk róla, ezzel is segítve azokat, akik életük ezen nagyon nehéz szakaszán mennek át.

Egy jól működő párkapcsolat szempontjából fontos megismerni a kötődési stílusunkat? Milyen szerepet játszik a kötődési mintázatunk abban, ahogyan szakítunk, és abban, ahogyan viseljük a szakítást?

Igen, érdemes megismernünk a kötődési stílusunkat, hiszen a gyermekkorban kialakult kötődési mintánk nemcsak a felnőttkori kapcsolatainkra van hatással, hanem arra is, ahogyan szakítunk, és ahogyan megéljük a szakítás utáni időszakot. Az elsődleges gondozónkkal, azaz legtöbbször az édesanyánkkal való kapcsolatunk alapján alakul ki a kötődési stílusunk. Egy érzelmileg támogató, szeretettel teli közegben felnőve biztonságos kötődésűek leszünk, azonban, ha az édesanyánkkal való kapcsolatunk kiszámíthatatlan, következetlen, ellentmondásos, elhanyagoló vagy szigorú szereteten alapul, akkor pedig bizonytalan kötődési stílus fog kialakulni.

Kapcsolódó: A trauma genetikai lenyomata

A biztonságosan kötődő személyek képesek kommunikálni az érzéseiket és a szükségleteiket, ezért rájuk az jellemző, hogy együttérző módon zárják le a kapcsolataikat. A szakítás megviseli őket, de igyekeznek megélni az érzéseiket és levonni a kapcsolatból adódó tanulságokat. A bizonytalan kötődésűek közül a szorongó-ambivalens emberek nehezen szakítanak, ők azok, akik jellemzően arra törekszenek, hogy fenntartsák a kapcsolatot a volt partnerükkel. Ők a „maradjunk barátok” szakítási stratégiát preferálják. Legtöbbször ezzel az a céljuk, hogy egy kiskaput hagyjanak maguk után, ha esetleg meggondolnák magukat és szeretnének visszatérni. Nagyon megviseli őket a szakítás, hosszú hónapokig, évekig is benne maradhatnak egy mély érzelmi állapotban.

A szorongó-elkerülő kötődésűek nem tudnak mit kezdeni az érzésekkel, ami megmutatkozik a szakítás során is. Ők azok, akik hirtelen köddé válnak, és egy életre eltűnnek. Érzéseiket elnyomják, ezért szakítás után azt a látszatot keltik, mintha jól lennének vagy azonnal tovább léptek volna, de legbelül, a négy fal között, magányukban ők is tudnak szenvedni. A félelemteli kötődésűek pedig nehezen szakítanak, sokszor maguk sem tudják, hogy mit akarnak. Jellemzőek rájuk a se veled, se nélküled kapcsolatok.

Miért különösen ártalmas egy traumatikus szakítás után, amikor a környezet sürgeti az érintettet a továbblépésre? A környezet hogyan tud jól segíteni egy ilyen helyzetben

Szokták mondani, hogy kapcsolatainkban sebződünk, és a kapcsolataink azok, amik gyógyító hatással lehetnek ránk. Ha egy traumatikus szakítást átélt ember számára a környezete nem támogató, hanem épp ellenkezőleg, például sürgető, akkor egy idő után az illető azt fogja érezni, hogy őt nem értik meg, ennek következményeként pedig még inkább magába zárkózik, és nem beszél többet arról, ami vele történt, holott az esemény, a vele járó érzések és gondolatok akár többszöri kibeszélése gyógyító hatású lehet. Nagyon gyakran tapasztalom, hogy az illető környezete 2-3 hónappal a szakítás után finoman megjegyzi, hogy oly sok idő eltelt már a szakítás óta, ideje tovább lépni. Az, aki pedig még nincs jól pár hónappal a szakítás után, elgondolkozik azon, hogy valamit biztosan rosszul csinál, hogy valami baj van vele, hiszen mindenkitől azt hallja, hogy már sokkal jobb állapotban kellene lennie. Ez nem igaz, nem kell jól lenni 2-3 hónappal a szakítás után.

Ez az elvárás nagyon nagy terhet ró az elhagyottakra, ezzel nem segítünk, akármennyire is jó szándék vezeti a hozzátartozókat és barátokat. (Zárójelben jegyzem meg, hogy teljesen rendben van az is, ha valaki, tegyük fel, két év után érzi azt, hogy megtalálta önmagát, hogy végre szabad, hogy begyógyította a sebeit.)

A környezet akkor tud jól segíteni, ha nem akar mindig mindenáron mindent megoldani a másik helyett.

Ha engedi, hogy az illető a saját tempója alapján gyógyítsa be a sebeit. Ha megtanul együttérzően hallgatni, nem ítélkezni, nem mondani semmit, idézőjelben „csak” hallgatni. Nagyon szeretem azt a történetet, amit az egyik kliensem mesélt nekem. Azt mondta, hogy „Katus, nekem volt egy barátnőm, akit, ha este tízkor hívtam, átjött hozzám, és ha kellett, századjára is meghallgatta azt, ami velem történt. Engem ez hozott ki abból a helyzetből” – mondta.

Kapcsolódó: Az elfojtott trauma lehetséges tünetei

De emlékszem, volt egyszer egy olyan kliensem is, akit belülről nagyon feszített a múltja. Hiába volt mellette a családja, a barátai, annyira szégyellte magát, akkor is, ha a szíve mélyén tudta, hogy neki nincs szégyellnivalója, hogy képtelen volt beszélni a múltjáról. Aztán eljött hozzám, és sok év után életében először beszélt a traumájáról. Szinte lebegett, ahogy kisétált az irodámból, annyira megkönnyebbült attól, hogy beszélhetett arról, ami vele történt, és mindeközben volt valaki, aki értő figyelemmel végighallgatta. Figyeljünk oda a szeretteinkre, támogassuk őket sok szeretettel, és minél többször mutassunk olyan tükröt feléjük, amelyben újra megláthatják önmagukat.

Beszélhetünk-e egyáltalán „rossz” vagy „nem normális” reakciókról egy traumatikus szakítás után, vagy ezek mind érthető válaszok egy rendkívüli helyzetre?

Teljesen rendben van mindaz, amit egy traumatikus szakítás során éreznek azok, akiket elhagytak. Nincs olyan, hogy rossz érzés vagy nem normális reakció. A trauma egy abnormális eseményre adott normális reakcióknak az összessége. Idegen, ijesztő vagy új lehet egy reakció önmagunk számára is, de ez teljesen érthető azzal összefüggésben, amin keresztülment valaki egy hirtelen, durva vagy megalázó szakítás során.

Lehetséges, hogy az érzelmeink elfogadásának egyik nagy akadálya az, hogy „pozitív” és „negatív” érzésekre osztjuk őket? Egy traumatikus szakítás után miért különösen veszélyes ez a gondolkodás, és hogyan akadályozhatja a gyógyulást, ha meg akarunk szabadulni a fájdalmas érzésektől ahelyett, hogy teret adnánk nekik?

A traumatikus esemény kapcsán megjelenő testi érzetek, érzések és gondolatok nagyon ijesztőek tudnak lenni. Ösztönösen eltoljuk magunktól, letagadjuk vagy elmenekülünk ezek elől a tünetek elől, másodlagos megoldásokhoz, gyógyszerekhez, alkoholhoz vagy drogokhoz nyúlunk, kapcsolatból kapcsolatba járunk, csak hogy ne érezzük a fájdalmat, ne érezzük a szégyent vagy a bűntudatot, csak hogy külső visszaigazolásokat kapjunk önmagunk értékességét illetően. Egy traumatikus szakítás után nagyon mély és érthető vágyunk az, hogy nem akarunk tovább szenvedni. De azzal, hogy különböző pótcselekvésekkel elkerüljük vagy elnyomjuk a nehéz, azaz a negatívnak címkézett érzéseket, azzal csak azt érjük el, hogy betemetünk egy nyílt sebet, ami a mélyben tovább fog gennyezni. Arról nem is beszélve, hogy a feldolgozatlan traumáink nem csak minket rombolnak, hanem szétrombolják a kapcsolatainkat is. Nem éri meg. Szoktam mondani, hogy az érzéseink a barátaink. Jót akarnak, ne ijedjünk meg tőlük. Ha nem bírjuk el, kérjünk szakembertől segítséget.

De a negatívnak címkézett érzéseknek a megértése és megélése hozzá tartozik a gyógyuláshoz.

A Valentin-nap kegyetlen nap lehet azok számára, akik épp a szakítás fájdalmával küzdenek. Az, hogy a csapból is szívecskés lufik ömlenek ránk, felerősítheti a veszteség, a düh és a szomorúság érzését. Tudnál javasolni néhány tippet, ami segíthet átvészelni ezt a napot?

Mondhatnám, hogy vegyünk egy forró fürdőt, csináltassunk új frizurát, és minden rendben lesz, de ez csak ideig-óráig hat, ennyi nem elég a teljes gyógyuláshoz. Szóval egy kicsit mélyebbre merülnék ebben a kérdésben is. Amit a gyógyulás szempontjából rendkívül fontosnak tartok, az az, hogy próbáljuk meg elfogadni azt a helyzetet, amiben benne vagyunk.

Nem azt mondom, hogy azt fogadjuk el, ahogyan bántak velünk a szakítás során, hanem azt, hogy törekedjünk elfogadni azt a helyzetet, amibe a szakítás után kerültünk, akármennyire is nehéz, akármennyire is fájdalmas. Engedjük meg az érzéseinket, éljük meg a szomorúságunkat vagy a dühünket. Tudom, hogy ez egy nagyon nehéz időszak, és szeretnénk minél előbb jobban lenni, de az idő sürgetése nem segíti a folyamatot. Engedjük meg magunknak azt, hogy egy szakítás után nem kell rögtön jól lenni, nem kell már egy hét múlva új párkapcsolatba kezdeni, nem kell úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

Bár ez egy gyötrelmes időszak, idővel akár kihozhatjuk belőle a legtöbbet is. A múlton való rágódás helyett kezdjük el a figyelmünk fókuszát önmagunkra helyezni. A szakítás utáni időszakban megtanulhatunk újra kapcsolódni önmagunkhoz. Kérdezzük meg magunktól, hogy mire van most szükségünk? Mi segíthet most? Jó lenne valakivel beszélni? Hívj fel valakit. Sírni akarsz egy nagyot? Tedd meg. El akarsz utazni pár napra jó messzire? Menj! Írj naplót, sétálj, próbálj ki új dolgokat. A lényeg, hogy szép lassan lakd be újra önmagad, kezdd el újra szeretni, értékelni és tisztelni azt, aki vagy. És amikor úgy érzed, próbálj meg minél többször kapcsolódni másokhoz, olyan emberekhez, akiknek a szeme tükrében képet kaphatsz arról, hogy mennyire értékes és szerethető vagy.

Lelki krízis esetén is van segítség:

• Magyar Lelki Elsősegély Szolgálatok Szövetsége (LESZ): 116-123 
• Ifjúságért Mentálhigiénés Szövetség (IMSZ): 137-000 
• Kék Vonal (gyermek- és ifjúsági telefonszolgálat): 116-111 
• DélUtán telefonszolgálat (lelki segély időseknek): 06-80-200-866
• Emma Egyesület (zöld szám anyáknak): +36 80 414 565
• Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (segítségkérés bántalmazás esetén): +36-80-20-55-20
• Kapcsolj egyből!: anonim chat, iOS- és Android-rendszerről is elérhető alkalmazás. Ez a szolgáltatás megoldást jelenthet azoknak, akik nem tudnak, vagy nem mernek telefonon segítséget kérni. A lelki támogatás mellett az alkalmazás a felhasználó GPS-koordinátái alapján megmutatja, hogy az információkérés helyszínéhez mely intézmények esnek a legközelebb, amelyekhez bizalommal fordulhatunk krízishelyzetben.

Ez is érdekelhet: Keserűség a vidám álarc mögött – Ismerd fel a mosolygó depresszió jeleit

Kiemelt kép: Getty Images