Egy friss kutatás szerint az erőszak és a súlyos stressz nemcsak az azt átélt emberek életét befolyásolja, de generációkon keresztül továbbadhatja a nyomait a génjeinkben. Ezért van az, hogy valaki, aki sosem élt át traumát, mégis hajlamosabb lehet szorongásra vagy depresszióra, ha a nagyszülei vagy szülei traumatikus élményeken mentek keresztül. Átlagemberként nem igazán értjük, a génjeinkbe hogyan kerülhetnek be az átélt élmények, ez még a kutatóknak is fejtörést okoz, de a tény attól még tény marad: transzgenerációs traumák bizony léteznek.

A trauma genetikai lenyomata

A trauma átadása általában indirekt módon történik, de beszámoltak már olyanról is, hogy hasonló rémálmok jelentek meg a család többedik generációjában is, mint ami a trauma elszenvedőjének az élménye volt. Arról pedig már számos kutatást végeztek, hogy a 20. századi, nagyon sok embert érintő traumák, mint például a holokauszt a második, harmadik generációnál is megjelent, akár a direkt élményeken, akár a szorongáson keresztül.

Azt is kimutatták már több kutatásban, hogy holokauszt-túlélők unokái és dédunokái esetében is nagyobb a szorongásszint, mint az átlag.

Ez különböző megküzdésmódokon vagy akár hiedelmeken keresztül is továbbadódhat. Akár a fenyegetettség élménye vagy az elkerülő magatartás, bizalomvesztés: olyan hiedelmek adódnak tovább, amik kimondva, kimondatlanul arról szólnak, hogy a világ veszélyes hely, ahol mindig ébernek kell lenni, és nem szabad megbízni az emberekben.

Horváth Gabriella tanácsadó szakpszichológus, művészetterapeuta

Létezik traumagén?
Az epigenetika azt jelenti, hogy bizonyos élményeknek a génszintű lenyomata a leszármazottakban is megjelenhet. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy létezik egy traumagén, hanem hogy bizonyos sérülékenységek, akár mentális betegségekre, való hajlam, vagy a stresszválaszban megjelenő változások öröklődhetnek.

Bizonyos stresszfaktorok képesek aktiválni olyan gének működését, amik aztán hasonló nehézségeket okoznak, mint a traumát átélt emberekben, úgy, hogy egyébként közvetlenül az adott egyének nem tapasztalták meg azt az élményt.

Amikor nem lehet róla beszélni…

Tehát előfordulhat az, hogy ha én szorongásban töltöttem el a gyerekkoromat egy abuzáló családban, az én gyerekem annak ellenére szorong, hogy nem találkozott a szüleimmel?
Előfordulhat ilyen is, igen. Sokszor ez viselkedéses szinten mutatkozik meg, például a szorongásra adott egyik viselkedéses válasz az elkerülés. Ez azt jelenti, hogy valaki bizalmatlan az új helyzetekkel, új emberekkel kapcsolatosan, nehezen épít ki kapcsolatokat, párkapcsolati nehézségei lesznek,

és ez nem az általa átélt élményekre vezethető vissza, hanem arra, hogy az valamelyik szülőjét bántalmazták.

Mert a szülője, akit gyerekként bántalmaztak, rettegésben töltötte a gyerekkorát, nem tapasztalta meg a családban a biztonságot, hiszen az élménye az volt, hogy „akiknek engem szeretni kellene, azok nemhogy nem védenek meg, hanem bántanak”.

A bántalmazó családi közegben való felnövés okozza a legsúlyosabb traumát.

Emellett, ha egy generációnak a tagja, vagy akár egy egész generáció nem tudott a traumájával foglalkozni, nem tudta feldolgozni, az is traumatizálhat. Nagyon sokszor nem is maga az élmény, a megrázkódtatás adja a traumatikus következményt, hanem az, hogy nem lehet róla beszélni.

Kapcsolódó: A koreai vigasznők iszonyatos traumáit nem lehet pénzzel kompenzálni

Azért hoztam be ide a történelmi traumákat is, például a háborút, munkaszolgálatot túlélt embereknek, vagy holokauszt-túlélőknek az élményeit, mert azok is évtizedeken keresztül nem kerültek kibeszélésre. Nem is volt erre akkor lehetőség, így azt a megküzdést alkalmazták, hogy inkább temessük el, ami volt, megtörtént, túléltük, és most már koncentráljunk csak előre. Nagyon sokszor viszont pont így maradtak a múltban ezek az élmények, és az ismétlődő abúzust átélt emberek is gyakran ezzel a tudattalan megküzdéssel élnek.

Hogyan képzeljem el, hogy mondjuk egy holokauszttúlélő, aki hazaérkezett, családot alapított, nem beszélt soha az átéltekről a gyerekeinek, unokáinak, a traumaöröklés mégis megjelenik például rémálmok formájában?
Pont azért, mert nem beszélt róla. Az álmokban képek, jelenetek jelennek meg, amik a tudattalanban raktározódnak, és nem feltétlenül vannak rájuk szavaink. Ugyanígy az érzelmeknek, leginkább a rettegés leírására sincsenek, amik pedig testi lenyomatokként tárolódnak.

A szorongás expliciten megnyilvánulhat, például a már említett fokozott éberség formájában, hogy „mindig résen kell lenni”,

 de előfordulhat az is, hogy nyílt tanácsok is elhangzanak a túlélők szájából, például hogy valakikben, például a férfiakban nem lehet megbízni. Ezek a szülői intelmek lehet, hogy egy ideig segítenek, mert valószínűleg az eredeti élményt átélőknek ezek a megküzdést jelentették, de később, amikor már nincs veszélyhelyzet, akkor ezek már inkább korlátoznak.

Szégyen, a túlélők bűntudata és az emberi kapcsolatok fontossága

Mi a helyzet a szégyennel?
A pszichoanalitikus irányzat képviselői foglalkoztak először, még a 20. század első felében a traumákkal, és például Carl Gustav Jung már beszélt arról, hogy amit az előző generáció nem tudott megoldani pszichés szinten, az megjelenhet mint probléma a következő generációban.

Ez nagyon gyakran a titkok formájában történik, mert a traumához sokszor szégyen is társul, az élmény tabusított, nem lehet róla beszélni.

Nem csak azért, mert szörnyűség történt (hogy mondjuk megöltek embereket a családból, és ráadásul voltak, akik túlélték – tehát itt a túlélők bűntudata is megjelenik), hanem hogy bármilyen traumatikus esemény, főleg amiben mondjuk bántalmazás, erőszak is van, a kiszolgáltatottság állapotát eredményezi. Azt, hogy én nem tudtam magamon segíteni. Ehhez pedig a szégyen társul, hogy akkor biztos én vagyok a rossz, hogy ezt velem meg lehetett tenni, vagy akár egy egész családdal, vagy generációval.

Az is érdekes kérdés, hogy a különböző leszármazottak mindegyikénél ugyanúgy jelentkeznek ezek az örökölt traumák? Ha egy túlélő házaspárnak született öt gyereke, mindegyik hasonló reakciókat ad?
Attól még, hogy érkezünk valamilyen háttérrel, vagy korai élményekkel, nem biztos, hogy mindenkinél ugyanúgy okoz az az élmény későbbi problémákat. A személyiség eltérésein kívül lehetnek egyéni eltérések mondjuk a védőfaktorokban. sok védőfaktor létezik, ami a felnövekedés során,

vagy akár felnőttkorban is helyreállító, gyógyító lehet.

Ilyenek például megtartó az emberi kapcsolatok: gyerekkortól fogva ez az egyik legfontosabb védő tényező. Ha egy gyereknek van legalább egy olyan közeli felnőtt az életében, akihez lehet biztonságosan kapcsolódni. A másik ilyen az iskolai vagy egyéb kortárs közösség, de a tanulmányok, az intelligencia, a hobbi is védőfaktorként szerepelhetnek.

Beszélni az élményekről

Vajon a megküzdés is öröklődik?
Kimutatták, hogy a reziliencia, vagyis a védőfaktorok is öröklődhetnek. Ha egy generációnak egy tagja fel tud dolgozni egy akár többgenerációs traumát, akkor maga a trauma hatása nem fog tovább öröklődni. Hanem az fog tovább öröklődni, hogy meg lehet küzdeni a stresszel, hogy léteznek különféle stresszkezelő stratégiák, hogy lehet beszélni az élményeinkről. Az utóbbi években nagyon fontos téma ez. Beszélni traumákról, transzgenerációs mintázatokról, ez is valahogy a gyógyulás része.

Fontos, hogy a különböző generációk tagjai beszélgessenek (Kép: Getty Images)

Mindegy, mikor beszélünk a traumáinkról?
Nagyon nem mindegy. Viszont ez egy nehéz dolog, mert a traumáknak van egy olyan természete, hogy sokáig beszélni nem tudunk róluk, de elhallgasni sem. Az egyéni felépülést nézve lehet olyan fázis, amikor még nem segít annak a részletezése, hogy velünk ez történt. Ez akár újratraumatizáló is lehet, ha még nem erősödött meg annyira az adott személy, hogy elbírja ennek a súlyát, vagy akár ennek a következményeit, ha például még élnek az elkövetők vagy más érintettek.

Nagyon gyakran mondják, hogy miért csak most állt elő a traumájával valaki, hogyha 20 éve történt vele például bántalmazás. Azért, mert most tudott róla beszélni.

Vagy azért, mert most aktiválódott az emlék, vagy mert most volt annyi ereje, és volt annyira támogató háttere, hogy ki tudott állni az igazsággal. Mindig nehéz, transzgenerációs szinten is magával a borzalommal, a rettegéssel, a kiszolgáltatottsággal szembesülni, a hozzá tapadó szégyennel. Nagyon összetett érzések jöhetnek fel, és gyakran ezek az érzések azok, amik megjelennek a leszármazottakban. Ezért kell egy olyan stabil állapot vagy háttér, ami képessé tesz arra, hogy szembesüljünk a múlttal és a nehéz érzésekkel.

Kapcsolódó: Anyámtól örököltem podcast Orvos-Tóth Noémivel

Ha nincs feloldva egy trauma, meddig vándorol a családban?
Egyesek szerint hét generáció kell ahhoz, hogy egy család teljesen kigyógyuljon. De ahhoz az kell, hogy gyógyuljon. Ennek az a feltétele, hogy nem a korábbi stratégiát folytatják, a szőnyeg alá söprést. Békési Tímea addiktológiai szakember egy írásában találkoztam először a gondolattal, hogy most itt

Közép-Európában még mindenki a 20. század történelmi sebeiből gyógyul.

Merthogy szinte nincs olyan család, aki nem érintett valamilyen módon valamelyik háborúnak a veszteségeiben, vagy valamelyik diktatúrának az erőszakos következményeiben. A feldolgozatlan veszteségek egyébként a későbbi addiktív viselkedések, tehát a függőségek megjelenése szempontjából is hatnak a generációkra. Ha sikerül a veszteségeket feldolgozni, akkor az is egy védőfaktor az ilyen jellegű mentális betegségekkel szemben.

Szabadulni a traumáktól

Sokan úgy nőnek fel, hogy a nagyszüleiket még ismerik, de a dédszüleikről, szépszüleikről fogalmuk sincs már, nem tudni, mi történhetett velük. Hogyan ismerje fel valaki, hogy transzgenerációs traumában van, amikor nincsenek információi a felmenőiről?
Ha nincs is információnk, fantáziáink akkor is lehetnek, akár családi legendákból. Hogy mit hallottunk arról a nagyszülői ágról, hogy ott milyenek voltak a férfiak, milyen sorsot viseltek a nők, vagy bármit. Ha van valakiről egy fénykép, és elgondolkodunk, vajon annak mi a története, ezek a fantáziák is tudnak segíteni abban, hogy legyen egy narratívánk, egy történetszál.

Alapvetően jelentést keresünk az életünk eseményeinek, keressük, hogy honnan jöttünk, és hogy miért vagyunk azok, akik vagyunk.

Amit megtehetünk, hogy a még élő hozzátartozókkal beszélgetünk, odafigyelünk rájuk, a történeteikre, rákérdezni a „fehér foltokra”, amiről nincs információnk. Érdemes lehet a család történetének feltárásakor megtalálni az erőforrásokat is, tehát nem csak azt, hogy mondjuk valaki egy erőszakos személy volt, vagy függőséggel küzdött a felmenőink közül, hanem azt is, hogy tudjuk róla, hogy ő vitt egy birtokot egyedül, vagy egy vezető volt a faluban.

Lehetett ő akár egy példakép is a kitartásával, és lehet, hogy ezt már csak mi rakjuk hozzá a fejünkben, de fontos, hogy legyenek pozitív képeink is, amikből épülni tudunk.

Az irodalom- és művészetterápia, a pszichodráma is segíthet narratívát alkotni, hogy legyen egyfajta folytonosság, kapcsolódásunk a múltunkkal, traumákkal. Ezekkel a módszerekkel megeleveníthetők ezek a felmenők, valamilyen módon átélhető az ő érzésviláguk, és letehetők akár bizonyos érzések, amik már nem a mieink, hanem a felmenőinkhez tartoznak.

Kapcsolódó: Ez a remek sorozat a transzgenerációs traumákat mutatja be

Kiemelt kép: Getty Images