Gyakran előfordul, hogy tudatosan nem tudjuk visszaidézni a gyerekkorunk részleteit. Minél nehezebb volt érzelmileg az adott időszak, annál hajlamosabbak vagyunk azt mélyre temetni. Csakhogy a testünk emlékszik. Az akkor létrejött sémák, a magas stressz-szint nyomokat hagytak maguk után. Ha már elég erősek vagyunk, egy terapeuta segítségével érdemes elindulni visszafelé, és felfejteni a fonalat: vajon milyen traumát rejtegetünk?

A mindennapokban észlelt, mintázatszerűen visszatérő nehézségek hátterében ártalmas gyerekkori tapasztalatok is állhatnak. De melyek a leggyakoribb traumák, amelyekkel gyerekként szembesülünk? Lehet ezeket osztályozni abból a szempontból, hogy melyik a legkárosabb? A témát Gerlinger Lilla klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a Traumaközpont Közhasznú Nonprofit Kft. társ-vezetője segített megvilágítani. 

„A traumával kapcsolatban fontos leszögeznünk, hogy az nem maga az esemény, hanem egy megrázó eseményre adott összetett érzelmi válaszreakció. Potenciálisan traumatizálónak olyan eseményeket nevezhetünk, amelyek kívül esnek a mindennapi tapasztalatainkon, ilyen értelemben tehát meghaladják az ember normál alkalmazkodási képességét.

Gyermekek esetében ezek lehetnek olyan helyzetek, amelyek egy felnőtt számára nem okoznának törést,

de ők még idegrendszeri, fizikai, pszichés éretlenségüknél fogva teljesen érthető módon nincsenek ezekre felkészülve. Ezen kívül pedig a traumát egyedi érzelmi és kognitív reakciók jellemzik, ugyanaz az esemény nem feltétlenül lesz traumatikus mindenki számára” – magyarázza a pszichoterapeuta.

Kicsi vagy nagy, a trauma hatalmas károkat okoz

„A traumatudatos megközelítésben gyakran használjuk a nagy (T) és kis (t) trauma kifejezéseket. Előbbi olyan eseményeket jelöl, amelyek súlyosan fenyegetik az egyén életét vagy testi épségét (például balesetek, háború, súlyos érzelmi, fizikai vagy szexuális abúzus, természeti katasztrófák). Ezek lehetnek egyszeri események, és gyakran PTSD-t vagy más súlyos pszichés következményeket okozhatnak.

A kis t-vel jelölt trauma alatt a többször előforduló, egymásra épülő negatív eseményeket értjük

(például folyamatos érzelmi elhanyagolás, bántalmazás, megalázás, kirekesztés, szégyenérzés), olyanokat, amelyek hatása lassan, de biztosan épül fel, rétegződik egymásra. Mondjuk egy diszfunkcionális családban, ahol a szülők közötti feszültségek vagy a felnőttek érzelmi és indulatkezelési problémái gyakran és hosszútávon a gyereken csattannak (a szó szoros vagy átvitt értelmében), az sérülést okoz a kötődési kapcsolatban, az érzelemszabályozási készségek fejlődésében, és általánosan elmondható, hogy

egy gyerek számára összezavaró és teljességgel befogadhatatlan, hogy hogy van az, hogy akit szeretek és aki elvileg szeret, akire rá vagyok szorulva, az bánt, félek tőle.

Gerlinger Lilla, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta (Fotó: Liszkay Lilla)

Ezt a kettősséget úgy oldja fel magában a gyerek, hogy hasít. Mivel függ a szülőtől, nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is, számára létfontosságú, hogy a szülőt jónak, erősnek, mindentudónak lássa, így arra a következtetésre jut, hogyha őt ez a szülő bántja, akkor bizonyára rászolgált, megérdemli, és egészen odáig is juthat ebben, hogy önmagát nemcsak úgy látja, mint aki hibázott, vagy rosszalkodott, hanem mint aki maga a hiba, vagy maga a rossz.

A trauma nehezen osztályozható, de összességében tehát elmondható, hogy az, hogy mi okoz traumát, bonyolult együtthatókon múlik, és sok tekintetben szubjektív.

De az mindegyikben közös, hogy az élmény maga a mindennapok normalitásától eltérő, fenyegető, veszélyes, nem kontrollálható, és azzal az illető magára marad.”

Mérföldkőnek számító tanulmány

No de miért válaszolunk erre felejtéssel? Tényleg el lehet-e felejteni, ami velünk történt? Miként hívhatjuk elő az emlékeinket? Mielőtt erre rátérnénk, érdemes tisztában lenni azzyl is, hogy mit okozhat testileg egy-egy gyerekkori tauma.

Az ACE (Adverse Childhood Experiences), tehát az ártalmas gyerekkori tapasztalatok hatását vizsgáló kutatásból született egy mérföldkőnek számító tanulmány az 1990-es években az Egyesült Államokban. A kutatás azt vizsgálta, hogy a gyermekkori traumák – például bántalmazás, elhanyagolás vagy családon belüli erőszak – milyen hosszú távú hatással vannak a testi és lelki egészségre.

Az eredmények azt mutatták, hogy minél több ACE-eseményt él át valaki gyermekkorában, annál nagyobb az esélye felnőttként krónikus betegségekre, mentális zavarokra és viselkedési problémákra.

Az ACE-skála 10 kategóriába sorolja a gyermekkori traumákat, és világossá tette, hogy a korai stressz milyen mélyen befolyásolja az idegrendszer fejlődését. Azóta számos további kutatás igazolta, hogy a traumaérzékeny megközelítés és a megelőzés kulcsfontosságú a társadalom egészségi állapotának javításában. A trauma emellett a hormonokra is hatással lehet.

„Hosszútávú hatása lehet az érzelemszabályozás zavara, és az, hogy az úgynevezett toleranciaablak beszűkül.

Ez az a tartomány, amelyen belül az idegrendszerünk képes hatékonyan kezelni a kihívásokat, stresszes helyzeteket. Ha az érintett túlaktiválódik (hiperarousal), túlzottan izgatott, feszült, szorongó vagy dühös lesz, és nehezen tud megnyugodni – teszi hozzá a pszichológus. – Ha alulaktivált (hipoarousal), az illető érzelmileg lezsibbadhat, fásulttá, közönyössé válhat, mintha kikapcsolna a világból. Mindkettő megnehezíti a helyzet reális értékelését és az adekvát reagálást.”

Így működik a trauma, és ezért fojtjuk el

Amikor diszfunkcionális családban nevelkedünk/ártalmas gyerekkori élmények sorát tapasztaljuk meg, traumák érnek minket, ugyanúgy elkezdünk védekezni, ahogy egy fizikai támadás esetén tennénk. Az extrém stressz, szorongás olyan mértéket ölthet, hogy azt gyerekként elviselhetetlennek érezzük.

„Gyerekként azokra a felnőttekre vagyunk utalva, akikhez mély kötődési kapcsolat fűz. Nem pusztán az alapvető fizikai szükségleteink kielégítése tekintetében, hanem az érzelmi szükségleteinket illetően is.

A felnőttektől és rajtuk keresztül tanuljuk meg, hogy milyen a világ, milyenek az emberek, és azt is, hogy milyenek vagyunk mi magunk. A felnőttek segítenek megérteni gyerekként, hogy mit érzünk, hogy az éppen düh vagy szomorúság vagy öröm (vagy ezeknek az érzéseknek cizelláltabb változatai, például tehetetlenség, kétségbeesés, felszabadultság), és ők segítenek abban is, hogy hogyan kezeljük ezeket az érzéseket: hogyan nyugtassuk meg magunkat, hogyan vigasztaljuk meg magunkat, stb.

Ehhez különböző életkorokban különböző mértékben és módokon van szükségünk,

mígnem optimális esetben átvesszük ezeket a nemcsak fizikai gondoskodási funkciókat, hanem lelki gondoskodási funkciókat is. Ez alapján talán érthetőbb, hogy olyan események, amik a felnőttek számára is fokozott stresszel járnak, egy fejlődésben lévő gyerek számára még inkább kezelhetetlenek lehetnek” – magyarázza a folyamatot szakértőnk.

A gyerekkori trauma egy életen át kihathat ránk (Fotó: Getty Images)

A traumák előhívása felnőttként – kell ez nekünk?

Agyunk ezért különféle menekülési útvonalakat talál. Ezek közül az egyik a disszociáció, azaz a traumatikus emlékeket elzárjuk a tudatos működésünk elől. De ez hogyan működik pontosan, milyen gyakran történik, hogyan hívhatók elő az emlékek felnőttkorban?