Mi történik, ha három nyugdíjas barátnő a Mátrába utazik kipihenni az elmúlt időszak fáradalmait? Nos, Vera, Kamilla és Adél esetében biztosan nem az, amire számítanak. A nagy sikerű A Bánatos Madonna vagány hősnői ezúttal a Fogjunk gyilkost! lapjain térnek vissza a General Press gondozásában, és hamar bebizonyítják, hogy egy wellness-kastélyszállóban is lehet aktívan pihenni – például gyilkost keresni.
Úgy esik ugyanis, hogy egy szórakoztatónak tűnő krimivacsora során az egyik szereplőt valóban meggyilkolják. A nyomozást természetesen kár volna a rendőrségre hagyni, így Vera, Kamilla és Adél ismét munkához látnak.
Ruff Orsolya Dámajáték-sorozatának második kötetében ezúttal sem maradunk rejtélyek nélkül. A szerzőt – többek között – az idősebb hősnők erejéről, a női barátságokról és az írás kulisszatitkairól kérdeztük.
– Olvasós családból érkezel?
– Alapvetően igen. Az első élményeim egyike, hogy az anyám rengeteg könyvet hozott haza, és állandóan olvasott, sokszor nekem is. Emellett a móri Lamberg-kastélyban már abban az időben is könyvtár üzemelt, ami szintén meghatározó élmény volt. Az épület olyan, mint egy mesevilág.
Nemrég visszatértem a könyvtárba, és a mai napig egészen lenyűgöző a közeg. Világosan emlékszem arra is, hogy amikor kisgyerekként elkezdtem az iskolát, féltem, hogy nem fogok megtanulni olvasni. Misztikumnak tűnt, hogy valaki képes összeolvasni a betűket, és amikor ez mégis megtörtént, onnantól kezdve rengeteg mindent olvastam. A könyvek végigkísérték a gyerekkoromat.
– Van meghatározó gyerekkori könyvélményed?
– Nagyon nehéz egyetlen könyvet kiemelni. Amire biztosan emlékszem, az egy régi Grimm-mesekönyv, ami még az anyukámé volt. Valamikor a hatvanas években adták ki, a húgomnak is abból olvastunk fel. Igazi generációról generációra öröklődő kötet volt. Ma is megvan, bár már nagyon ütött-kopott, hiányoznak belőle oldalak is. Ráadásul ez még az a fajta Grimm-mesekönyv volt, ami nem finomított a történeteken. Ott azért tényleg minden megtörtént.
– A másik meghatározó emlékem a Lúdanyó meséi című kötet. Ez egy angol gyerekversgyűjtemény volt, amelyet Tótfalusi István fordított magyarra, méghozzá zseniálisan, és Würtz Ádám illusztrálta. A képi világ és a szövegek zeneisége nagyon megmaradt bennem. Később, amikor már önállóan olvastam, A Kis Nicolas-történeteket olvastam rongyosra: ott a humor volt az, ami teljesen magával ragadott.
– Újságíróként kezdted a pályát, ma pedig műfordítóként, valamint több sikeres gyerekkönyv és felnőtteknek szóló regény szerzőjeként is aktív vagy. Miért ezt a hivatást választottad?
– Az írás mindig is ott motoszkált bennem. Régóta éreztem, hogy valamilyen formában ezzel szeretnék foglalkozni. A fikcióhoz viszont a gyerekemen keresztül vezetett az út. Az első mesekönyvemet, ami később nyomtatásban is megjelent, eredetileg neki írtam. Az volt a szándékom, hogy a tizedik születésnapjára befejezem, ami természetesen nem jött össze.
Akkor már fordítottam a Manó Könyveknek, és amikor Csapody Kinga, a kiadó vezetője és főszerkesztője megtudta, hogy egy készülő mesekönyv lapul a fiókomban, elkérte. Tulajdonképpen ott kezdődött az együttműködésünk, és a mai napig ő szerkeszti a könyveimet.
– A regényírás kívülállóként megfoghatatlan folyamatnak tűnik. Te hogyan éled meg az alkotással töltött hétköznapokat?
– Az írás ugyanolyan misztérium volt számomra, mint az olvasás. Mindig is szerettem írni, de egy fikciós világ felépítése egészen más dolog. Szerintem valaminek fel kell épülnie az emberben ahhoz, hogy másoknak történeteket írjon. Ez nem mindig könnyű. Sőt.
Néha megkérdezem magamtól, mit keresek én itt, amikor hosszú órákat, napokat töltök a laptop előtt, miközben odakint zajlik az élet, és úgy tűnik, hogy a legjobb dolgok valahol máshol történnek. Ugyanakkor mégis ezt imádom a legjobban. Állandóan jár valami a fejemben, és sokkal több ötletem van, mint amennyit valaha meg tudok valósítani. Ez egy olyan szenvedély, ha egyszer valaki rákap, nem lehet kigyógyulni belőle.
– Hogyan születik meg benned egy történet?
– Nagyon különbözőképpen. Van, amikor csak egy kép él a fejemben, máskor egy mondat vagy egy szereplő. Nagyon sokat írok fejben. Jeleneteket, párbeszédeket, mondatokat. Emellett iszonyú sok jegyzetfüzet hever a lakás különböző pontjain, és a telefonom is tele van jegyzetekkel, mert ha az embernek eszébe jut valami, és nem írja le villámgyorsan, örökre elveszhet.
Kapcsolódó: Ez az 5 magyar krimi garantáltan beszippant
– Az írói figyelem soha nem pihen.
– Igen, fejben valami mindig pörög. Sokat merítek abból, amit séta közben látok, vagy mások beszélgetéséből önkéntelenül hallok. Egy jelentéktelen apróság vagy egy elkapott félmondat is elindíthat bennem valamit. Ez egy olyan folyamat, amit nem lehet kikapcsolni. Amikor pedig éppen írok, akkor tényleg azzal kelek és fekszem. Olyankor nehezen tudok mással foglalkozni.
– A fordítás és az írás hogyan férnek meg egymás mellett?
– Amikor írok, nem tudok fordítani, amikor fordítok, nem tudok írni. Annyira más regiszteren működik a két folyamat, hogy egyszerűen nem tudom őket párhuzamosan végezni. A műfordítást képzeljük el úgy, mint egy Lego-házat. Kapsz egy kész épületet, de ahhoz, hogy újra felépítsd egy másik nyelven, teljesen szét kell szedned alkotóelemeire. Rengeteget tanulok ebből a folyamatából, és ennek íróként is érzem a hatását.
– Mennyire vagy jóban a határidőkkel?
– Szokás mondani, hogy a határidő a legjobb múzsa, és tényleg van benne igazság. Egy könyv írása közben rengeteg szerteágazó szál fut párhuzamosan az ember fejében, és a határidő sokszor segít abban, hogy ezek végül összeálljanak. És nagyon hiszek a jó szerző-szerkesztő kapcsolatban is. Szerintem rengeteget hozzá tud tenni a folyamathoz, és ha ehhez még határidő is társul, az kifejezetten üdvös tud lenni.
(Forrás: Getty Images)
– Másképp olvasol, amióta regényeket is írsz?
– Más szűrővel olvasok. Van az örömolvasás, amikor egyszerűen kikapcsolódni szeretnél egy könyvvel, és van a mélyolvasás, amikor figyeled a szerkezetet, a párbeszédeket, a történet felépítését, azt, hogy van-e íve a cselekménynek, megtörik-e valahol ez az ív, és hogyan működnek a szereplők. Aki professzionális szinten foglalkozik olvasással vagy írással, szerintem idővel kifejleszt magában valamiféle láthatatlan antennát. Egy olyan szűrőt, ami önkéntelenül is érzékeli a részleteket.
– Több sikeres gyerekkönyv után tavaly a felnőtt olvasókat is megszólítottad A Bánatos Madonnával. Mi vonzott ebbe az irányba?
– A gondolat már egy ideje érlelődött bennem. Az Orczy Mimi-sorozatomban is van krimiszál, ami fiatal olvasóknak szól, az viszont mindig nagy dilemma volt, hogy miből és mennyit lehet megmutatni a gyerekeknek. A felnőtt olvasóknál ez a dilemma megszűnik. Ebben az értelemben nagyobb a mozgástér.
Közben persze a gyerekkönyveimben sem érzem magam megkötve, és nem hiszek abban, hogy létezik külön gyerek- és külön felnőttíró. Ugyanannyi energiát fektetek mindkét könyvsorozatba, a gyerekolvasóim ugyanúgy fontosak számomra. A felnőtt olvasóknál viszont valóban szabadabb a játszótér.
– Bár olvasóként a keményebb krimiket is szereted, az általad írt történetek inkább a cozy crime műfajába sorolandók, ahol nem a brutalitásé a főszerep.
– A három női karakternél azt éreztem, hogy ez a műfaj illik hozzájuk, és az olvasóktól is az a visszajelzés jön, hogy ők maguk is nagyon szeretik.
– Miért szeretted volna folytatni Vera, Kamilla és Adél történetét? Mi foglalkoztatott velük kapcsolatban A Bánatos Madonna után?
– Már az első könyv írásakor tudtuk, hogy sorozatban gondolkodunk. De az is igaz, hogy én magam is megszerettem a karaktereket. Ha megkedvelünk egy szereplőt, szeretnénk tovább követni az életét. Ez ugyanúgy igaz az olvasókra, mint az íróra. Egyébként már látom, hogy merre megy tovább az útjuk, és ha minden jól megy, jövőre jön a harmadik kötet.
– A köteted olvasása közben sokat gondolkodtam azon, hogy a három karakter közül kivel tudok jobban azonosulni. Végül nem tudtam dönteni, mert mindegyikükben van valami, ami ismerős, ami egyszerre emlékeztet magamra, az anyukámra és a barátnőimre.
– Ezzel én is hasonlóan vagyok. Gyakran megkérdezik, melyikükben látom magamat, de szerintem mindegyikben van belőlem valami. Számomra Vera, Kamilla és Adél hármasában viszont nem is a személyiségük a legfontosabb, hanem az, hogy ott vannak egymásnak. Ha az egyikük megbillen, a másik kettő úgyis megtartja – és erre szerintem sokan vágynak. Az életutak alakulhatnak másképp, mint ahogy fiatalon elképzeltük, de egy életre szóló barátság ritka kincs. Sok szó esik arról, hogy a női kapcsolatok mennyire bonyolultak tudnak lenni. Persze léteznek mérgező kapcsolatok is,
de én nagyon hiszek a női barátságokban, az összetartásban és a girl powerben, életkortól függetlenül.
– A három hősnő egyik könyvedben sem unatkozik, számukra a nyugdíjas léttel korántsem ért véget az élet aktív, tervekkel és lehetőségekkel teli szakasza. Szerinted mi az, amit a társadalom hajlamos félreérteni a hatvan fölötti generációval – és leginkább a nőkkel – kapcsolatban?
– Ma már közhelynek hangzik, de szerintem az egyik legnagyobb probléma, hogy egy bizonyos életkor fölött a nők egyszerűen láthatatlanná válnak. A Covid idején különösen zavart, ahogyan az időseken számon kérték, miért mennek ki az utcára. A féltés mellett mintha elsikkadt volna, hogy sokuknak a napi bevásárlás jelenti az egyetlen lehetőséget az emberi kapcsolódásra.
Részben ezért is szerettem volna megmutatni, hogy bizonyos életkor fölött sem muszáj, hogy véget érjen az élet. Nem arra gondolok, hogy egy szobor ellopása valós alternatíva lenne, mint az első kötetben, sokkal inkább arra, hogy a kalandvágy és a kíváncsiság megmaradhat bennünk.
– A hősnőid valóban felülírják a nyugdíjas nőkről élő sztereotípiákat. Milyen visszajelzéseket kapsz róluk?
– Megkaptam már, hogy a karaktereim nem úgy viselkednek, mint egy átlagos magyar nyugdíjas. Ez igaz, de közben látom bennük a fiatalkori önmagukat is. Hiába fáj itt-ott, és hiába van egy csomó nyűgjük-bajuk, legbelül ugyanazok a tevékeny, okos és vagány nők, akik egykor voltak. És szerintem ez mindannyiunkra igaz. Lehetünk őszebbek, ráncosabbak, lassabbak, a szikra ugyanúgy ott van. Legfeljebb a hétköznapok nehézségei időnként eltakarják. Én ezt a szikrát szerettem volna előcsalogatni a szereplőkből, mert igenis lehetnek olyan helyzetek, vagy teremthetünk olyan helyzeteket, amikor újra felcsillan bennünk.
– A saját történeteid közül melyik a legkedvesebb számodra, és miért?
– A legtöbb időt szerzőként eddig Orczy Mimivel töltöttem, most a napokban jelent meg a hatodik kötet. Ha viszont egyet kellene kiemelnem, akkor a Volt egy ház című könyvemet mondanám. A regény tulajdonképpen egy régi ház történetén keresztül mesél a családi emlékezetről és a generációk közötti kapcsolatokról.
A mai napig reménykedem abban, hogy a könyv hatására lesz olyan gyerek, aki meséltetni kezdi a nagyszüleit. Nagyon hiszek a generációk közötti kommunikációban, még ha nem is mindig könnyű megtalálni a közös hangot. Szerintem mindannyiunk alapélménye, hogy későn döbbenünk rá arra, milyen értékesek a családi történetek, és mire felismerjük a múlt jelentőségét, sokszor már nincs, aki elmesélje őket. Jó lenne elcsípni azt a pillanatot, amikor még nem késő.
Kapcsolódó: „Abból, aki el akart menni, az lettem, aki itt maradt” – Interjú I Szujon koreai írónővel
Kiemelt kép: Ruff Orsolya (fotó: Szalmás Krisztina)
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!