„Abból, aki el akart menni, az lettem, aki itt maradt” – Interjú I Szujon koreai írónővel

A koreai irodalom egyre népszerűbb Magyarországon is, különösen a healing fiction, vagyis a lelki sebekről, veszteségekről és gyógyulásról mesélő regények. Ennek az irányzatnak a sötétebb oldalát képviseli I Szujon Az utolsó hívás – Dzsian telefonfülkéje című könyve, amelyben a hátramaradók meghallhatják öngyilkosság következtében elhunyt szeretteik utolsó gondolatait.

Az írónő maga is túlélt egy öngyilkossági kísérletet, később pedig neki kellett megtapasztalnia a veszteség másik oldalát. A 2026-os Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon könyvét bemutató és dedikáló szerzővel a gyászról, a bűntudatról, az előítéletekről, illetve arról beszélgettünk, hogyan tanul újra élni.

– A  főhős pszichológiai boncolással próbálja feltárni az öngyilkosságok hátterét, egy különleges telefonfülke segítségével pedig az elhunytak utolsó gondolatait is meghallgathatja. Hogyan találkozott ezzel a valóságban is létező módszerrel, és honnan jött a telefonfülke ötlete?

– A pszichológiai autopszia fogalmával akkor találkoztam először, amikor súlyos depresszióval egy pszichiátriai intézet zárt osztályán feküdtem. Szerettem volna jobban megérteni, mi zajlik bennem, ezért főként pszichológiai könyveket olvastam. Ekkor került a kezembe egy kötet Edwin Shneidman pszichológiai boncolással kapcsolatos interjúiról. A módszerrel azt próbálják feltárni, milyen tényezők vezettek valakinek a halálához, és ezzel a hátramaradók gyászát is segíthetik. Ebből indult el bennem a regény ötlete.

– A telefonfülkéhez szintén személyes élmény kapcsolódik. A zárt osztályon ez jelentette az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. Nem tarthattunk magunknál okostelefont, így ha beszélni akartam a családommal, a nyilvános telefont kellett használnom. Ma már alig használunk telefonfülkéket, mégis sok helyen megmaradtak, többek között azért, hogy vészhelyzetben biztonsági funkciót tölthessenek be. Számomra ezért a telefonfülke egyfajta társadalmi védőhálót jelképezett.

– Ezen keresztül szerettem volna megmutatni azt is, hogyan találhatnak vissza az életbe és a közösségbe azok, akik öngyilkosság következtében veszítettek el valakit.

– A történetben azok mesélnek egyes szám első személyben, akik itt maradtak – nem pedig a könyv központi figurája. Ön öngyilkossági kísérlet túlélőjeként a másik oldalt is ismeri. Miért döntött mégis a hátramaradók nézőpontja mellett?

– Amikor elkezdtem írni a regényt, egyetlen mondat foglalta össze mindazt, amit éreztem: „Ha egyszer elmegyek, nem szeretném, hogy azok, akik itt maradnak, szomorúak legyenek.” Abban az időben nagyon erős öngyilkossági gondolatokkal küzdöttem, ugyanakkor azt sem akartam, hogy a halálom fájdalmat okozzon valakinek. Ezért olyan embereket képzeltem el, akik azzal, hogy megpróbálják megérteni az eltávozott ember érzéseit, lassan a saját fájdalmukat is képesek enyhíteni.

I Szujon a 2026-os Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Az utolsó hívás – Dzsian telefonfülkéje című regénye az öngyilkosság következtében elveszített szeretteiket gyászolók történeteit meséli el (Forrás: Antal Zsani)

– A regény megírása azonban hosszú folyamat volt, és ez idő alatt több ember is öngyilkosság következtében halt meg a környezetemben. Az idő így engem is megváltoztatott: abból, aki el akart menni, az lettem, aki itt maradt. Egyszerre lett bennem jelen annak a fájdalma, aki elmegy, és annak a gyásza, aki elveszít valakit.

Ez is érdekelhet: Balázs Judit pszichiáter arról, milyen tévhitek övezik az öngyilkosságot, és hogyan segíthetünk

– Amikor újraírtam a regényt, akkor vettem igazán észre ezt a változást magamban. Ezért lettek az egyes fejezetek egyes szám első személyű elbeszélői is a hátramaradók. Úgy éreztem, akkor tudom a legigazabban befejezni ezt a történetet, ha minden szereplő a maga „én”-jén keresztül szólal meg, miközben magában hordozza annak a fájdalmát is, aki elment.

– Eleinte a telefonfülke szinte egy különleges lehetőség kapujának tűnik. De nem lehet egyben veszélyes is? Valóban megkönnyítené a gyászt? Vagy éppen ellenkezőleg: még nehezebbé tenné az elengedést?

– A regény főhőse, Dzsian a múlt fogságában él, és mindennap visszatér a telefonfülkéhez. A telefonban hallható utolsó hang így egy idő után éppen annak akadályává válik, hogy továbbléphessen. Ugyanakkor ő nincs egyedül. Vannak mellette emberek, akik segítenek visszahozni őt a múltból a jelenbe. Nem tudhatjuk, milyen hatással lenne valakire, ha valóban meghallhatná egy elveszített szerette utolsó gondolatait.

– Van, akinek erőt adna a folytatáshoz, más viszont talán még nehezebben tudna elszakadni a múlttól. Végső soron az a fontos, hogy legyenek emberek és legyen egy olyan társadalmi közeg, amely segít a hátramaradónak újra a jelenben élni. Sokan, akik öngyilkosság következtében veszítik el egy szerettüket, hosszú ideig bűntudattal élnek. Ennek enyhítésében segíthet, ha megpróbálják megérteni azt, aki elment. A regényben az utolsó hang ennek a megértésnek az egyik eszköze.

Miért éreznek bűntudatot az öngyilkosság miatt gyászolók?

– A hátramaradók gyakran önmagukat hibáztatják. Miért akarunk mindenáron egyetlen okot vagy felelőst találni egy öngyilkosság mögött?

– Azt hiszem, azért keresünk egyetlen okot, pillanatot vagy felelőst, mert szeretnénk hinni abban, hogy „tehettem volna valamit, ami megváltoztatja a történteket”. Aki öngyilkosság következtében veszít el valakit, sokszor éppen azért érez bűntudatot, mert úgy gondolja, lehetett volna ráhatása a történtekre. Ha elfogadná, hogy nem tehetett semmit, az olyan érzés lehet számára, mintha ezzel az elhunythoz fűződő kapcsolatát és mindazt az érzelmet is megtagadná, amely közöttük volt.

I Szujon Az utolsó hívás – Dzsian telefonfülkéje című regényéről beszél a 2026-os Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (Forrás: Antal Zsani)

– A regénnyel viszont azt szerettem volna megmutatni, hogy az öngyilkossághoz vezető útnak nincs egyetlen oka, egyetlen döntő pillanata és egyetlen felelőse. Nem pusztán emberi kapcsolatok következménye. Betegség és tragédia is egyben, bizonyos értelemben közelebb áll a betegség következtében bekövetkező halálhoz. Koreában azonban ez a szemlélet még nem igazán általános; sokan továbbra is az egyén vagy akár a család kudarcaként tekintenek az öngyilkosságra.

– Ezen a látásmódon szeretnék változtatni. Nemcsak azt szeretném, hogy megpróbáljuk megérteni annak a lelkét, aki meghalt, hanem azt is, hogy olyan világot teremtsünk, amelyben a hátramaradókkal együtt tudunk tovább élni.

– A regényben azzal is foglalkozik, amikor valaki az öngyilkossággal való fenyegetést a párkapcsolati bántalmazás eszközeként használja. Miért tartotta fontosnak, hogy ezt az oldalát is megmutassa?

– Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az öngyilkosságban rejlő erőszakot sem. Előfordul, hogy maga az öngyilkosság vagy az azzal való fenyegetés válik az erőszak eszközévé, és valaki azért próbál öngyilkosságot elkövetni, hogy bűntudatot keltsen a másikban. Amikor egy ilyen súlyos témáról írtam, ezt az oldalát sem akartam elhallgatni. Ahogyan azt sem szerettem volna, hogy az öngyilkosságot valamiféle „elfogadható” vagy megszépített halálként ábrázoljam.

– Koreában ráadásul, ha egy bűncselekmény elkövetője meghal, a büntetőeljárás megszűnik. De attól, hogy az elkövető meghalt, még nem válik minden egyetlen pillanat alatt megbocsáthatóvá. Az áldozatnak tovább kell élnie, végig kell járnia a megbocsátás – vagy éppen a megbékélés – saját útját, és újra meg kell találnia a saját életét.

– Ezt a társadalmi valóságot is meg szerettem volna megmutatni. És azt is, hogy a gyász és a harag, a hiány és a gyűlölet egyszerre is jelen lehet bennünk. Számomra éppen ezek az egymásnak ellentmondó érzések mutatják meg igazán, milyen az emberi élet.

Hogyan lehet felelősen írni az öngyilkosságról?

– A regény írásakor mások személyes történeteiből is merített. Hogyan lehet ezeket úgy beépíteni egy regénybe, hogy közben az érintettek iránti felelősség se vesszen el?

– Amikor mások történeteiből merítettem, fontos volt számomra, hogy úgy alakítsam át őket, hogy egyetlen konkrét személy vagy esemény se legyen felismerhető. A regény szereplői ezért nem egy-egy valódi emberről mintázott figurák. Inkább mozaikok: különböző történetek apró darabjaiból születtek meg. A másik ember történetének megírásakor számomra a legfontosabb szabály az, hogy ne ítélkezzek.

– Az olvasó értelmezheti a történetet, és összevetheti a saját életével. Az író feladata szerintem az, hogy megmutassa a történetet, az ítéletet pedig az olvasóra bízza. Én is ezzel a szemlélettel próbáltam megírni ezeket a sorsokat.

– Az öngyilkosságról úgy írni, hogy közben ne romantizáljuk, különösen nehéz lehet. Volt olyan jelenet, amelyet emiatt végül kihúzott a regényből?

– Nagyon óvatos voltam, amikor az öngyilkosságról írtam. A legnagyobb korlátnak azt éreztem, hogy lehetetlen mindazt szavakba önteni, ami ezekben az emberekben zajlik. Vannak érzések, amelyeket egyszerűen nem lehet kimondani. Ezért időnként azon gondolkodtam, hogyan lehetne éppen a csenddel, az üresen hagyott térrel kifejezni őket. A regényt nagyon sokszor újraírtam. Közben több történetszálat is elhagytam – például azt az epizódot, amelyben valaki egy öngyilkossági kísérlettel próbált ismertséget szerezni.

– Fontos volt számomra, hogy az öngyilkosságot ne pusztán témaként vagy figyelemfelkeltő elemként használjam. A felszín helyett az érzelmekre szerettem volna koncentrálni: megérteni őket, és valamilyen módon átadni az olvasónak. Ami ettől eltérített, azt végül kihúztam. Azt szerettem volna, hogy amikor valaki becsukja a könyvet, úgy érezze: ez nem „az ő történetük” volt, hanem a mi történetünk.

A depresszió kívülről nem mindig látható

– Amikor valaki öngyilkossági krízisben van, képes egyáltalán felmérni, milyen fájdalmat okozna a halála a szeretteinek?

– Amikor súlyos depresszióval küzdöttem, valóban úgy éreztem, hogy azzal teszek jót a körülöttem élőknek, ha meghalok. A terápiában ezt kognitív torzításnak nevezik. De még ebben a torzult gondolatban is lehet szeretet. Az ember azt gondolja, hogy annyi nehézséget okozok másoknak, hogy talán könnyebb lenne nekik nélküle. Bizonyos értelemben ezt akár törődésként is megélheti. Természetesen ez nem racionális gondolkodás.

– De fontosnak tartom, hogy azt az utat is megpróbáljuk megérteni, amely idáig vezetett. Nem feltétlenül azért jut el valaki az öngyilkosság gondolatáig, mert bántani akar másokat vagy önző. A depresszióban éppen az is jelen lehet, hogy nem akar több terhet jelenteni azok számára, akiket szeret. Az ő fejében a dolgok jelentése más lehet, mint a miénkben. De amíg élünk, lehetőségünk van arra, hogy közelebb hozzuk egymáshoz ezeket a jelentéseket. Ebben szeretnék hinni.

– Szangu karaktere kívülről vidám, közvetlen ember, miközben öngyilkossági gondolatokkal küzd. Mennyit adott saját magából ennek a szereplőnek?

– A regény szereplői közül talán Szanguban van a legtöbb belőlem. Könnyedén nevet, közvetlen, és kívülről egyáltalán nem látszik rajta a fájdalma. Senki nem gondolná róla, hogy öngyilkossági gondolatokkal él. Belül azonban ezek a gondolatok folyamatosan jelen vannak. Azért szerettem volna, hogy Szangu szerepeljen a regényben, mert meg akartam kérdőjelezni azt az előítéletet, ahogyan elképzeljük, milyen lehet valaki az öngyilkosság előtt.

– A valóságban előfordul, hogy valaki tegnap még nevetett, ma pedig már nincs közöttünk. Így született meg Szangu alakja. Abban, ahogyan az öngyilkossági gondolataival együtt is próbál tovább élni, nagyon sok van az én érzéseimből. Ugyanakkor éppen azért, hogy ne kerüljek túlságosan közel hozzá, a konkrét élethelyzetét és tapasztalatait szándékosan nagyon különbözővé tettem a sajátomtól.

I Szujon: „Újra tanulom, mit jelent élni”

– Korábbi műveiben elsősorban a depresszióval és a saját múltjával foglalkozott. Milyen fordulópontot jelentett ez a regény az életében?

– Számomra ez a regény egyfajta fordulópont. Bár a halál és az élet szorosan összefonódik benne, valójában a saját életemnek is egy új kezdete. Most, hogy abból, aki el akart menni, az lettem, aki itt maradt, újra tanulom, mit jelent élni. Az élet még mindig kissé ügyetlennek és idegennek érződik számomra, ugyanakkor rendkívül szép. A halál természetesen ezután is része lesz az életnek. De már nem csak a közeledő halált szeretném nézni. Mostantól az életet is szeretném beleírni a műveimbe.

– Nyíltan beszél arról, hogy túlélt egy öngyilkossági kísérletet. Nem érzi néha tehernek, hogy emiatt sokan válaszokat és tanácsokat várnak öntől?

– Amikor előadásokat tartok, sokan kérdezik tőlem, hogyan vigasztaljanak meg valakit, aki nehéz időszakon megy keresztül, vagy ők maguk hogyan szabadulhatnának a szomorúságtól. Ezek mindig nehéz kérdések. Ezért mindig elmondom, hogy nem olyan ember vagyok, aki tanácsokat ad vagy megmondja másoknak, mit kell tenniük. Én is csak egy vagyok azok közül, akik ugyanazokon a kérdéseken gondolkodnak, miközben próbálják élni az életüket.

Kapcsolódó: Mit ne mondjunk annak, aki elveszítette egy szerettét?

– Mégsem érzem ezt tehernek. Szerintem egy író nemcsak a műveivel, hanem az életével is megszólíthat másokat. Annak is lehet jelentősége, ha a saját életemen keresztül beszélek a sebeimről és a fájdalmamról. Nem fogok mindig a helyes úton járni, de az útkeresés és a változás is része annak, amit emberként és íróként megmutathatok.

– Több országban megjelent már a regény, és filmes adaptáció iránt is érdeklődnek. Hol tartanak ezek a tervek, és mihez ragaszkodna egy esetleges feldolgozásban?

– A könyv már több országban megjelent, és további kiadások is várhatók. Több helyről is jelezték, hogy érdekelné őket a megfilmesítés, de egyelőre egyikből sem lett konkrét projekt. Inkább izgatott vagyok amiatt, hogy ezen a téren még sok minden állhat előttünk. Ha egyszer film vagy sorozat készül belőle, egy dolgot nagyon szeretnék: ne valamiféle megalapozatlan reménnyel érjen véget.

– Nem hiszek abban a befejezésben, amelyben egyszer csak minden rendbe jön, mintha semmi sem történt volna. Ez nem lenne valódi gyász. Azt szeretném, ha egy esetleges adaptáció valódi emberekről és valódi gyászról szólna.

– Min dolgozik most? Milyen történeteket szeretne még elmesélni?

Jelenleg két új regényen dolgozom, amelyek a tervek szerint 2027-ben és 2028-ban jelennek meg Koreában. Két női generáció belső felszabadulását szeretném bemutatni, a koreai társadalom és persze történelem változásain keresztül. A téma azonban, amelyről a leginkább szeretnék írni, a béke. Egy olyan korban, amikor háborúk zajlanak körülöttünk, szeretnék olyan regényt írni, amely lehetőséget ad arra, hogy együtt gondolkodjunk arról, mit is jelent valójában a béke.

– Személyes célom, hogy életem végéig minden évben megjelenjen egy új művem. Ha a magyar olvasók nem feledkeznek meg rólam, és továbbra is várják a könyveimet, remélem, egyszer egy még jobb művel térhetek vissza hozzájuk Magyarországra.

Segítségre van szükséged?

Ha öngyilkossági gondolataid vannak, lelki krízist élsz át, vagy aggódsz valakiért a környezetedben, nem kell egyedül megküzdened a nehézségekkel. A Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége ingyenesen és anonim módon, éjjel-nappal hívható a 116-123-as telefonszámon.

E-mailben is kérhetsz segítséget a nemvagyegyedul116123@gmail.com címen, amelyre 72 órán belül válaszolnak. Ha párkapcsolati bántalmazás érint, az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) a nap 24 órájában ingyenesen elérhető a 06 80 20 55 20-as számon, illetve az okit@segelyszervezet.hu e-mail-címen. Közvetlen életveszély esetén hívd a 112-es segélyhívót!

Kiemelt kép: I Szujon a 2026-os Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon dedikálja Az utolsó hívás – Dzsian telefonfülkéje című regényét (Fotó: Antal Zsani)