Az öregedéssel kapcsolatban rengeteg romboló előítéletet hordozunk magunkban, ráadásul ezek olyan régóta velünk vannak, hogy észrevétlenül munkálnak bennünk. Szerencsére az utóbbi időben mintha változásnak indult volna e téren a társadalmi közbeszéd, és egyre több olyan inger ér bennünket a külvilágból, amelyeknek hatására szakíthatunk a korábbi öregedésképpel, és rálelhetünk a saját utunkra.
Gyerekkorunktól fogva abban szocializálódunk, hogy az öregedés alapvetően rossz. Mégis ki várja a ráncokat és az ősz hajszálakat? A nénizést és a csókolomozást? Az elhalványodást? Nagyjából ugyanis ilyen képünk van arról, hogyan változik az élet ötven körül. Az idős(ödő) emberekkel kapcsolatban egy sor sztereotípia tartja magát makacsul, az életkorral kapcsolatos előítéleteknek már nevük is van: ageizmus (az „age” angolul életkort jelent). A koralapú előítélet a hatásmechanizmusát tekintve ugyanúgy működik, mint például a nem- vagy származásalapú kategorizálás: pusztán egy tulajdonság (ez esetben az életkor) alapján vonunk le – sokszor téves – következtetéseket valakiről. Az ageizmus az élet minden területére bekúszott, ezek közül az egyik legszembetűnőbb a munkaerőpiac: a munkáltatók gyakran automatikusan azt feltételezik, hogy a jelentkező a kora miatt nem alkalmas az adott munkakörre. A filmekben, tévés talkshow-kban és reklámokban is sokáig teljesen láthatatlan volt az érettebb korosztály, mintha nem is létezne. Mindez azt sugallja, hogy minél korosabb az ember, annál érdektelenebb és értéktelenebb – ezen a narratíván sürgősen változtatnunk kell, egyéni és össztársadalmi szinten is.
Üdítő fordulat, hogy a reklámokban kezdenek megjelenni az idősebb emberek, akik már nemcsak műfogsortisztítót és ízületi fájdalomra való kenőcsöt hirdetnek, hanem sportruházatot és szempillaspirált is. A filmes világban is elindult a változás, köszönhetően azoknak az ötvenes-hatvanas színésznőknek, akik nem hajlandók elfogadni azt a korábbi hollywoodi gyakorlatot, miszerint a (színész)nők szavatossági ideje negyvenéves korukban lejár. Reese Witherspoon, Jennifer Aniston, Drew Barrymore és sok korukbeli színésznő saját produkciós céget alapított, ahol olyan filmeket és sorozatokat készítenek, amelyeknek főszereplői idősödő nők. Láthatóvá és szerethetővé teszik ezt a generációt, amelynek tagjai kompetensek, aktívak, életük ugyanúgy tele van örömökkel és szerelemmel, mint a fiataloké. Ezek a színésznők nemcsak az általuk elmesélt történetekkel, hanem saját életükkel is példát mutatnak arra, hogy ötven fölött is tényezőnek lehet maradni.
A szürke ötven árnyalata
Ahogy idősödünk, egyre többször fogalmazódik meg bennünk a kérdés, mit illik csinálni, mondani, viselni. Remélhetőleg azt már meghaladtuk, hogy egy bizonyos kor után a nőknek rövid frizurát kell viselniük, manapság inkább egyéni ízlés függvénye, ki milyen hajra voksol. Ami viszont egészen új, pár éves jelenség, hogy már nincs egyenlőségjel az ősz haj és az öreg néniség között. Salma Hayek (57) ébenfekete haját fehér hajszálak tarkítják, és ezzel még viccelődik is az Instagramon, Sarah Jessica Parker (59) szőke-ősz kombóra váltott, Andie MacDowell (66) teljes göndör hajkoronája a szürke árnyalataiban pompázik, de folytathatnánk a sort, hisz egyre több hollywoodi sztár szakít a hajfestéssel, ráadásul egyre fiatalabb korban. Ennél sokkal messzebbre ment az önelfogadásban és tabudöntögetésben Emma Thompson, aki hatvankét évesen teljesen meztelenre vetkőzött a Minden jót, Leo Grande című filmben. Thompson nem járt bőszen edzőterembe, és nem fogyózott eszetlenül a forgatás előtt, hiszen pont azt akarta megmutatni, hogy néz ki egy normális, átlagos, ráncosbőrű, hatvanas nő.
Az említett példák természetesen nem csak a külsőségekről szólnak. Azt üzenik, hogy viselőjük békében van önmagával, és nem akarja mindenáron elrejteni az idő múlásának jeleit. Az öregedés elfogadását az ilyen minták segítik, nem a magukat görcsösen fiatalnak láttatni akaró nőkről készült fotók. Ha a médiából csinos ötvenesnek retusált/műtött hetvenes nők mosolyognak ránk, az nem azt üzeni, hogy az öregedés természetes állapot, hanem a fiatalságkultuszt hirdeti, ami óhatatlanul diszharmóniához vezet.
Tükröm, tükröm
Vajon mennyire lehetünk merészek ötven felett az öltözködésben? Nos, ha például az És egyszer csak… című sorozat szereplőire gondolunk, akkor a válasz: bármennyire. Ezt Ilkaházi Júlia, a kizárólag negyven év feletti modelleket foglalkoztató SilverChic modellügynökség alapító-vezetője is megerősíti.
– Manapság nem is annyira az a kérdés, mit illik egy bizonyos kor felett viselni, hanem hogy a személyiségünk mit bír el. Tréningjeinken – amelyek célja nem az, hogy modelleket faragjunk a hozzánk fordulókból, hanem hogy divatszakemberek segítségével tanácsokat adjunk nekik – rengeteg ötven körüli hölggyel találkoztam, és mindenki nyitott volt az öltözködés terén. Viszont általában nem tudták, hogyan használják ezt a nyitottságot, és milyen ruhadarabokhoz nyúljanak. Mi még egy olyan generáció vagyunk, akik ezt nem tanultuk, nem nagyon voltak előttünk minták, választási lehetőségek.
Ez a készség szerencsére fejleszthető, és ma már válogathatunk a különböző stílus- és színtanácsadó tanfolyamok között, de akár a Pinterestet pörgetve is inspirálódhatunk. A valódi probléma egyébként nem a szoknya hossza.
– Az általános benyomásom az volt ezekről a hölgyekről, hogy kevés az önbizalmuk, és egy kis „lélekemelésre” jöttek hozzánk. Közhelyesen hangzik, de igaz: először a lelkünket kell rendbe tenni. Ha jóban vagyunk önmagunkkal, akkor a külső megjelenés már csak egy eszköz. Az az érzésem, hogy sok negyven feletti nő nemcsak a társadalom, hanem önmaga számára is „láthatatlan”, és mindenekelőtt ezen kellene változtatni – mutat rá Ilkaházi Júlia.
Önmegvalósítás a munkában
Életünk középtáján gyakran a munkánkkal kapcsolatban is krízist élünk meg. A kiégés vagy az életközepi válság hatására sokan érzik úgy, hogy valami mással szeretnének foglalkozni, mint azelőtt. Ilyenkor jön a karrierváltás. Van, aki visszaül az iskolapadba, más vállalkozásba fog. Ez azonban nem mindig hozza meg a kívánt eredményt: az elégedettséget és harmóniát.
– Az emberek gyakran nem ismerik fel, honnan ered valójában a hiányérzetük, és automatikusan a karrierváltásban látják a megoldást. Olyan hivatást keresnek, amely ezt a hiányérzetet megszünteti. De egyrészt kevés olyan szerencsés ember van, akinek a hivatása minden igényét ki tudja elégíteni, másrészt sokszor kiderül, hogy valójában nem is az adott munkakörrel vagy munkahellyel van gond. Sok olyan kliensem volt, aki az eredeti szakmáját otthagyva kitanult valamilyen terápiás módszert, természetgyógyászatot, vagy jógaoktató lett, és erre tette fel a megélhetését. Ez azonban nem mindig jött be. Nem feltétlenül a szakmaváltás a jó megoldás, ehelyett az életünkbe kell beemelnünk olyan elfoglaltságokat vagy hobbikat, amelyek az ilyen irányú igényeinket kielégítik. A valódi hiányok felismerése nem megy önismereti munka nélkül, ebben sokat segíthet egy külső szem – magyarázza Mató Angéla pályaválasztási és munkavállalási tanácsadó.
Akárhogy is, ha munkahely- vagy karrierváltásra szánjuk el magunkat, negyven felett nehezített pályán mozgunk, mert a munkáltatók sajnos kevésbé nyitottak erre a korosztályra.
– Az elmúlt években mintha elindult volna egy nagyon lassú, pozitív változás a munkáltatói hozzáállásban az idősebb munkavállalókkal kapcsolatban. Szerintem ez elsősorban annak köszönhető, hogy a mostani ötvenesek mások, mint az előttük lévő generáció tagjai voltak ugyanennyi idősen, és egyre több munkaadó fedezi fel, hogy az X generációsok sok olyan tulajdonsággal és képességgel rendelkeznek, amelyek értékesek lehetnek számukra – mondja a szakember.
Bár látszik némi enyhülés a korral kapcsolatos munkáltatói előítéletességben, azért Magyarországon nagy általánosságban még mindig az a helyzet, hogy minél idősebb valaki, annál nehezebb elhelyezkednie.
– Ez nagyrészt társadalmi felelősségvállalás kérdése. Minden munkáltatónak és vezetőnek empátiával kellene fordulnia az idősebb generáció felé, és lehetőséget adni nekik is, ha másért nem, hát azért, mert egyszer ők is lesznek ennyi idősek – véli Mató Angéla.
