Ma reggel egy fontos Facebook-posztba botlottam, bár frissnek nem nevezném: 2021-ben tette ki Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus. A posztban Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verséről azt írja, hogy egy grandiózus, nárcisztikus működés rajzolódik ki belőle.
„Emlékszem, amikor először olvastam, majdnem elsírtam magam, rázott a hideg, és felfordult a gyomrom” – írja, majd arról beszél, hogy a versben ugyanaz a megsemmisítő énközpontúság jelenik meg, amelyről a nárcisztikus vonásokkal élő emberek partnerei gyakran beszámolnak.
Romantikus vagy toxikus szerelem?
Különös élmény úgy újraolvasni ezt a verset, hogy egy pillanatra megfeledkezünk róla, ki írta és mikor. Ha ugyanezeket a mondatokat egy barátnőnk mesélné a párkapcsolatáról egy kávé mellett – a férfi teljes odaadást vár tőle, miközben azt állítja, nem lehet igazán az övé, amíg a nő önmagáé is –, valószínűleg nem sóhajtoznánk azon, milyen romantikus. Inkább megkérdeznénk: nem kéne ennek véget vetni?
Ez is érdekelhet: Toxikus párkapcsolat – Lehet szerelmes, aki mérgező és manipulál?
És innen adódik a kérdés: hány olyan mondatot őrzünk a nagy szerelem bizonyítékaként a kultúránkban, amelyet egy mai kapcsolatban már red flagként ismernénk fel?
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen – Ha szeretsz, add fel magad
A vers lírai énje nem kevesebbet kér a másiktól, mint teljes önfeladást. „Nem vagy enyém, míg magadé vagy” – mondja, később pedig a szeretett embernek „halott és akarattalan” tárggyá kellene válnia. A beszélő maga nevezi zsarnokságnak azt, amit kíván.
Mai szemmel a legfeltűnőbb talán az, hogy a szerelem bizonyítéka itt a másik autonómiájának feladása.
Nem elég szeretni: le kell mondani a saját akaratról, szabadságról, végső soron önmagunkról is. Éppen azokról a határokról, amelyek meglétét ma egy egészséges kapcsolat fontos feltételének tartjuk.
És talán ezért ilyen zavarba ejtően mai a vers. A mögötte meghúzódó gondolat ugyanis nem halt ki: ha igazán szeretnél, megtennéd értem. Nem mennél el nélkülem. Nem ragaszkodnál ennyire a saját életedhez. A mondatok változnak, az alapgondolat kevésbé.
Ady Endre: Héja-nász az avaron – Csak akkor igazi, ha fáj
Ady verse egészen más kapcsolatba visz bennünket. Itt nem az egyik fél akarja eltörölni a másikat: ketten rohannak a vesztükbe. „Csókos ütközetek” követik egymást, végül „egymás husába beletépünk”. Szerelem és agresszió, vágy és pusztítás szinte elválaszthatatlan egymástól.
Ma már könnyű felismerni benne a se veled, se nélküled kapcsolat dinamikáját.
Az ilyen kapcsolatok egyik csapdája éppen az intenzitásuk lehet: a nagy veszekedést nagy kibékülés követi, a bizonytalanság után euforikus közelség érkezik, majd kezdődik minden elölről. Az érzelmi amplitúdó hatalmas – és ettől könnyű azt érezni, hogy ami ennyire erős, annak nagyon mélynek is kell lennie.
Talán ez az egyik legmakacsabb romantikus tévedésünk: hogy a nyugalom unalmas, a dráma pedig a nagy szerelem bizonyítéka. A Héja-nász az avaron ettől persze még csodálatos vers – főleg, ha ezzel a fajta szerelemmel csak a költészetben kell találkoznunk, nem a saját életünkben.
A költészet nem rendőrségi jegyzőkönyv, és nem is párterápiás esetleírás.
Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet – Elhagylak, tehát nem létezel többé
A szakítás ritkán hozza ki belőlünk a leglágyabb énünket. Van azonban különbség aközött, hogy fájdalmunkban dühösek vagyunk a másikra, és aközött, hogy a kapcsolat végén megpróbáljuk visszamenőleg is eltörölni az értékét. Az Elbocsátó, szép üzenet ebből a szempontból kegyetlenül érdekes vers.
És rögtön felvet egy kérdést: ha ez a szép üzenet, vajon milyen lett volna a csúnya?
Ady lírai énje ugyanis nem egyszerűen búcsúzik: fölébe helyezi magát a másiknak. Azt sugallja, a nő, aki jelentősnek hitte magát ebben a szerelemben, tulajdonképpen általa lett azzá. Mintha a szakítás nem volna elég, még azt a történetet is el kellene venni tőle, amelyben valaha szeretett és fontos ember volt.
Ez a dinamika ma sem ismeretlen. Soha nem is szerettelek igazán. Örülj, hogy egyáltalán veled voltam. Majd rájössz, mit veszítettél. Az ilyen mondatok nem feltétlenül a múltról szólnak. Sokszor inkább arról, hogy a kapcsolat végén is nálunk maradjon az utolsó szó – és vele együtt a hatalom.
József Attila: Gyermekké tettél – Ha szeretsz, ments meg
„Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.”
A vers nyersen beszél arról a vágyról, hogy valaki ne csak szeressen bennünket, hanem gondoskodjon rólunk, védjen meg, nyugtasson meg. Ehhez különösen érdekes hátteret ad, hogy a Gyermekké tettél Gyömrői Edithez, József Attila pszichoanalitikusához íródott, aki iránt a költő erős érzelmeket táplált. Vagyis a valós kapcsolatban eleve jelen volt egy olyan helyzet, amelyben az egyik ember segítséget, megtartást és gyógyulást keresett a másiknál.
A probléma persze nem az, hogy szükségünk van egymásra – egy jó kapcsolatban természetesen támaszkodunk egymásra. A nehézség ott kezdődik, amikor a társunknak kell megmentenie bennünket önmagunktól.
A kultúránk ezt sokáig különösen romantikusnak találta: te teszel teljessé, nélküled semmi vagyok, csak te tudsz megmenteni. Moziban csodálatos mondatok. Kedd este fél nyolckor már nehezebb együtt élni velük.
József Attila: Nagyon fáj – Ha elmész, én megszűnök
A Nagyon fáj esetében különösen igazságtalan volna egyszerűen rásütni, hogy „toxikus”. Sokkal inkább a veszteség, a visszautasítás és a kétségbeesés elképesztő erejű költői dokumentuma. Mégis feltesz egy nagyon mai kérdést: mi történik, amikor a másik elvesztése már nemcsak egy kapcsolat végét jelenti, hanem úgy érezzük, önmagunkból is elveszítünk valamit?
A romantikus kultúra sokáig különös szeretettel őrizte ezt az állapotot. „Nem tudok nélküled élni” – mondjuk, és bóknak szánjuk. Pedig szó szerint véve ez hatalmas terhet rak a másik emberre: azt üzeni, nem egyszerűen szeretlek és kötődöm hozzád, hanem a létezésemhez is szükségem van rád.
Természetesen egy fontos kapcsolat elvesztése fáj, és valódi gyászfolyamatot indíthat el. A kérdés nem az, szabad-e összetörnünk egy szakítás után. Hanem az, hogy a másik ember része-e az életünknek, vagy ő tartja egyben az egész életünket. A kettő között hatalmas különbség van.
Attól még maradjanak szerelmes versek
Mindez persze nem jelenti azt, hogy mostantól diagnosztikai kézikönyvvel kellene olvasnunk Adyt, József Attilát vagy Szabó Lőrincet. A „toxikus kapcsolat” mai fogalom, és nem is pontos pszichológiai diagnózis.
Egy vers lírai énje ráadásul nem azonos automatikusan a költővel. A költészet nem rendőrségi jegyzőkönyv és nem párterápiás esetleírás.
Talán nem is az az érdekes, hogy ezek a versek „toxikusak-e”, hanem az, hogy mit kezdünk ma azokkal a szerelmi eszményekkel, amelyeket megfogalmaznak: az önfeladással, a birtoklással, a drámával, azzal a gondolattal, hogy a másik nélkül nem vagyunk egészek.
A Semmiért egészen ettől nem lesz kevésbé megrázó vers, a Héja-nász az avaron pedig semmit sem veszít az erejéből. Csak épp attól, hogy valami gyönyörűen van megírva, még nem biztos, hogy vágyakoznunk kell utána.
Ez is érdekelhet: Túl szép, hogy igaz legyen? – A párkapcsolati manipuláció egyik legveszélyesebb formája
Kiemelt kép: Getty Images
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!