Mégsem kap annyi figyelmet a fősodorban, amennyit megérdemelne. Pedig minden bizonnyal mind hallottuk már Poison Ivy játékát. Talán egy filmben, kocsmában, a rádióban, valamelyik kedvencünk feldolgozásában – vagy, ha tényleg sehol máshol, a 2022-es Wednesday című sorozatban, annak is a legemlékezetesebb jelenetében. Hiszen még én is, aki egyet sem látott a részek közül, ismerem a híres báli epizód rendhagyó táncmozdulatait (főleg a barátaimnak és az internetnek köszönhetően). Na és abban a jelenetben – hát mi más – The Cramps szól.
A főszereplő Jenna Ortega még Jimmy Fallon műsorában is elmondta, mennyire örült, mikor megtudta, hogy az egyik kedvenc zenekara felvételére, az 1981-es, cramps-féle Goo Goo Muckra táncolhat majd (a dal eredetijét a Ronnie Cook & The Gaylads jegyzi 1962-ből). Maga Ortega találta ki a sorozatban látható, azóta ikonikussá vált koreográfiát is. Egyes mérések szerint a dal hallgatottsága mintegy 9500%-kal (!) ugrott meg az epizód megjelenése óta. A The Cramps mindig is arról álmodott, hogy egyszer majd Elvishez hasonlóan nagy név lesz a zenében.
Ha ezt nem is, azt kétségkívül elérték, hogy a fiatalok – még a zenekar megszűnte után másfél évtizeddel is – imádják őket. Amikor arról kérdezték, a rock and roll micsoda valójában, a zenekar énekese, Lux Interior úgy válaszolt:
„Olyan zene, ami tinédzsereknek szól. Ami a felnőtteket megrémíti, de a fiataloknak tetszik”.
(Hadd szúrjak be ide ezzel kapcsolatban egy kis rövid személyeset. Nemrég a közösségi médiában elém került egy 2018-as bejegyzésem: a zenekar Let’s Get F*cked Up című dalát osztottam meg. Két hozzászólás érkezett rá, mindkettő egy korábbi munkahelyem – egyébként végtelenül kedves és szimpatikus – könyvelőjétől, aki előbb annyit fűzött hozzá, hogy „Ez borzasztó! Minden, csak nem ének!”, majd kiegészítette még annyival, hogy „Gondolom, a fiataloknak tetszik, de én egy más korosztály vagyok!”.)
Kapcsolódó: Érte rajonganak a mai fiatalok – Peggy Gou portréja
Persze, a zenében épp az is olyan jó, hogy korra, nemre, származásra, nemzetiségre, politikai nézetekre való tekintet nélkül köt össze tömegeket. Ezen állítással aztán vitába lehet szállni azzal, hogy minden kérdés politikai kérdés, és valahol ez is igaz. A The Cramps is csak egy hedonista rock and roll zenekar akart lenni, jó dalokat játszani, szórakozni… Ugyanakkor nehéz nem politikát belelátni egy tűsarkúban gitározó, vagy épp bikiniben gépfegyverrel hadonászó, és mindezek közben végig ellentmondást nem tűrően tekintélyt parancsoló nő képébe.
Poison Ivy, a feminista ikon
Amikor Poison Ivyt arról kérdezték, a Bikini Girls With Machine Guns című daluk alább is megtekinthető videoklipje (melyben ő maga szerepel), miért penget ennyire sovén húrokat, ő így felelt: „Egyáltalán nem hímsoviniszta. Néhányan talán szexistának tartják, ha valaki így táncol, de számomra ez a szabadságról szól. Inkább az a szexista, ahogy a nők teljesítményét lekicsinylik, például azzal, mikor azt mondják, hogy olyan jól gitározom, mint egy férfi.”
Ma is tapasztalhatjuk, hogy a határozott és erős nők általában megijesztik a környezetüket. A zenekart a nyolcvanas években a magukat alapvetően feministának bélyegző nők és férfiak egyaránt hevesen kritizálták a szexuálisan túlfűtött videóik, formabontó fellépéseik és meghökkentő öltözködésük miatt. Pedig, ha valaki, akkor ez a zenekar nem szorult kioktatásra feminizmusból.
„A bikinis lány gépfegyverrel a kezében egy félelmetes, erőteljes női kép
– mondta Poison Ivy. – Szerencsés vagyok, hogy olyan férfiakkal dolgozom együtt, akik tisztelnek, mert egyébként nem sok ilyen van. Még mindig él az a régi klisé, miszerint a határozott férfi pusztán asszertív, a határozott nő viszont egy p*csa.” (Egyébként épp ugyanerre panaszkodott 2010-ben egy azóta híressé vált kirohanásában – melyben Martha Stewart nevét is említi – Nicki Minaj, akit számos szaklap a 2010-es évtized legjobb rapperei, a közvélemény pedig a legkiálhatatlanabb dívái között tart számon.)
Kapcsolódó: A rock and roll királynője titulust Tina Turner is megkapta
„Nincs a világon feministább zenekar a The Crampsnél” – állította egy másik interjúban Lux Interior. Ám valóban okozott némi zavart, hogy az együttes nem úgy volt feminista, hogy hangos politikai kampányokban vett részt, vagy népszerű szlogeneket hangoztatott volna, ellentétben sok kortársával. A The Cramps a puszta létezésével és művészetével, esztétikájával ragadta meg a feminizmus lényegét. És a végsőkig hitt a l’art pour l’art-ban. Az egyszerű, jó dalokban, a humorban és a leopárdmintában.
Poison Ivy a The Cramps tagjaként Belgiumban 1993-ban. (Fotó: Gie Knaeps/Getty Images)
A The Crampsben egyértelműen Poison Ivy hordta a nadrágot, a fenti kép alapján inkább a leopárdmintás kezeslábasát. Ez a karizmatikus nő, aki nemcsak gitárosa és dalszerzője, hanem kemény kezű menedzsere és vezetője is volt ennek a popkulturális jelentőségű zenekarnak. Olyannyira, hogy ő adta Kid Congo Powers művésznevét is. A férfi 1980 és ’83 között volt a zenekar gitárosa, és egyszer így mesélt a The Crampsben eltöltött éveiről: „Elég vad volt az egész.
Ha valami baj volt, Ivy csak csettintett egyet, rámutatott valakire, nekünk pedig mennünk kellett verekedni.
Olyan volt, mintha egy gengszterbandában lettünk volna, egy fiatalkorú bűnözői bandában… Csodás volt! Az én valóra vált tini fantáziám!” Ezekben az években történt az is, hogy megelégelvén, hogy a tömegek nem értékelik a helyén munkásságát, Poison Ivy elkezdte egyértelműen jelezni a The Cramps lemezein, hogy valójában ő maga producelte is azokat. „Elegem lett abból, hogy nem ismernek el” – magyarázta a döntést. „Az eddigieket is mind ő csinálta” – tette hozzá férje.
Poison Ivy + Lux Interior = The Cramps
Hiba volna nem megemlíteni a The Crampsről szólva, hogy az egy – a manapság divatos szó legszorosabb értelmében vett – szerelemprojekt volt. Egy házaspár közös vállalkozása. Csakhogy ők nem fuvarozó-, kivitelező- vagy PR-céget, hanem egy, a poptörténeti kánonban duplán aláhúzott kulturális produktumot hoztak létre. Ezért is volt egyértelmű Poison Ivy számára Lux Interior 2009-es halálakor, hogy a szerelmükből született The Cramps nem létezhet többé.
Mi több, hogy ő maga is teljesen visszavonul a reflektorfényből.
Hiába a keményvonalas rajongók könnyáztatta könyörgése, a találgatások, pletykák és összeesküvés-elméletek, Poison Ivy nem hajlandó nyilvánosan mutatkozni. Még az sem hatotta meg (vagy legalábbis nem tudunk róla), hogy 2023-ban, a 70. születésnapjára a Stiff Little Fingers gitárosa, új bandájával, a Steve Grantley & The Zed Hedz formációval négy számos kislemezt adott ki Poison Ivy Where Did You Go? (Hová tűntél, Poison Ivy?) címmel.
A legendárium szerint a The Cramps története 1972-ben kezdődött, amikor a 19 éves Kristy Wallace épp a sacramentói országút mellett autóstopolt. Két huszonéves férfi, a főiskolai hallgatótársai szálltak ki az autóból, ami lehúzódott, hogy felvegye. Az egyikőjük, bizonyos Erick Lee Purkhiser első látásra beleszeretett a vadóc megjelenésű és lelkületű fiatal nőbe. Művészeti érdeklődésük és lemezgyűjtés iránti szenvedélyük hasonlóságára ráeszmélvén úgy döntöttek, összeköltöznek, majd úgy, hogy zenekart alapítanak.
Wallace és Purkhiser 1973-ban Kaliforniából a férfi szülőhelyére, Ohióba költözött, majd onnan két évvel később New Yorkba.
De nem az anyakönyvezett nevükön mutatkoztak be az ott éledező punkzenei színtér résztvevőinek, a CBGB klub törzsvendégeinek. Lux Interior egy autóreklámból kölcsönözte művésznevét, Poison Ivy Rorschach pedig az övét – saját bevallása alapján – megálmodta. (Egyébként poison ivynak nevezi az angol a mérges szömörcét, illetve a magyarul Méregcsóknak keresztelt képregényhőst; Hermann Rorschach pedig a híres pszichológiai vizsgálat szülőatyja volt, de a vezetéknévvel Poison Ivy kedvenc zenésze, Jack Nitzsche előtt is tiszteleghet.)
Kapcsolódó: Kora középkori himnuszoktól űrhangokig – A zenetörténet női úttörői
Az évek során számos zenekari tag váltotta egymást a szerelmesek mellett, ők pedig végig stabilan kitartottak sajátos elképzeléseik és később alapított független kiadójuk mellett. Emellett a furcsa, DIY, egyszerre horror-gót és szörfös, szexi, psychobillynek csúfolt (a punk és a rockabilly keverékeként elismert) lázálom mellett. „Számunkra az összes ötvenes évekbeli rockabilly eleve psychónak hangzott, egyértelműnek tűnt, hogy ez csak a country egy őrültebb, felgyorsított hillbilly boogie változata” – foglalta össze Poison Ivy a számukra otthonos műfajt.
De, visszatérve a felütéshez, hiába voltak az egyik legeredetibb banda, akiket a Föld valaha a hátán hordott, a Rock and Roll Hall of Fame csarnokában a mai napig nem kaptak helyet – és ezt Henry Rollins, a Black Flag egykori énekese is többször szóvá tette már.
Mondjuk, a tiszteletükre azért kiállítottak egy megrongálódott dobbőrt, amit annak idején az egyik amerikai koncertjük hevében fejelt ki Lux Interior.
Tengeren innen és tengeren túl is ugyanazzal a kaotikus, eszeveszett lendülettel játszottak, pedig az európai közönség valahogy mindig jobban megértette a The Cramps zenéjét és mondandóját. Talán az olyan előképek miatt is, mint a házaspár egyik legnagyobb kedvence és fő inspirációi között számon tartott, angol T. Rex. A szintén brit The Clash alapítója és frontembere, Joe Strummer szerint a The Cramps a valaha volt legjobb amerikai zenekar. Amikor ide érkeztek turnézni, Franciaországban például szabályos tömeghisztéria tört ki.
„Ahogy annak lennie kell” – nyugtázta Poison Ivy.
Nem lehetett könnyű ember már fiatalkorában sem. Sziklaszilárd elvei voltak és egy víziója, ami mellett tűzön-vízen át kitartott. Egy fáradhatatlan úttörő, akinek rögeszméjévé vált egy idea, amikor tinédzserként először megpillantotta Norma-Jean Woffordot – azaz a Duchesst, vagyis a hercegnőt – Bo Diddley oldalán játszani. És bár a The Cramps népszerűsége nem ért (ezidáig) Presley nyomába, a rock and roll királynője ma is százezrek, ha nem milliók számára, megkérdőjelezhetetlenül, egy tűsarkúban, mosolytalanul gitározó vörös lány, Posion Ivy Rorschach.
Kapcsolódó: Nők Lapja inspiráló nők – Az elviselhetetlen zseni, Diana Vreeland
Kiemelt kép: Poison Ivy Rorschach (szül. Kristy Wallace) a The Cramps koncertjén 1990-ben – Fotó: Rob Verhorst/Redferns via Getty Images
