Kati Marton: „A demokrácia törékeny, könnyen meggyengül, ha nem vigyázunk rá”

Könnyed, elegáns, korát meghazudtolóan kislányos megjelenésű nő fogad széles mosollyal a Közép-európai Egyetem épületében. Szabadkozni próbálok, mert az interjú előtti este vidéken ragadtam, ma reggel pedig már nem volt időm az állomásról hazaszaladni, hogy rendbe szedjem magam. Így ha nem is topisan, de a képzeletbeli dresszkódot eggyel alulöltözve érkezem.

 „Viccelsz? Csuda jól nézel ki –, mondja, majd belém karol, hogy megmutassa, hol is lesz az interjú. Próbáljuk meg magyarul, hogy gyakorolhassak, és ha valami nem megy, majd váltunk, oké? Úgy örülök, hogy végre magyarul beszélgethetek” – folytatja lehengerlő energiával. 

Kati Marton magyar származású amerikai újságíró, író és emberi jogi aktivista, az ABC News egykori külpolitikai tudósítója, tizenegy nagysikerű könyv szerzője. Pályafutása során háborús térségekben dolgozott, a daytoni béketárgyalásokon a diplomácia kulisszái mögé kukkanthatott, otthonában pedig államfők és filmsztárok sokasága fordult meg. Családja 1957-ben emigrált az Egyesült Államokba, miután újságíró szüleit a kommunista államvédelem éveken át megfigyelte, majd bebörtönözte.

Kati Marton utoljára a világjárvány előtt járt Magyarországon. Most hazatérésről, a hazai politika átalakulásáról, az elhallgatott múlt feltárásáról, emigrációról, legújabb könyvéről és női újrakezdésről beszélgettünk vele.

Jövőre lesz hetven éve, hogy családjával az Egyesült Államokba költöztek, Magyarországon pedig hat éve járt utoljára. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Túléltünk egy járványt, megtanultunk együtt élni a szomszédban zajló háborúval, és megváltozott a politikai széljárás is. Milyen érzésekkel tért most haza?

Nagyon felkavart ez az út, mert rengeteg elnyomott érzést hozott felszínre. Hat év nagyon hosszú idő, odahaza nincs, akivel magyarul beszélgethetnék és különösen fájt, hogy az Merkel-életrajzomat nem mutathattam be személyesen itthon. A kiadó attól tartott, hogy provokációval zavarják meg a rendezvényt, ezért azt tanácsolták, inkább ne jöjjek el.

Ezért is jelent most sokat számomra a meleg fogadtatás, különösen, hogy különleges alkalomból érkeztem. Marozsán Erika főszereplésével állították ugyanis színpadra A nép ellenségei című könyvemet. Az angol nyelvű darabot a CEU Nádor utcai épületében mutatták be, a produkció az egyetem közösségi szerepvállalásért, művészetekért és kultúráért felelős egységével partnerségben jött létre.

Nagyon boldoggá tesz, hogy családom tanulságos története most még szélesebb közönséghez jut el. Ez így együtt óriási élmény nekem. Egy egészen más országba tértem vissza, mint ahol hat évvel ezelőtt jártam és azt hiszem, 1989 óta nem voltam olyan büszke Magyarországra, mint most.

A családja történetét feldolgozó könyv színpadi változata különösen aktuálisnak tűnik, hiszen itthon ismét napirenden van az ügynökakták hozzáférhetősége, ahogy például Németországban a náci párt tagnyilvántartásának kereshetősége is a múlt feltárását segíti. Mit gondol, többet nyerünk a régi történetek felgöngyölítésével, mint amennyi fájdalmat okozhatunk vele?

A múlttal akkor is szembe kell néznünk, ha fájdalmas. Ez egy családra éppúgy igaz, mint egy ország közösségére. A szüleim még nem így gondolkodtak. Ők mindig csak előre néztek, ebből merítettek erőt az újrakezdéshez. Csakhogy a múltról később sem beszéltek.

Nem tudtam például, hogy a nagyszüleimet Auschwitzban megölték, és azt sem, milyen bátran szálltak szembe a szüleim a nyilasokkal. Katolikusnak neveltek, vasárnaponként a városmajori templomba jártam. Amikor kiderült, hogy félig zsidó vagyok, megkérdeztem apámat, miért hallgatta el ezt előlem, miért nem mondta el legalább Amerikában, hogy mi az igazság. „Kati, mi nem voltunk zsidók, mi magyarok voltunk” – felelte.

Valóban: elsősorban magyarok voltak. Mindketten doktoráltak, tehetséges, művelt emberek voltak, a nyilas uralom alatt mégis ellenség lett belőlük a saját hazájukban. Szerintem ezzel nemcsak mi veszítettünk, hanem Magyarország is. Sokat adhattak volna még ennek az országnak én pedig most távolról igyekszem hozzátenni, amit tudok. Magyarokról írok, a könyveim magyarul is megjelennek, és New Yorkban mindenki tudja rólam, honnan jöttem.

Kati Marton beszédet mond a Nemzetközi Női Egészségügyi Koalíció gálavacsoráján (Forrás: Cindy Ord/Getty Images for IWHC)

A gyerekkori titkoknak lehet közük ahhoz, hogy felnőttként ennyire kíváncsi lett, hogy íróként minden témának a legmélyére szeretne ásni?

Valószínű. Persze nem mindig öröm, ha író van a családban, mert előbb-utóbb ugyanis a saját hozzátartozóiról kezd kérdezősködni. A szüleim sem örültek a kíváncsiságomnak, de úgy gondolom, minden gyereknek joga van megismerni a családja történetét, ahogyan minden népnek a saját múltját. Ha megértjük, mi miért történt, könnyebb szégyenkezés nélkül beszélni róla.

Én talán többet is tudok a szüleimről, mint szeretnék – hála az államvédelemnek. Majdnem tíz évig figyelték őket, minden levelüket felbontották, a családunk dossziéja pedig óriási volt. Szinte mindenki jelentett róluk a környezetünkben, a nevelőnőnktől a takarítónőn át a fogorvosig.

Itthon most nagyon aktuális a kérdés: lehetséges megérteni ezeket az embereket? Akik miközben közeli, sőt baráti kapcsolatot ápoltak valakivel, a legbelsőbb ügyeikről is tájékoztatták a hatóságot?

Nem tudom egyszerűen elítélni őket, a félelem ugyanis hatalmas erő. Akkoriban elég volt bekopogni valakihez azzal: „Maga Martonék szomszédja, elvárjuk, hogy időnként beszámoljon róluk”, és az emberek engedelmeskedtek.

A sajtó elnémításához és meggyengítéséhez sem feltétlenül kell börtön. Elég, ha az emberek félteni kezdik a megélhetésüket. A demokrácia törékeny, könnyen meggyengül, ha nem vigyázunk rá.

Ma mit tehet egy civil ember azért, hogy senkit se lehessen elhallgattatni, ellehetetleníteni vagy lejáratni?

Korábban éveken át a Közép-európai Egyetem kuratóriumának tagja voltam. Tapasztalom, hogy a fiatalok már főleg a Facebookról és a TikTokról tájékozódnak, ezeken a felületeken pedig gyakorlatilag vadnyugati állapotok uralkodnak. Ha pedig bárki következmények nélkül terjeszthet bármit, végül senki sem fogja tudni, mi igaz és mi nem.

Nekünk kell megtanulnunk szabályozni ezt az új világot, valahogy úgy, ahogy az atombomba megalkotói közül is sokan dolgoztak azon, hogyan lehetne ellenőrzés alá vonni azt, amit létrehoztak. Oppenheimer mellett több magyar tudósnak, Szilárd Leónak, Neumann Jánosnak és Wigner Jenőnek is fontos szerepe volt az atomkutatásban, írtam is róluk. A közösségi média esetében is fel kell ismernünk, hogy a lehetőségekkel felelősség is jár.

Vannak politikusok, akiknek éppen az a céljuk, hogy az emberek ne tudják, kinek higgyenek. Ön szerint mi vezérli az ilyen vezetőket?

A délszláv háborúk idején sokat jártam a térségben, nemcsak Richard Holbrooke (amerikai diplomata, Kati Marton második férje – a szerk.) feleségeként, hanem újságíróként is. Többször találkoztam Miloševićcsel és más vezetőkkel. Nem voltak kellemes emberek, de sokat megtudtam arról, mi vezérli őket.

Többek közt a daytoni tárgyalásokon is ott voltam Richarddal. Amikor elakadtak a tárgyalásban, néha megkért: „Kati, menj el sétálni egyet Miloševićcsel! Próbáld meg beszéltetni arról, milyen jövőt szeretne a gyerekeinek és az unokáinak.” Nagyon igyekeztem, de nem jutottam vele semmire. Úgy láttam, sem őt, sem több más balkáni vezetőt nem a következő nemzedékek sorsa foglalkoztatta, hanem a hatalom megtartása, bármi áron.

Hálás vagyok, hogy itthon most érvényesülhetett a választók akarata.

Mit gondol, miért történt így?

Szerintem ebben a történelmi tapasztalatnak is szerepe lehetett. A magyarok pontosan tudják, mennyi vérontás volt a történelmünkben és szerintem senki nem akar kockáztatni. Úgy érzem, a magyarok tanultak a múltból.

A mostani változás az egész világnak reményt ad, hiszen azt mutatja, hogy a nép a hatalom óriási erőforrásai ellenére is képes érvényesíteni az akaratát. Tizenhat év következményeit viszont nem lehet egyik napról a másikra felszámolni. Remélem, a magyarok türelmesek lesznek, és időt adnak az új rendszernek, mert ez nem megy ripsz-ropsz.

Hidden Power (Titkos hatalom – avagy amikor az elnök felesége beleszól a történelembe) című könyvében azt mutatta meg, hogyan gyakoroltak politikai befolyást az amerikai elnökfeleségek, gyakran hivatalos tisztség nélkül. Az ön férje, Richard Holbrooke az amerikai diplomácia meghatározó alakja, a daytoni békemegállapodás fő tárgyalója volt. Az önök házasságában is működött ez a fajta háttérből gyakorolt befolyás?

Partnerek voltunk. Richard mindent elolvasott, amit írtam, javította is, én pedig ugyanígy átnéztem az ő szövegeit és beszédeit. Adott a véleményemre, értékelte, hogy sok mindent láttam és tapasztaltam. A budai Csaba utcából indultam, és meglehetősen kalandos utat jártam be.

Amikor nagykövet volt, rengeteg hivatalos vacsorát rendeztünk, államfőktől filmsztárokig sokan megfordultak nálunk. Én voltam a házigazda, és a köszöntőket is én mondtam, mert Richard szerint ez nekem jobban ment. Humorosabb voltam. Nagyon élveztem és alaposan fel is készültem ezekre az alkalmakra, mert fontos volt nekem, hogy a vendégek a tréfák mellett valamilyen komoly gondolatot is hazavigyenek.

Csodálatos volt vele az a tizenhét év. Nagyon hiányzik, és azt hiszem, a diplomáciából is hiányzik az a szemlélet, amelyet képviselt.

Az újságíró feladata, hogy kiderítse, mi igaz. A diplomatának viszont ellentétes érdekek között kell megegyezést találnia. Ő hogyan teremtett egyensúlyt a kettő között?

Hitt abban, hogy türelemmel és jó emberismerettel mindig lehet közös nevezőt találni. Ehhez el kell fogadnunk, hogy minden ország másként látja a világot. Attól például, hogy Amerikának több fegyvere van, még nem biztos, hogy az igazság is az ő oldalán áll.

Richard azt is tudta, mennyi munka kell egy-egy megállapodáshoz. Nem lehet helikopterrel megérkezni, megvacsorázni, aztán békét teremteni. Ismerni kell a tárgyalópartnert, érteni a kultúráját és a gondolkodását. A diplomácia nem gyerekjáték.

True Believer (A kém – A Rajk-per titkos amerikai koronatanúja) című könyvében Noel Field, egy a Harvardon végzett amerikai külügyi tisztviselő történetét írta meg, aki a Szovjetuniónak kémkedett, de később maga is a sztálini rendszer foglya lett Magyarországon. Hogyan jut el egy művelt, eredetileg jobb világot akaró ember odáig, hogy feltétel nélkül szolgáljon egy diktatúrát?

Field jó családból származott, a Harvardon tanult, okos, de gyenge ember volt, aki szellemi vezetőt keresett magának. A Sztálin-kultusz szinte vallásként működött, ahogyan ma Trumpot is szinte vallásos rajongás övezi egyesek körében.

Nagyon nehéz beismerni, hogy rossz utat választottunk, különösen, ha már régóta azon járunk.

Szerintem valahol ő is tudta, hogy a kommunizmus nem váltotta be az ígéreteit, de akkor már túl késő volt számára. Magyarországon élte le az életét, család nélkül. Azok azonban, akiket elárult, még nála is súlyosabb árat fizettek. Én személyesen is sokat tanultam a történetéből.

Kati Marton True Believer című könyvét dedikálja New Yorkban (Forrás: Sonia Moskowitz/WireImage)

És bizonyára a többi nagy formátumú ember történetéből is, akiknek könyveiben dolgozta fel az életét…

Így van, minden könyvemmel úgy érzem, mintha visszaülnék az iskolapadba, és mindig más tárgyat tanulnék. Olyan emberekről szeretek írni, akiknek az életén keresztül egy egész korszakot megérthetünk. Sokszor ismerjük a nevüket, de a történetükről már keveset tudunk.

Így írtam Raoul Wallenbergről, Folke Bernadotte-ról, George Polkról és Noel Fieldről, vagy épp Teller Edéről. Nemcsak az ember érdekel, de az is, milyen világ vette őt körül.

Melyik könyvét volt a legnagyobb kihívás megírnia?

Mindegyiket. Az írás jórészt újraírás, újrakezdés: az első változaton még rengeteget kell dolgozni. Egy könyvre éveket szánok, az alapos kutatástól az utolsó javításig. Abban reménykedem, hogy cserébe nem tűnik el olyan gyorsan, mint egy internetes bejegyzés vagy TikTok-videó.

Saját életében is ilyen fontos az újrakezdés?

Igen. Már nem vagyok fiatal, de épp ezért tudom, hogy egy életnek sok fejezete van. A férjem halála után egyedül folytatom, de ma is kalandos életet élek, mert teszek érte, hogy az legyen.

A magyar nőknek is azt szeretném üzenni, hogy nem kell beleragadnunk a megszokott szerepekbe. Remélhetőleg tovább élünk, mint a szüleink és a nagyszüleink, ezzel az idővel pedig érdemes kezdenünk valamit. Anya és nagymama vagyok, de ugyanilyen fontos nekem az írás és a politikai szerepvállalás is. Én azt mondom, ne siettessük az öregséget, éljünk teljes erőbedobással.

77 éves vagyok, szerencsém van az egészségemmel, de vigyázok is rá: sokat sportolok, egészségesen élek. Nem érzem magam néninek, ma is minden érdekel.

Min dolgozik most?

Nemrég fejeztem be a tizenegyedik, Herzl Tivadarról szóló könyvemet. Ismét egy Magyarországról indult ember életét dolgoztam fel, aki alakította a történelmet. Vele kapcsolatban az érdekelt, hogyan lett egy teljesen asszimilált, nem vallásos zsidóból – mondjuk így – Izrael George Washingtonja.

Nem a cionizmus mellett akartam állást foglalni, hanem Herzl rendkívüli életútját szerettem volna megérteni. A könyv több évnyi munka után elkészült, és várhatóan egy éven belül megjelenik. Sietni ugye mindig csak az írónak kell, a kiadó ráérősebb.

Több olyan magyarról írt, aki Amerikában vált jelentős személyiséggé. Az ő sorsukat és a sajátját nézve mit ad, és mit vesz el az emigráció?

Elhagyni a hazánkat sohasem könnyű, de az idegen környezetben olyasmit is észreveszünk, ami az ott élőknek fel sem tűnik. Más szemmel nézzük a világot, kevésbé érezzük úgy, hogy mindennek úgy kell maradnia, ahogyan megszoktuk.

Az elinduláshoz bátorság és kalandvágy is kell. A világot azok változtatják meg – jó vagy rossz irányban –, akik mernek nekivágni az ismeretlennek. Akik nem azt mondják: „Végül is elég jó nekünk itt, maradjunk. Meg amúgy is, a zongorát úgysem tudjuk becsomagolni.”

Amerika erejét éppen az ilyen emberek adták. Azok, akikben volt elég elszántság ahhoz, hogy mindent elölről kezdjenek. A szüleim már a negyvenes éveikben jártak, amikor erre vállalkoztak. Semmink sem volt, végül mégis jól alakult az életünk. Talán könnyebb lett volna Magyarországon felnőnöm, de egészen más életem lett volna.

An American Woman című regényében a sajátjához hasonló női sorsot írt meg. Kati Marton amerikai nő?

Nehéz bennem különválasztani a magyar és az amerikai identitást. Két országom van: Magyarország és Amerika. De Magyarország volt az első, és ezért mindig központi helyen lesz a szívemben. Remélem, mostantól gyakrabban tudok jönni. Otthon már nemigen van, akivel magyarul beszélgethetnék.

Kapcsolódó: Interjú Edith Eva Egerrel

Kiemelt kép: Kati Marton / CEU