Grecsó Krisztián: Hová tűnt?

A palackot besuvasztottam a szekrénybe, megfeledkeztem róla.

Tolakodóan gömbölyű születésnapom érkezett el májusban. Az ünneplés után néhány nappal, apám égi születésnapján, begyulladt a bölcsességfogam. Szájzáram lett, és a fájdalom lesugárzott a torkomra. Mivel az a terület másfajta sugárral is kezelve volt néhány éve, hisztérikusan reagálok a száj meg a torok gyötrelmeire, és különös nosztalgia telepedett rám a némasággal is. El is merengtem, vajon mire akar emlékeztetni az Úr? Milyen leltárt kellene készítenem? És neki van rá szüksége, vagy nekem?

Eszembe jutott a régi mániám, hogy a bölcsességünk, világképünk velünk öregszik, változik, de sosem gyarapszik.

Az ember nem birtokolhat több lelki tudást, mint amennyit gyerekként megszerez. Fogalmam sincs, hogy csontig hatoló igazság-e ez, vagy felszínes ostobaság, konyhapszichológia, de amikor ezen az elméletemen rágódtam, mindig egy szakaszt képzeltem magam elé.

Mármint azt, hogy a „bölcsességszakasz” vonul az életvonalamon, folyton megértek, megtudok, megtapasztalok valamit, a másik oldalon viszont ugyanannyit elveszítek, elfelejtek.

Kapcsolódó: Grecsó Krisztián: A középkorúságnak nincs története

A gyötrő szájzár előhozott egy régi szokásomat is, a befelé beszéd dialógusformáját. Ha meg tudok szólalni, és rá tudom aggatni kételyeim, örömeim, gond­jaim a családomra, akkor általában monológ megy a fejemben. Ha valami korlátoz a megszólalásban, akkor provokálom önmagam, polarizálok, egyszerre „többen leszek” odabent. A kétkedő énem mindjárt a hiányokat kezdte el kutatni: mit veszítettem el?

Nem a tárgyak vagy a test korrodálódására gondolok, hanem arra, más lett-e a humorom, a figyelmem, a türelmem, a kíváncsiságom. És mivel a válasz egy habkönnyű és egyértelmű igen, mindjárt azzal gyötörtem magam: mi veszett el belőlük? Beugrott a vers, Csukás kései darabja:

„Hová tűnt húsz kiló Csukás István, / egy éve még megvolt, fénykép van róla, / ennyin már érdemes eltöprengeni, hús / a húsomból: mennyországba vagy pokolba? // Mert az is egy nagy kérdés, a legnagyobb: / vajon ment vele arányosan ugyanannyi lélek? / És honnan hiányzik, ha hiányzik, / hogyan mérjem meg, hol van az a mérleg?”

Mennyi hit, indulat vett magára másik kabátot, meg sem ismerném, ha húszévesen nézném, hogy ez az én hitem, ezek az én vágyaim. És vajon ott maradt a régi tulajdonságok, érzékek, adottságok „nyoma”? Van ott valamiféle vákuum?

Az a szent lázas akarás, hogy megszelídítsem a magyar mondatot, mondjuk, hová tűnt?

Miféle gyökere volt annak, mi adott ennyi erőt, hogy éjjel-nappal írjak, olvassak, mert láttam, hogy a mondatom nem úgy görbül, ahogy én görbítem, hevíteni kell még. Bárcsak meglenne az a láz, a folytonos gyakorlás akarása! Emlékszem, Lisztről olvastam éppen, amikor rájöttem, túlgyötröm magam, és egyszer csak közöm lett a nyelvhez, lett valamim, amim addig nem volt. A szerelmes hevülés miatt. Hol van ennek a hevülésnek a helye? Az is üres?

A hétvégi családi utazás előtt eszembe jutott, és előbányásztam a pezsgőt, gondoltam, apósom születésnapjára koccinthatunk vele. Döbbentem láttam, összetört a palack. Összenyomták a ráhalmozott üvegek. Merthogy üres volt, és nem bírta a terhet.

Egy precízen bedugaszolt, ledrótozott és hegesztett üres üveget kaptam ajándékba. Próbáltam nem metaforikusan érteni, de csak néztem a palack semmit, valaminek a helyét, rémülten, hogy ez a vastag üveg képes volt összetörni a hiány­zó belső feszültség miatt, közben persze söpörtem a darabokat, a szilánkokat, és el akartam hitetni magammal – ez az egész nem rám vonatkozik. 

Kapcsolódó: Grecsó Krisztián korábbi írásait itt olvashatod

Fotó: Falus Kriszta