Aki még nem tette, de tervezi, hogy megnézi az Euphoria harmadik évadát, az ezt a cikket ne olvassa tovább, mert spoiler lesz benne. A többieknek mondom, hogy múlt héten napokra rányomta a bélyegét a hangulatomra, hogy a sorozat utolsó részében meghalt Rue, akit Zendaya alakított, és akire az egész sorozat épült. Normális vagyok én, hogy egy fiktív figurát gyászolok? – tettem fel magamnak a kérdést. Utána jártam és kiderült: igen, a tudomány szerint ez sokkal normálisabb, mint gondolnánk.
Azóta egyébként találkoztam egy ismerőssel, akit szintén napokra elszomorított a főhős halála, és nagyon jó érzés volt kibeszélni együtt, mennyire borzalmas és szomorú ez az egész. Egyébként nem először érzem ezt. Ugyanezen mentem keresztül, amikor a Halott vagy című sorozatban meghalt Judy, vagy a Mindhalálig szex-ben Molly. Annyira a szívemhez nőttek, és annyira drukkoltam nekik, hogy saját halottamnak tekintettem őket, amikor nem élték túl a bonyodalmakat.
Molly (Michelle Williams) a Hospice osztályon édesanyjával (Sissy Spacek) (Forrás: IMDB.com)
Mi az paraszociális gyász?
A pszichológia ezt elsősorban paraszociális gyásznak nevezi. A kiindulópont az úgynevezett paraszociális kapcsolat, vagyis az az egyoldalú, de érzelmileg nagyon is valós kötődés, amelyet egy hírességhez, médiaszereplőhöz vagy akár egy fiktív karakterhez alakítunk ki.
Kapcsolódó: Eleged van a hírekből? 6 sorozat, ami azonnal kiszakít a valóságból
Amikor ez a kapcsolat megszakad – például meghal a karakter, kiírják a sorozatból, vagy véget ér a széria –, az agyunk bizonyos értelemben valódi veszteségként reagál rá. Több kutatás is kimutatta, hogy a rajongók reakcióiban ugyanazok a gyászelemek jelenhetnek meg, mint egy valós kapcsolat elvesztésekor: szomorúság, düh, tagadás, nosztalgia, sőt akár közösségi gyász is.
A paraszociális kapcsolat fogalmát még 1956-ban alkotta meg Donald Horton és Richard Wohl. Ők figyelték meg, hogy a televízió nézői úgy érezhetik, mintha személyes kapcsolatban lennének a képernyőn látott emberekkel, miközben a kapcsolat teljesen egyoldalú. Ezt úgy nevezték: „intimitás távolról”.
Valójában nem csak a karaktert gyászoljuk
A mai kutatók ennél már tovább mennek. Például a kanadai származású szociálpszichológus, Veronica Lamarche és munkatársai azt találták, hogy az emberek a paraszociális kapcsolataikat gyakran érzelmileg értékesebbnek érzik, mint a felszínes ismeretségeiket. Vagyis egy kedvenc karakter vagy médiaszemélyiség bizonyos helyzetekben valóban érzelmi támaszt jelenthet.
A karakter ráadásul gyakran összefonódik egy életszakasszal. Lehet, hogy valaki a Szex és New Yorkot nézte egy válás után, a Downton Abbey-t az édesanyjával együtt, vagy a Grace klinikát a gyerekei születése körül.
Ilyenkor a karakter elvesztése valójában emlékeket, identitásdarabokat és egy korszakot is megérint.
Ezért lehet olyan erős a reakció. Tehát sokszor nem is a karaktert gyászoljuk, hanem azt az embert, akik mellette voltunk.
Mit gyászolunk valójában?
A kutatók egyébként több különböző jelenséget is megkülönböztetnek. A paraszociális gyász arra utal, amikor egy karakter elvesztése valódi gyászreakciót vált ki. Ilyenkor megjelenhet a szomorúság, a sírás, a düh az írókra, a tagadás vagy akár a nosztalgia is. Ugyanazok az érzések, amelyek egy valódi veszteség után is felbukkanhatnak.
Létezik azonban egy másik fogalom is: a fictional character grief, vagyis a fiktív karakter elvesztése miatti gyász. A kutatások szerint különösen erős reakciókat váltanak ki azok a szereplők, akikhez erkölcsileg vagy érzelmileg kapcsolódunk. Nem véletlen, hogy sok néző még évekkel később is emlegeti Glenn halálát a The Walking Deadből, Hodor utolsó jelenetét a Trónok harcából vagy Matthew Crawley elvesztését a Downton Abbey-ből.
Hodor (Kristian Nairn) a Trónok harcában (Forrás: IMDB.com)
A szakemberek beszélnek úgynevezett paraszociális szakításról is. Ez akkor történik, amikor egy karakter vagy egy egész sorozat egyszerűen eltűnik az életünkből. Heteken, éveken át ugyanazokkal a szereplőkkel töltöttük az estéinket, aztán egyszer csak vége. A hiányérzet sokszor nem is a történetről szól, hanem arról a rutinról, hogy rendszeresen „találkoztunk” velük.
Ehhez kapcsolódik a post-series depression, vagyis a sorozat befejezése utáni üresség érzése. Bár nem hivatalos pszichológiai diagnózis, az amerikai sajtóban gyakran használják arra a jelenségre, amikor egy több évadon át követett történet lezárul, és napokig vagy akár hetekig nehéz új sorozatba kezdeni. Ilyenkor valójában nem egyetlen karaktert veszítünk el, hanem egy egész világot, amelynek hosszú időn át részesei voltunk.
A Nyerd meg életed főhőse, Lee Jung-jae (Forrás: IMDB.com)
Történetek, amelyek összehoznak
Talán azért is ilyen erős ez a jelenség, mert a modern sorozatokkal egészen más kapcsolatot alakítunk ki, mint korábban. Egy több évados streaming-sorozat szereplőivel akár hatvan-nyolcvan órát is eltöltünk, ami több idő, mint amennyi sok távoli ismerősünkre jut. Nem csoda, hogy amikor egy ilyen karakter meghal, az agy nem azt érzékeli elsőként, hogy fikcióról van szó, hanem azt, hogy eltűnt valaki, aki hosszú időn keresztül érzelmileg jelen volt az életünkben.
A sorozatszereplők bizonyos értelemben a modern közösségi történetmesélés hősei lettek.
Régen egy falu ugyanazokat a meséket és legendákat hallgatta estéről estére, ma pedig emberek milliói ugyanannak a karakternek a halálán szomorkodnak egyszerre a közösségi médiában. Ez már több egyszerű szórakozásnál: közös érzelmi élmény.
Talán ezért ülünk döbbenten a képernyő előtt egy-egy váratlan haláljelenet után, és visszük magunkkal napokig a nehéz érzést. Nem azért, mert elfelejtjük, hogy fikciót nézünk, hanem mert közben nagyon is valós érzéseket éltünk át. És azok elvesztése mindig fáj.
Kapcsolódó: Kvíz: 10 kérdés a Csengetett, Mylord?-ról
Kiemelt kép: Axelle/Bauer-Griffin/FilmMagic
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!