Hatalmas világsiker a Michelle Williams főszereplésével készült Mindhalálig szex című sorozat. Az igaz történeten alapuló történet Molly Kochan-ről szól, akit negyvenes évei elején végstádiumú rákkal diagnosztizálnak, és úgy dönt, a hátralévő időt arra használja, hogy felfedezze a szexualitását. Ezért elhagyja a férjét, és legjobb barátnőjét kéri meg, hogy kísérje végig ezen az úton, aminek elkerülhetetlenül és könyörtelenül a halál a vége. A cím csalóka, mert a sorozatban a szex csak mellékszál, a megrendítő, de sokszor mégis szórakoztató történet sokkal inkább a haldoklásról, sőt ez esetben fogalmazhatunk úgy, a meghalás művészetéről szól. 

Molly és csodálatos barátnője, Nikki megmutatják a világnak, hogy az élet vége is lehet tartalmas idő, még akkor is, ha vitathatatlanul tele van szenvedéssel is. Jelen világunkban azonban a haldoklás legalább akkora tabu, mint maga a halál. Nem tudunk mit kezdeni a végstádiumról szóló diagnózisokkal, akár a szűk, akár a tágabb környezetünkben történik. A sorozat tökéletesen eltalált arányérzékkel szembesít bennünket, hogy gyakorlatilag mindent elfelejtettünk a haldoklásról, amit valaha tudtunk. A meghalás kultúrájáról Singer Magdolna gyásztanácsadót, többek között a Veszteségek ajándéka című könyv szerzőjét kérdeztük.

Régen az élet része volt

„A 20. századik elején még volt méltósága a haldoklásnak – meséli. – A haldokló megkülönböztetett figyelmet kapott, az ágyához járult nemcsak a családja, hanem a tágabb közösség is, kérték az áldását, megbocsátását. Magának a távozónak is volt méltósága, azt élhette át, hogy kitüntetett szerepben van, tudott vigasztalást mondani, hagyatkozni. Volt ebben valami ünnepélyesség. A családtagok számára pedig a legbensőségesebb feladat volt ápolni a haldoklót, majd eltemetni őt. Ennek az egésznek volt értelme.

Onnantól azonban, hogy a meghalás az otthonokból szakemberek kezébe került, ez az értelem elveszett.

Nem szereztünk benne tapasztalatot, elidegenedett, tabuvá vált és ettől félelmetes lett.

Ezért van az napjainkban, hogy ha szembesülünk a saját halandóságunkkal vagy szerettünkével, konkrétan kapunk egy rossz diagnózist, akkor rémültek és tanácstalanok vagyunk, nem tudjuk, hogyan kell kommunikálni és hibákat követünk el. Azt sem tudjuk, szabad-e ezt egyáltalán megmondani az érintettnek.”

Kapcsolódó: Ha gyászol egy szerettünk, ne mondjuk ezt a 7 mondatot neki

Magdolna azt is elmondja, hogy korábban az volt a protokoll, hogy az orvosok nem mondták meg a rossz prognózist, vagy jó esetben csak a hozzátartozókkal osztották meg, mert úgy tartották, ezzel elveszik a reményt. Ez változott, most már előírás, hogy közölni kell. „Sajnos nagyon nagy hiba, hogy ennyire kitakarjuk a látókörünkből a halált – folytatja szakértőnk. – A filozófusok és a spirituális tanítók napi szinten foglalkoztak vele, és azt próbálják átadni nekünk, ha mi is ezt tesszük, szebb fényben ragyog az életünk. Azzal, hogy tabusítjuk, ártunk magunknak.”

Az utolsó értékes idő

Ha gyógyíthatatlan beteg valaki, aki közel áll hozzánk, és akár szeretetből, akár kötelességtudatból vállaljuk az ápolását, amellett, hogy ez rendkívül megterhelő, kemény feladat, olyan ajándékot is kaphatunk, amire nem is számítunk, mondja szakértőnk. „Ez nagyon értékes idő – folytatja Singer Magdolna. – Ezt a legtöbben nem tudják, és sokszor eszeveszett gyógyításba kezdenek, alternatív lehetőségekkel próbálkoznak, vagyonokat költenek, majd amikor az ápolás elviselhetetlenül megterhelővé válik, arra gondolnak, legyen már vége. Ez pedig bűntudatot hoz.

Azért nagyon értékes ez az idő, mert egy utolsó fejlődési, kiteljesedési lehetőséget ad a távozónak.

Az pedig, aki veszi a bátorságot, hogy belépjen a belsőséges terébe és kísérjen egy lelket, olyan hatalmas ajándékot kap, ami életre szóló is lehet. Ha valaki ott van és fogja a kezét a haldoklónak, amikor átlép, olyan kegyelmi állapotot és misztériumot élhet át, amelyről csak akadozva tud beszélni, hiszen nincsenek rá szavak. Viszont azt is hallom a kliensektől, hogy sokan nem képesek kihasználni ezt az időszakot, mert a beteg végsőkig nem engedi el a reményt, nem jut el az elfogadásig, a hozzátartozó pedig nem erőlteti. Nem nyílt a kommunikáció, nem történnek meg azok a hatalmas dolgok, mint az életút áttekintés, a nézeteltérések kisimítása, a bocsánatkérések, a hagyatkozások, és végül a szép elbúcsúzás. Ha így hal meg valaki, az ugyanolyan, mintha váratlanul halna meg. És ez nagyon nehéz az itt maradottaknak, akik sokszor reménykednek, hogy mégis találnak valami búcsúlevelet, valami végszót.

A Michelle Williams főszereplésével készült sorozat megváltoztatja a haldokláshoz való kapcsolatunkat (Fotó: Jose Perez/Bauer-Griffin/GC Images)

A hozzátartozónak is el kell jutnia oda, hogy képes legyen elengedni a távozót, mert ez a kapaszkodás sokszor vissza is tartja őt, meghosszabbítva ezzel a szenvedését. De vannak nagyon szép kísérések, amikor a hozzátartozó ki is tudja mondani, hogy menj csak nyugodtan, ha te már úgy érzed.”

A jó halálhoz vezető út

Szakértőnk szerint a szép kísérés nem megy egyik pillanatról a másikra, a legtöbben komoly utat járnak be, átmennek minden stádiumon, mire eljutnak az elfogadásig. „Ehhez tudatosság kell – mondja. – Ha megkérdezzük az utca emberét, hogyan akar meghalni, 100-ból 99 azt mondja, úgy, hogy este elalszik és reggel nem ébred fel, mert ez a legszebb halál. Régen viszont úgy imádkoztak az emberek, hogy jó halált adj nékem, Istenem, ami azt jelentette, hogy legyen lehetőség felkészülni és elbúcsúzni. Mielőtt a hospice-ba mentem dolgozni, én is úgy gondoltam, hogy az a jó halál, ha nincs szenvedés, ha elalszunk. Nekem is sokat kellett olvasnom és tanulnom erről, a halál felé fordulni és tudatosabbá válni, hogy ma úgy gondoljam, nagyon nem szeretnék este elaludni és reggel nem felkelni. Szeretnék elbúcsúzni a gyerekeimtől, kisimítani a dolgokat körülöttem, még ha félek is attól, hogy sok betegség nagyon nagy fájdalommal jár.”

Kapcsolódó: Az út végén a méltóság a legfontosabb – interjú a Magyar Hospice Alapítvány munkatársaival

Molly az említett sorozatban hospice-ban hal meg, ami tulajdonképpen napjainkban az egyetlen hely, ahol méltó módon kezelik a haldoklást. „A hospice azért született meg, mert felismerték, hogy elidegenedve, magányosan halnak meg az emberek – mondja Magdolna. – Az egészségügyi dolgozók arra vannak felkészítve, hogy gyógyítsanak, ami miatt sokszor agresszív gyógyítás folyik, olyan értelemben, hogy azt hiszik, a betegnek az a legjobb, ha azt érezheti, kap még egy lehetőséget, még akkor is, ha ez fájdalmas és felesleges.

A hospice-ban palliatív terápia van, tünetkezelés történik. A tényleges végstádiumban arra törekszenek, hogy az embert teljes egészében, holisztikus szemlélettel tekintsék, hiszen nemcsak fizikai, hanem pszichológiai és spirituális segítségre is szüksége van.

Ez lenne a megfelelő bánásmód lényege, és ezt a szemléletet a kórházakban is meg kellene tanulni”

– hangsúlyozza Magdolna, és azt is hozzáteszi, ha szép a kísérés, az elbúcsúzás és az átlépés, akkor ez beragyogja a gyászt. Akkor is ott a hiány, a fájdalom és a szomorúság, de mégis átjárja valami szépség.

Nikki Boyer életét mélyen meghatározza az a rendkívüli tapasztalat, hogy elkísérte barátnőjét, Mollyt a halál felé vezető úton. A Dying for Sex című podcast – amelyből később a már említett minisorozat is készült – nemcsak Molly különös döntését meséli el, hanem azt az érzelmi utazást is, amelyet barátságuk jelentett. Nikki nemcsak tanúja volt Molly átalakulásának, hanem őszinte kérdésekkel, humorral és együttérzéssel segítette barátnőjét végig ezen az úton. Ez az élmény örökre megváltoztatta az élethez, intimitáshoz és halálhoz fűződő viszonyát… és sokakét, akik hallották vagy látták ezt a történetet. Például az enyémet is.

Kapcsolódó: Mennyi ideig „egészséges” gyászolni?

Kiemelt kép: Getty Images