Az Eufória kezdettől fogva nem történetekben gondolkodott, hanem állapotokban. A karakterek nem klasszikus értelemben vett „jók” vagy „rosszak”, inkább ismerősek. Pont azok, akiket egykor a gimnáziumi folyosón láttunk: a hangosak, a csendesek, a sodródók és a túlélők. Most pedig ott tartanak, ahol – minden döntésükkel együtt – tartanak. Nem példázatok, hanem következmények.
Zendaya Rue-ja ennek a világnak nem hőse, hanem bennfentes elbeszélője.
Nem vezet, csak mesél, és ettől válik zavarba ejtően hitelessé. Az Eufória nem ítélkezik, de nem is ment fel senkit. Nincs benne irgalom, és talán éppen ez az egyik legfontosabb állítása.
Rue (Zendaya) fejlődéstörténete nem kap pozitív előjelet (Forrás: imdb.com)
A szépség, ami közben fáj
A sorozat látványvilága továbbra is lenyűgöző, és ebben kulcsszerepe van a magyar operatőrnek, Rév Marcellnek, aki az új évadban is meghatározza a képi világot. A fények, a kompozíciók, a lassított jelenetek mind azt sugallják: ez valami különleges, szinte álomszerű.
Kapcsolódó: Emmy-díjat nyert az Eufória magyar operatőre, Rév Marcell
Csakhogy az Eufória egyik legnagyobb ereje pont abban rejlik, hogy amit szépnek látunk, az gyakran kellemetlen. Sőt, sokszor kifejezetten fáj nézni. A glamúr itt nem elfed, hanem felerősít. A ragyogás mögött mindig ott van valami nyugtalanító, amit nem lehet esztétikával eltakarni.
Miért fontos az Eufória az idősebbeknek?
Talán mert ritkán kapunk ennyire nyers betekintést abba, ami a felszín alatt zajlik. A sorozat nem magyaráz, nem oktat, nem segít „jobban csinálni”. Ehelyett megmutatja, miért nem működnek a régi reflexek, miért csúsznak félre a mondatok, és miért nem ér célba a jó szándék.
Az Eufória nem ad válaszokat, de segít megérteni, hogy a kérdések miért ilyen bonyolultak.
A Jóbarátok-díszlet finoman utal a paradigmaváltásra a huszonévesek életében (Forrás: imdb.com)
Az új évad: kevesebb illúzió, több valóság
Az új részek hangulata érezhetően változott. Mintha a sorozat is elfáradt volna abban, hogy esztétikába csomagolja a káoszt. A látvány nem tűnik el, de már nem dominál – helyette a következmények kerülnek előtérbe. És ezt nézni talán még kényelmetlenebb.
A karakterek nemcsak sodródnak, hanem szembesülnek. A történetek nemcsak történnek, hanem súlyuk lesz. Az Eufória már nem csak azt kérdezi, mi történik velük, hanem azt is, mi marad utánuk.
Amikor a valóság is nyomot hagy
A harmadik évadot nemcsak a forgatókönyv alakította, hanem az a valóság is, amely körülveszi. A második évad óta két fontos szereplő halála is rávetül a sorozatra. Fez karaktere – aki – ironikus módon pont drogdílerként korábban az egyik legstabilabb pont volt ebben a bizonytalan világban, a harmadik évadban már csak „fantomként” van jelen, hiszen a történet szerint börtönbüntetését tölti.
Közben Eric Dane karaktere is feltűnik még, már betegen, a második epizódban (jelenleg az első két epizód látható), a bemutatót azonban maga a színész már nem élte meg.
Ez a kettősség, a jelenlét és a hiány egyszerre, különös súlyt ad az új évadnak.
Az Eufória eddig is közel volt a valósághoz, de most mintha még inkább összecsúszna vele. Ezek a veszteségek nem maradnak a háttérben: érződnek a hangulaton, a történeteken, a csendeken.
Amikor nincs menekülés
A sorozat világában továbbra sincsenek tisztán jó és tisztán rossz szereplők. Csak emberek vannak, döntésekkel és következményekkel. És talán ez az, ami miatt néha kifejezetten kényelmetlen nézni.
Mert az Eufória nem szépít. Nem romantizál. Nem kínál feloldozást. És nem hagyja, hogy kívül maradjunk rajta.
Mert nem lett könnyebb, nem lett kedvesebb, de talán pontosabb lett. Még kijózanítóbb.
Az Eufória a fiataloknak tükör: torz, néha esetleg túlzó, de fájdalmasan ismerős. Az idősebbeknek pedig “mediátor”, amely segít megérteni egy olyan világot, ahol a szabályok már nem ugyanazok, de a tét nem változott: valahogy túlélni (és közben élni).
És talán most látszik először igazán, hogy az élet megy tovább, akkor is, ha nem minden történet kap lezárást. És nem minden veszteség oldódik fel.
