Rossz érzést fogott el, amikor Emma Stone fotóit nézegettem az idei díjátadó szezonban. Különösképpen a Bafta gálán rökönyödtem meg, amelyen a színésznő egy fekete, nagyon trükkösen dekoltált Louis Vuitton ruhát viselt. A különböző internetes oldalak nem győztek elalélni, milyen fantasztikusan fest, úgyhogy gyors önvizsgálatot tartottam: vajon bennem van a hiba, mert elborzadok azon, hogy kislánytestűvé fogyasztotta magát? És akkor a teljesen megváltozott arcáról még nem is beszéltem.
A „heroine chic” árnyéka: mit hagytunk magunk mögött
Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Múlt időbe tettük a 90-es évek „heroine chic” irányzatát, amelyben rendkívül sovány, beesett arcú modellek lepték el a kifutókat. Aztán jött a „size zero” mánia a 2000-es évek elején, amelyben a legkisebb női ruhaméret lett az etalon.
A 2010-es évektől megjelent a sokakat megosztó ellenreakció, azaz a testpozitivitás, ami persze nem törölte el a soványság idealizálását, de az egyeduralmát legalább megszüntette. És most megint itt tartunk, csak valahogy az az érzésem, hogy úgy teszünk, mintha nem vennénk észre.
Agyondicsérjük például Emma Stone-t, mintha nem tűnne fel, hogy zörögnek a csontjai.
De ugyanígy hüledeztem az Eufória harmadik évadának vörös szőnyeges bemutatóján. És nem, nem Zendaya miatt, aki nyilván alkatilag ilyen karcsú, hanem többek között a Maddie-t alakító Alexa Demie miatt, aki legalább két ruhamérettel kisebb, mint az első két évadban, és szintén történt valami az arcával is. Akárcsak Emma Stone, ő is kiváló példája annak, hogy lesz egy karakteresen vonzó, különleges és szexi nőből egy olyan figura, akire mintha rátettek volna egy Instagram filtert a valóságban is.
Hunter Schafer, Alexa Demie, Sydney Sweeney és Maude Apatow az “Euphoria” harmadik évadának premierjén (Fotó: Gilbert Flores/Variety via Getty Images)
Miért nem beszélünk a kóros soványságról?
És talán ez az egészben a legnyomasztóbb: hogy nincs kimondva. Nincs új irányzat, nincs új elnevezés, nincs „heroine chic 2.0”. Egyszerűen csak ott van, beszivárog a vörös szőnyegekre, a sorozatokba, és mire észbe kapnánk, már megint ezt tekintjük természetesnek. És közben dicsérjük. Mintha nem látnánk, amit látunk.
Mintha lenne egy hallgatólagos megállapodás, hogy erről most nem beszélünk. Hogy nem tesszük fel a kérdést: ez tényleg egészséges? Ez tényleg vonzó?
A közösségi média ebben persze nemcsak tükröt tart, hanem át is variálja a valóságot.
Az arcok egyre simábbak, egyre karaktertelenebbek, mintha ugyanarra a faptafára készülnének. A testek egyre törékenyebbek, de nem törékenyként vannak eladva, hanem „tökéletesként”. És a kettő együtt létrehoz egy olyan esztétikát, ami első pillantásra hibátlannak tűnik, de valójában ijesztően üres. Szép, de nincs súlya. Szó szerint.
Ez most trend – vagy csak újra elfogadtuk?
És itt válik igazán aggasztóvá az egész: mert nem arról van szó, hogy valaki lefogyott vagy megváltozott. Hanem arról, hogy ezt kollektíven ünnepeljük. Hogy nemcsak elfogadjuk, hanem normává emeljük. Hogy egy ponton már nem is látjuk, mennyire elcsúszott az a kép, amit „ideálisnak” nevezünk.
Azt hittem, a testpozitivitás legalább annyit elért, hogy többféle test fér el egymás mellett. Hogy nem csak egy irány létezik, hogy nem csak egyféle szépség van. És most mégis az az érzésem, hogy ez a sokszínűség csendben elkezdett visszaszűkülni. Mégpedig alattomosan.
Talán ezért volt olyan rossz érzésem Emma Stone képeit nézve. Nem (csak) miatta. Hanem azért, mert hirtelen ismerős lett valami, amit már egyszer magunk mögött hagytunk. Vagy legalábbis azt hittük.
Kapcsolódó: A kiálló csípőcsontok reneszánsza
Kiemelt kép: Mike Marsland/WireImage
