„Csak akarni kell.” Kevés mondat tud egyszerre ennyire motiváló és ennyire idegesítő lenni. Mert miközben szeretnénk hinni abban, hogy puszta elszántságból bármit véghez vihetünk, a valóság inkább úgy néz ki, hogy délután négykor még magabiztosan salátát rendelünk, este kilenckor pedig már a hűtő előtt állunk kanállal a kezünkben, és valahogy elfogyott a maradék Nutella.
Az akaraterővel kapcsolatban sokáig úgy gondolkodtunk, mint valamiféle velünk született tulajdonságról: van, akinek jutott belőle, másnak kevésbé. A pszichológia ma már ennél jóval árnyaltabban látja. Az akaraterő inkább egyfajta mentális izom. Nem látványos, nem lehet kitapintani, és sajnos nem is lesz tőle szebb a karunk, mégis nap mint nap dolgozik bennünk.
Tulajdonképpen ez segít abban, hogy a rövid távú kísértések helyett a hosszú távú céljainkat válasszuk.
Hogy ne rendeljük meg azt a felesleges dolgot online, vagy elmenjünk futni akkor is, amikor inkább sorozatot néznénk. Hogy ne írjunk meg egy indulatos üzenetet azonnal. Az akaraterő sokszor nem hangos és látványos dolog, inkább apró, hétköznapi döntések hosszú sora. A probléma csak az, hogy ez az „izom” elfárad.
Miért fárad el estére az akaraterőnk?
A Stanford Egyetem pszichológusa, Kelly McGonigal – Akaraterő-ösztön című könyvében – arról ír, hogy az önkontroll valóban úgy működik, mint egy izom: fejleszthető, de közben kifárad és túl is terhelhető. A kutató szerint a meditáció, a mozgás, a megfelelő alvás és az önmagunkkal szembeni együttérzőbb hozzáállás is javíthatja az önkontrollt.
A kutatások szerint az önkontroll nem végtelen erőforrás. Minél több döntést hozunk, minél több impulzusnak próbálunk ellenállni, annál nehezebb lesz estére jól választani.
Ezért van az, hogy reggel még könnyebb türelmes szülőnek, tudatos vásárlónak vagy fegyelmezett diétázónak lenni, mint egy hosszú nap végén.
Az akaraterő fejlesztése ezért nem kizárólag keménységet jelent. Inkább tudatosságot, önfigyelmet és jó rendszereket.
És itt jön a képbe valami meglepő: az akaraterőt nem feltétlenül az önostorozás erősíti. Sőt.
Claire Adams és Mark Leary pszichológusok egyik ismert vizsgálata például azt mutatta meg, hogy azok a fogyókúrázó nők, akiket arra biztattak, legyenek elnézőbbek magukkal egy „bűnözés” után, később jóval kevesebb édességet fogyasztottak, mint azok, akik bűntudatban maradtak. Vagyis az önmagunkkal szembeni túlzott szigor nem mindig segíti az önkontrollt – néha épp ellenkezőleg.
Magyarul: ha megeszünk egy szelet tortát, attól még nem dőlt össze az életünk.
A „na, úgyis mindegy” típusú szégyenspirál sokkal rombolóbb lehet, mint maga a torta.
Az akaraterő fejlesztése ezért nem kizárólag keménységet jelent. Inkább tudatosságot, önfigyelmet és jó rendszereket. Néha pedig azt, hogy leveszünk magunkról néhány fölösleges döntést. Nem véletlen, hogy sokan esküsznek a bevásárlólistára, az előre megtervezett edzésre vagy akár arra, hogy este már nem dolgoznak. Ezek mind energiát spórolnak ennek a bizonyos mentális izomnak.
És ahogy a hagyományos izmoknak, az akaraterőnek is jót tesz a rendszeres „edzés”. A mozgás, a megfelelő alvás, a meditáció vagy akár néhány tudatos mély levegő bizonyítottan javítja az önkontrollt.
Talán ezért sem érdemes úgy gondolni az akaraterőre, mint valami mágikus tulajdonságra, amivel vagy rendelkezünk, vagy nem. Sokkal inkább egy érzékeny belső rendszer, amelyet lehet támogatni, túlterhelni, erősíteni és kifárasztani is. Hiszen néha az is teljesítmény, hogy másnap újra próbálkozunk.
Kapcsolódó: Gyereknevelés: hogyan küzdjük le a döntési fáradtságot?
Kiemelt kép: Getty Images
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!