Egy hosszú munkanap után beszélgetünk, online. Sajnos nem tudtuk megoldani, hogy találkozzunk, és nemcsak azért, mert Amaryl és Adrienne Pécsen élnek, én meg Budapesten, hanem mert annyit dolgozunk. És ez itt a kulcs! Az ember lelke tele van álmokkal, amelyek valóra váltására olykor időt kell szakítani. Ezt tette a két barátnő is, amikor két évvel ezelőtt benevezett a 2026. január 23-án induló Budapest–Bamako-ralira. Hol van Bamako? Kapaszkodjanak meg: Nyugat-Afrikában!
– Tudom, meredeken hangzik, hogy két nő nekivág a sivatagnak – neveti el magát Amy –, először én is azt hittem, hogy ezt csak egy férfival fogom tudni megvalósítani, mert ők tudnak autót szerelni, meg ilyesmi, de tévedtem. A férfiakban nem volt ennyi kezdeményezőkészség. Bárkit megkérdeztem, elhessegetett, hogy Afrikában meleg van, veszélyes, meg amúgy is szürreális az egész.
Tényleg az, de engem pont ezért izgatott. Iszonyúan kíváncsi és kalandvágyó természet vagyok, folyton keresem az új ingereket. Nagyjából két évtizede hallottam először a raliról, azóta tervezem, de egy időre letettem róla, mert meguntam a társkeresgélést. Aztán 2024-ben egyik reggel bekapcsoltam a rádiót, pedig sosem szoktam, és éppen a Budapest–Bamako-rali indulásáról tudósítottak!
Kapcsolódó: Irány Uganda! – Péter Hella csimpánzkutató története
Rákerestem a fotókra, és az egyiken megpillantottam három nőt. De hülye vagyok, hát miért nem nőket kérdezek meg? Azonnal felhívtam néhány barátnőmet, és fél óra sem kellett hozzá, hogy rábólintsanak az ötletre. Az indulásra ugyan már csak ketten maradtunk Adrival, de ez pont ideális létszámnak bizonyult. Életünk legcsodálatosabb kalandja volt!
Miért pont rózsaszín?
Amarylt elsősorban az izgatta a túrában, árulja el utólag, hogy olyan csotrogányokkal kellett elindulni rajta, amelyekkel más a szomszéd faluig sem merészkedne el, régi Ikarusszal, negyvenéves Trabanttal, Wartburggal, motorbiciklivel, tűzoltóautóval… És nem kell autóversenyzőnek sem lenni hozzá, a túraszekcióba bárki benevezhet.
Ami még tetszett, hogy van a túrának egy humanitárius oldala is, adományokat vihet az ember az afrikai rászorulóknak. Ők például tisztaságibetét-csomagokat osztogattak a helyi asszonyoknak. Hogy miért lett a csapatuk neve Pinkbálnák?
A két barátnő
– Ez régi történet – válaszol Adrienne. – Egyik ősszel Balaton-átúszásra készültünk. Meg is alapítottuk a Pinkbálna Úszóklubot, Amy ugyanis imádja a rózsaszínt, másrészt enyhén szólva egyikünk sem kis darab. Bár én most vékonyabb vagyok, a rali indulásáig húsz kilót fogytam, mondván, abba az autóba be is kell férni.
A tavat végül nem úsztuk át, de Amy benevezett bennünket a Swimathonra, úgyhogy minden hétvégén ötezer métereket teljesítettünk a pécsi uszodában, jótékonysági céllal. Van egy-egy cuki, rózsaszín virágos úszósapkánk, abban szeltük a habokat, kitartott fejjel, mint a nénik, és közben beszélgettünk meg nevetgéltünk.
Ahogy már kiderült, az úszásból végül autózás lett, a barátnők Marokkón, Mauritánián, Szenegálon és Guineán át tekertek dél felé, mígnem elérték a célállomást, Sierra Leone fővárosát, Freetownt. (A rali már évek óta nem Bamakóba indul, mert Mali túl veszélyessé vált.) Ehhez nem kevesebb mint kilencezer kilométert kellett vezetniük. Háromezret Európában, hogy eljussanak a starthelyre, Marokkóba, hatezer kilométert pedig Afrikában, az Atlasz hegységen és a Szaharán keresztül.
Kapcsolódó: Afrika gazdag arca – Rohamléptekkel fejlődő kontinens
Ez már önmagában extrém kihívás, különösen, ha csak egyiküknek van jogosítványa. Márpedig Adrienne-nek nem volt. Nem baj, ő lesz a másodpilóta, majd navigál, döntötték el a barátnők. Pontos útvonaltervet kaptak, és idén január 23-án nekivágtak a nagy kalandnak. Bár már az elején eltévedtek valahol Olaszországban, így teljesen más útvonalon értek Marokkóba, de ez senkit nem zavart.
Boldogan megreggeliztek egy tangeri szállodában, majd szép nyugodtan, amikor már mindenki elment, elrajtoltak. Ehhez a komótos stílushoz a következő két hét során is ragaszkodtak. A terepjárót, amit Amaryl alapos keresgélés után vásárolt egy autószerelőtől, férfias karaktere miatt Igornak keresztelték. Igor élemedett kora ellenére – idén töltötte be a huszonnegyedik életévét – vidáman kotort a mauritániai sivatagban és bucskázott a guineai kátyúkon keresztül, még a hazafelé úton pusztító bozóttűzre is fittyet hányt.
Mindössze egyetlen biztosítékot kellett benne kicserélni az út során, köszönhetően annak, hogy mindent rácsatlakoztattak a töltésére, a hűtőboksztól – amelyben a veszettség elleni ampullák lapultak, ha megharapná őket egy majom – a mobiltelefonokig. Szerencsére egyetlen majom sem harapta meg a barátnőket, de azért jobb az óvatosság.
Egyébként meg az égvilágon minden szükséges oltást megkaptak előzőleg, és a malária elleni gyógyszert is szorgalmasan szedni kezdték, mihelyst elhagyták a biztonságos Marokkót. Végül senki nem támadta meg őket az út során, de még egy árva gyomorfertőzést sem szedtek össze, nyugodtan mondhatjuk, hogy iszonyú mázlijuk volt, pedig a rali weboldalán az olvasható: az útvonal fokozottan veszélyes. Ráadásul baj esetén semmilyen mentőszolgálatot, helikoptert, orvost, egyebet nem tudtak biztosítani, mindenkinek magának kellett boldogulnia.
A róka nyomában
– Pont ez volt benne a kihívás! – szögezi le Adrienne. – Hogy próbára tegyük az erőnket, tűrőképességünket, és előhívjuk a rejtett képességeinket. Volt egy egyezségünk, hogy ha valamelyikünk fél egy helyzetben, azt a másik tiszteletben tartja, és erre végig figyeltünk. Ha egyikünk elfáradt, a másik igyekezett tartani benne a lelket, és fordítva. Ha pedig gondunk akadt valamivel, mert azért erre is volt példa, gyorsan kidumáltuk magunkból, békésen folytattuk az utat.
A higiéniai feltételek? Hát azt ilyen helyzetben az ember nem veszi annyira komolyan, előfordult, hogy három napig nem fürödtünk, de kit érdekelt? A Szaharában egyébként sem izzadsz, ami meglepő, de így van. Az ember egyszerűen nem erre figyelt, hanem a gyönyörű természeti környezetre. Például az Atlasz hegységben a piros hóra. Fent a hegyekben megáll a hó, és mivel közvetlenül a szomszédságában van a sivatag, ráfújja a szél a vörös homokot a hóra. Elképesztő látvány!
A mauritániai nők nagyon örültek az adományoknak. Barátságot kötöttek a Pinkbálnákkal
A homokdűnék világa legalább ennyire elbűvölt. Ha nem indulunk el a túrára, valószínűleg soha életemben nem láttam volna ilyet. Ahogy a nap és a hold egyszerre van fenn az égen, vagy ahogy a homokviharban hirtelen minden eltűnik a szemed elől, és amikor felfutsz egy dűnén, míg lent térdig süllyedsz, a teteje már kemény, és szétnézhetsz róla azon a hihetetlen tájon. Gyönyörű pillangókat láttam.
És nem győztem sivatagi rókára „vadászni”, mert azzal valahogy nagyon szerettem volna találkozni, de csak a lábnyomait pillantottuk meg. Romantikus lélek vagyok, Joy Adamson könyvein nőttem fel, kívülről fújom az Elza és kölykeit. Bár oroszlánt végül nem láttunk, mert az utolsó berber oroszlánt sajnos 1920 körül kilőtték, de sok mást igen, például tevét…
Kapcsolódó: Festőművészből világhírű állatvédő: Joy Adamson, a nagymacskákkal suttogó
– És varacskos disznókat egy lápos vidéken, Guineában, és azok pont olyan cukik, mint a rajzfilmeken! – kuncog Amy. – Egyébként meg majmokat csapatostul, amik roppant szemtelenek és örökké rikácsolnak, de mi igyekeztünk tőlük távol tartani magunkat. Érdekes,
