Ha mosolyog, nagyon szép, harmincasnak tűnik. Ha a munkája kerül szóba, harmonikusak a vonásai, és annak látszik, ami: csinos, negyvenhárom éves értelmiségi nőnek. Ha a családi viszonyairól mesél, mély barázdát fedezek fel a szája sarkában.
– Nem fogok panaszkodni, ezt megírtam neked – jelenti ki Juli, amikor a pincér elénk teszi a kapucsínókat –, de kíváncsi vagyok, mit szólnak a történetemhez mások, mert néha úgy érzem, én vagyok a legostobább nő az országban.
Gyerekkorában sokszor ébredt a szülei veszekedésére. A fejére húzta a párnát, bebújt a paplan alá, hogy ne hallja, amint az édesanyja kétségbeesve könyörög az apjának, ne bánjon Julival ridegen és könyörtelenül. Kisiskolásként sokat sírt az éjszakai botrányok miatt, később azt a következtetést vonta le, nincs értelme a beszédnek, hiszen az apja nem lágyul. Ennek hatására „megnémult”, a véleményét megtartotta magának, ha kérdezték, elvörösödött, motyogott, és igyekezett köddé válni. Közben a bátyja elégedett volt önmagával, hiszen az apjuk folyamatosan dicsérte, mert ígéretes kapustehetségnek tartották. Amikor fociról beszélgettek, Juli úgy érezte, nem tartozik a családhoz. Az apa csak az erőben és a sportban hitt, lekezelte a jól tanuló, ám sportsikerekre képtelen, duci lányát, és csak akkor figyelt fel rá, amikor szép nővé serdült. „Nehogy összeadd magad egy senkiházival, mert akkor nincs helyed itthon” – mondogatta ingerülten.
– Tizenhét évesen is szerény voltam, de vak lettem volna, ha nem veszem észre, tetszem a fiúknak, és ezt boldogan használtam fel apám bosszantására, akinek a gúnyolódásai fájó sebként éltek bennem. A fiúimat mindig bemutattam otthon, ők udvariasak voltak, nem tudott beléjük kötni – csak a hátuk mögött mondta, hogy nyamvadtak –, de egy vidéki város tanárképzőjén, ahová „mellékesen” bejutottam német szakra, megismertem a testnevelőnek készülő Zsoltit, az erős, határozott, vidéki srácot. Apám értékelte a magabiztosságát, végre tetszett neki valaki. Zsolti rajongott értem – vagy csak a mellbőségemért? –, és az anyja hatására ő erőltette, házasodjunk össze a diplomaosztó után. Szerelmes voltam, csakhogy Zsoltiékhoz költöztem, ami hiba volt. Idegen maradtam a szülei nagy házában, nem fogadott el az anyósom – biztos megbánta, hogy általam akarta maga mellett tartani a fiát –, gyakran hallottam tőle: „Nem érdekel a diplomád, ha egy csirkét sem tudsz levágni!” Ráadásul Zsolti egyetlen nőtől félt a világon, a szigorú anyjától. Soha nem állt mellém! Az új családomban elszállt a kevéske önbizalmam, amit a tanulmányaim során szereztem, és éppúgy megnémultam az anyósom jelenlétében, mint apám közelében. Közben a férjem kiábrándult belőlem, hiszen állandóan panaszkodtam, csak a munkámban találtam örömöt, mert a helyi általános iskolában megbecsültek.
A sorsfordító botrány a házasságuk ötödik évében tört ki. – Figyelmeztettek, Zsolti egy kolléganőjével kavar a szakiskolában, mire én bejelentettem, nem megyek el a nővéréhez, disznóvágásra. Mert félek, olyan rosszul leszek, mint amikor az anyja jóvoltából egy fejetlen csirke „szaladt át” az udvaron… Mit tett Zsolti? Üvöltött. Lejáratom a családja előtt, nem tudom átvenni a szokásaikat, én bőgtem, könyörögtem, költözzünk el kettesben, mire váratlanul benyitott a lakrészünkbe az anyósom. Megállt az ajtóban, és hidegen fordult a fiához: „Meddig akarsz még kínlódni ezzel a libával?” Zsolti elcsöndesedett, undor villant a tekintetében, amikor rám nézett, majd határozottan kijelentette: „Juli egy lila liba, tényleg nem való közénk!” Még aznap délután elzavart a háztól! Ha a bátyám nem ajánlja fel, költözzek az újpesti lakásába, míg ő egy alföldi város futballcsapatában játszik, valószínűleg nem élem túl a megaláztatást.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!