Tények és gondolatok Meseországról a magyar népmese napján.

Élt egyszer egy fiú, aki nagyon szerette a meséket. Amit meghallgatott, azt beletette a tarisznyájába, így nőtt-dagadt a mesetarisznya, míg már majdnem kipukkadt a sok mesétől. Hogy egyetlen mese se szökhessen el, a fiú csomót kötött a tarisznya szájára, és felakasztotta egy szögre. Csakhogy az évek múlásával a tarisznyát elfelejtette, és amikor házasodni készült, a mesék már forrtak a haragtól, szörnyű bosszúra készültek. Szerencsére kihallgatta őket egy hűséges szolga, aki megmentette a gazdáját a veszélytől. Erről szól A mesetarisznya című koreai népmese, amit ezen a linken teljes hosszában el lehet olvasni. A tanulságot pedig maga a történet fogalmazza meg: a meséket senki sem tarthatja meg saját magának – sem egyén, sem csoport.

Mert a mesék mindenkihez tartoznak. Mindig is mindenkié voltak. És mindig mindenkié lesznek.

Ez felette áll azoknak, akik világnézeti, vallási, ideológiai meggyőződésből, pláne politikai haszonszerzésből meg akarják tagadni a meséket emberektől. És kitagadnák ezeket az embereket a mesékből. A mesék a valóságunk tükrei, és mindig erősebbek voltak a pillanatnyi hatalomnál, és erősebbek egy iratdarálónál is.
Elmondom, miért.
Régen a közösségek mesemondói gondoskodtak arról, hogy ne csak szórakoztassák az embereket, hanem át is mozgassák a mesei örökséget. Hogy minden történet elhangozzon, amit csak ismernek. Mert a népmeséknek volt egy tudásátörökítő funkciója is. Ha a csodás elemek és a látszólag könnyű happy endek mögé nézünk, akkor egyáltalán nem egyszerű vágybeteljesítő fordulatokat találunk, hanem nagyon is valódi élethelyzeteket. Mozaikcsaládok tömegeit, gondoskodni próbáló vagy a gyereküket elveszejtő szülőket és mostohákat. Társakat, akik elárulnak az úton. Apákat, akik befalazzák vagy feleségül akarják venni a lányaikat. Testvéreket, akik akár a gyilkosságig rivalizálnak. És ugyanígy találunk a mesékben pozitív cselekvési és viselkedési mintákat. Megerősítést nyer a kitartás, a bátorság, a helyzetek megfelelő felismerése és értékelése, a hűség, a rugalmasság, a tanulási képesség. Az a bizonyosság, hogy alakíthatjuk a sorsunkat. És minél több népmesét megismerünk – magyart éppúgy, mint a nagyvilágból –, ez a kép annál árnyaltabb és változatosabb lesz.
Mert a hagyomány ismeri és sokféle módon őrzi az emberi élet nagy feladatait, próbáit és megpróbáltatásait: népdalokban, balladákban, rigmusokban, népmesékben. És a hagyományban a mesék mindig is kiálltak a nehéz sorsú, marginalizált emberek mellett. Az a rengeteg szegénylegény és szegényleány, az a sok (fél)árva gyerek – és még sokféle szereplő, akiket valamiért kinevet vagy kitaszít a közösségük. Nekik a népmesékben végül nem a hátrányos hátterükön múlik a siker, hanem a belső rátermettségükön és az emberi értékeiken. Az eszükön, a jóságukon, a tettrekészségükön, és hogy esélyt kapnak, hogy bizonyítsanak. Mert a mesékben mindig esélyt kapnak, akár többet is, míg tanulnak – és gyakran segítőt is a felkészüléshez.

Akár egy ősi fa, a népmese folyton változik, de a lényege ugyanaz

Napjainkban sok mindent felrónak a népmeséknek. Például, hogy túl kegyetlenek. És valóban, a népmesékben a kegyetlenség változatos arcaival találkozunk, mert az életben is elég sok igazságtalan és kegyetlen dolog történik. A népmese pedig eredetileg nem gyerekműfaj. Felnőttek mesélték felnőtteknek, és ha olyan volt a közösségi alkalom, akkor nyilván a gyerekek is hallották, hiszen jelen voltak.
Aztán a népmeséket olyan kritika is éri, hogy nincsenek bennük aktív női hősök, ellenben tele vannak megmentésre váró, passzív királylányokkal. Hogy a nők lehetőségei a házasodásra korlátozódnak, sárkányölő pedig végképp nem lehet belőlük, hiszen az férfi dolog. Ez a kritika már sokkal érdekesebb – két okból. Az egyik, és talán fontosabb is tisztába tenni:

a mai népszerű, klasszikus népmesékként ismert történetek a 19. századi mesegyűjtők ízlését tükrözik.

Ilyenek voltak például a német Grimm fivérek és a magyar Benedek Elek is. Az azóta sok feldolgozást megért válogatásokba a tengernyi összegyűjtött népmeséből azok kerültek (természetesen illendőre csiszolt formában), amiket akkor a polgári gyerekek szórakoztatására és nevelésére alkalmasnak gondoltak. A 19. század elfogadott polgári nőképe pedig a házasodásra készülő lány, a gyerekeit otthon nevelő anya és a háztartást vezető feleség volt.

A népmesék valójában ennél gazdagabbak, és nagyon sok izgalmas nőalak, hősnő is szerepel bennük. Aki nem hiszi, annak jó szívvel ajánlom Zalka Csenge Virág Ribizli a világ végén és A kalóz királylány című köteteit, az egyikbe a magyar, a másikba a nemzetközi népmesekincsből válogatott.
Tény, hogy a népmesékben összességében nincs annyi harciasabb, magától világlátó kalandra induló nő, mint férfi. Ennek oka, hogy ezek a történetek is magukon hordozzák a történelmi korok nyomát, amiben mesélték őket. Amikor szűkebb volt a feladatok és a lehetőségek skálája, mert a konkrét túlélés feltétele volt, hogy kövessék a közösség szigorú normáit, hiszen a kitaszítottság a pusztulást jelentette.
Viszont.
Az is tény, hogy míg a mesék magja, a legmélyebben futó univerzális, nagy emberi témák ugyanazok maradtak, a népmesék köntöse a korokkal folyamatosan változott. Például a Hamupipőke verzióiról már az ókori Egyiptomból tudunk, de ismerték a történetet Rómában és Kínában is, körülbelül 400 változata keringett a világban. A mesekutatók ezért nem is beszélnek „eredeti” népmesékről, hanem hogy kinek a gyűjtése vagy melyik mesemondó változata. A mindenkori mesehallgató közönség számára az volt a fontos, hogy a történetek aktuális csatlakozási pontot jelentsenek – és ezért a mesemondók tettek is. Így jelentek meg a mesékben mindig az adott korra jellemző tárgyak, rendszerek, szereplők és témák is. Amikor a 19. század rácsodálkozott a népmesékre, és nagy lendülettel elkezdték gyűjteni őket, az utolsó órában voltunk. A modern kor kapujában, archaikus tradíciók sokaságával együtt valószínűleg a népmesék zöme is elveszett volna.

Csakhogy ez azt is jelenti, hogy a népmesék, ahogy ma ismerjük őket, a jellemzően feudális keretekkel és figurákkal, királyokkal, királylányokkal, gyakorlatilag megdermedtek az időben abban a formájukban, ahogy gyűjtötték.

Tehát nem tudtak tovább változni, alakulni a társadalommal, hogy válaszoljanak az újabb korok kihívásaira. A mesekutatók egyetértenek abban, hogy ez egyébként megtörtént volna velük. Ezt onnan is tudjuk, hogy az olyan közösségekben, ahol még túléltek archaikusabb formák, mint a mesemondás, a népmesékben megjelentek a modern elemek is. Itthon példák erre a második világháború után gyűjtött cigány népmesék, amikben szappant főznek a sárkány zsírjából vagy a sárkányölő vitéz köztársasági elnök lesz.
A modern nyugati társadalomban ma már nem élünk archaikus közösségekben, de az éhségünk a történetekre, a mesékre ugyanolyan erős, mint évezredekkel ezelőtt. Mert a mesék, a történetek az emberi faj lényegéhez tartoznak. És az az igény is, hogy keressük az azonosulási pontokat a mesék hőseivel. Szeretnénk megélni a „nem vagyok egyedül” érzését, és erőt, tudást nyerni az élet nehézségeihez. Ez épp olyan igaz a felnőttekre, mint a gyerekekre.

Meseország mindenkié: a kötetről és zárszóként

Az az ötlet tehát, hogy tegyünk elérhetővé olyan meséket, amik a mi korunk és társadalmunk marginalizált, nehéz helyzetű csoportjairól szólnak – idősekről, romákról, örökbefogadottakról, LMBTI emberekről, pszichés zavarokkal küzdőkről stb. –, valójában organikusan következik a népmesei hagyományból. A magam részéről abban konzervatívabb ízlésű vagyok, hogy jobban örültem volna, ha inkább gyűjtött népmeséket és mítoszokat kötnek csokorba, hiszen a nemváltástól a cserbenhagyó szülőkig ezek a témák mind megjelennek a magyar és a különböző más népek történeti örökségében. A kortárs aktualizálás igénye miatt viszont értem a megvalósult koncepciót is: azaz, hogy a szerzők klasszikus népmesékből, mítoszból, de akár meseregényből is inspirálódtak.

Amit inkább problémának érzek, hogy a kötetben szereplő mesék meglehetősen egyenetlen színvonalúak. Minőségében az abszolút csúcsot a mélyszegénységről és az örökbefogadásról szóló Vaslaci jelenti, amiről alig mondaná meg valaki, hogy nem gyűjtött népmese, a nyelvezet, az események belső ritmusa gyönyörűen hozza az archaikus mintákat. Ez a mese egyébként olvasható az Örökbe oldalon is. Személyes kedvencem a hőssé válni vágyó lány, Óriásölő Margaret története, különösen abban, hogy az a kis pszichológiai plusz milyen finoman jelent meg benne, messze a szájbarágó didaktikusságtól. Egy másik történetben Hüvelyk Panna azzal szembesül, hogy a tündérkirályfi valójában saját magába szerelmes, őt egyre többet bántja. Avarbarnát a saját apja akarja elpusztítani, mert a szép ruhákban üldögélés helyett inkább fára mászna. És igen, a kötetben szerepel a szépséges Kainisz, aki megkérte Poszeidónt, hogy változtassa férfivá (ahogy az eredeti mítoszban is); valamint egy roma fiú éli végig Hamupipőke történetét, és végül egy másik fiú mellett találja meg a szerelmet. Amit nem értettem a szerkesztői döntésben, az az egyik Jancsi és Juliska-átirat megjelentetése, aminek a hangvétele egyáltalán nem gyerekkönyves, inkább egy felnőtt fantasy novella. Örülök ugyanakkor, hogy a kötet tematizálja az alkoholizmust, a mérgező párkapcsolatot, a mobiltelefonba boruló felnőtteket és a láthatatlan gyerekeiket, a születési rendellenességet, az egyedülálló szülők és egyedül élő öregek nehézségeit, vagy hogy azonos nemű emberek is szerethetik egymást. Mert ez csupa olyan dolog, amikkel a gyerekek napi szinten találkozhatnak, akár érinti is őket, és kérdéseik lesznek róla, válaszokat keresnek. Az egészséges gyerek- és felnőttkorhoz pedig nem tabuk, hanem válaszok kellenek.
Mindent összevetve, amit most el akartam mondani, hogy olvassatok (nép)meséket, minél többet és minél többfélét.

Mert a mese soha nem tesz kevesebbé, hanem mindig csak többé.

Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!

(Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Getty Images)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!