A történetek megmentették az emberi fajt és ma is gyógyítanak minket. Ráadásul nagyon úgy tűnik, az agyunk alapjárata is narratív.

Volt egyszer egy város, és annak egy ura, aki már-már emberfeletti erővel bírt. Csakhogy ez az úr nem volt jó uralkodó, az arroganciája a pusztulás határára sodorta a birodalmát. Ekkor egy vándor érkezett a városba, aki párviadalra hívta az uralkodót. Próbálták erősen, de nem tudták legyőzni egymást. Így hát a vándor és az uralkodó életre szóló barátságot kötött, ami az uralkodón is rajta hagyta a nyomát, mert egyre jobb emberré vált a barátság által.
A fenti történet nem a legújabb szuperhősös blockbuster összefoglalója, hanem a sumér Gilgames-eposz felütése, amely még hosszan ecseteli a két főhős, Gilgames király és barátja, Enkidu kalandjait. Mai tudásunk szerint ez az emberiség legrégebbi fennmaradt epikus műve. Ám hiába több mint négyezer éves a történet, máig népszerű elemekkel és fordulatokkal van tele – elég csak arra gondolni, hányszor látjuk filmekben és sorozatokban, hogy a kezdeti riválisokból elválaszthatatlan barátok lesznek, akik akár egymás személyiségfejlődését is elősegítik.
Az ilyen motívumok nemcsak azért izgalmasak, mert több ezer éven keresztül utaznak az emberiség történeteiben (mítoszokban, népmesékben, később drámákban, regényekben, filmekben, sorozatokban), hanem azért is, mert egy egészen határozott történetéhségről árulkodnak. Úgy tűnik, az emberi faj teljesen rácsavarodott a történetekre. De vajon miért?
Manapság egy átlagos felnőtt nem kevesebb, mint a napja 6 %-át azzal tölti, hogy különböző felületeken – legyen az könyv vagy képernyő – történeteket fogyaszt. A Netflix és más streamingszolgáltatók diadalmenete felületesen szemlélve akár a modern ember hedonizmusának egy újabb bizonyítéka is lehetne.

Csakhogy evolúciós szempontból elképesztően drága lett volna csupán azért fenntartani a történetéhséget, mert a jó sztorik szórakoztatnak minket. Ráadásul, ha belegondolunk, a történetek tényleg sokszorosan átszövik a gondolkodásunkat: családi anekdotákat mesélünk, pletykálunk, és a saját életünk eseményeit is történetbe rendezve tartjuk számon, sőt, a közös narratíváink kiváló alapul szolgálhatnak egy-egy politikai kampánynak is. Ezt a történetéhséget felismerve a kutatók elkezdték keresni, mit profitálunk a történetekből.
Az egyik megközelítés szerint a történetmondás (storytelling) egy olyan kognitív játék, amely edzi az elménket azáltal, hogy különböző szituációkat és viselkedési stratégiákat képzelünk el – különös tekintettel azokra az élethelyzetekre, amikor más emberekkel kell együttműködünk. „(A történetmondás) a többi emberről tanít minket, és az empátiát gyakoroltatja velünk” – mondja Joseph Carroll professzor, az Evolutionary Studies in Imaginative Culture folyóirat főszerkesztője. Az elmúlt évtizedek agykutatási eredményei megerősítik a pszichológusok, irodalmárok, szociológusok feltételezéseit: amikor történetet olvasunk vagy hallunk, akkor többek között az agy olyan területei is aktiválódnak, amelyek a szociális vagy az érzelmi folyamatainkért felelősek. És a történetfogyasztás nem is marad következmények nélkül. Például minél több történetet olvas valaki, annál empatikusabb lesz másokkal.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Miért nem menekülünk ki a moziból, amikor támad a tigris?
Hogyhogy genetikailag kódolt a történetéhségünk?
Mit tesz a testünkkel egy jól elmondott történet?
Próbáld ki most kedvezményesen!