Gondolatok egy modern kori „könyvégetésről”.

Amikor néhány nappal ezelőtt szembesültem azzal, hogy egy magyar politikusnő egy sajtótájékoztató keretein belül megsemmisített egy mesekönyvet, az első gondolatom az volt, hogy helló, középkor. A második pedig az, hogy megveszem ezt a könyvet. De azonnal.
 Néhány éve egy családi barátunk testvére csatlakozott egy szektához, és nem sokkal ezután fogta az összes művészeti albumot, amit a család lakásában talált, és elégette őket. Bosch, Bruegel, és a többiek, mind máglyára kerültek. Ez barbárság. Ugyanakkor semmit sem változtat Bosch, Bruegel, és a többiek nagyságán.
Elképzelésem sincs, mi járhat a fejében annak, aki iratmegsemmisítő segítségével bezúz egy frissen megjelent mesekönyvet, amely azért született meg, hogy azoknak a gyerekeknek is legyenek saját meséik és hőseik, akik nem a hagyományosnak tartott családmodellben élnek, és/vagy fogyatékkal élő gyerekek, mélyszegények, örökbefogadottak, romák, melegek.
A mesekönyvnek csak egy iratmegsemmisítő jutott: hiába nem volt tűz, ez a tett mégis azokat a legsötétebb történelmi korokat idézi, amikor ideológiai okokból könyvek millióit pusztították el. Ma már tudjuk, hogy attól, hogy egy könyvet elégetnek, attól az még nem hal meg, sőt. Ha egy könyvet nagyon meg akarnak semmisíteni, az azt jelenti, hogy nagyon fontos dologról szól.
A Meseország mindenkié egy nagyon fontos könyv, mert azoknak készült, akikre a legtöbb mesekönyvkészítő  – természetesen tisztelet az egyre több kivételnek – nem gondol. Ebben a kötetben ismert mesék újraírt változatait készítették el a szerzők, és olyan hősöket álmodtak meg, akik valamilyen megbélyegzett vagy kisebbségi csoporthoz tartoznak. A mesekönyvben leszbikus, meleg, transznemű, örökbefogadott, roma, hallássérült és idős karaktereket keltettek életre a szerzők, többek között azért is, hogy azokat is megszólítsák, akik nem olyan könnyen találják meg a helyüket a világban. A kötetnek az az üzenete, hogy lehetünk bár sokfélék, mindnyájunknak van helye a bandában.
Azok a gyerekek, akik a klasszikusnak tartott családmodellben nőnek fel, és nem jut el hozzájuk ez, vagy egy ehhez hasonló könyv, kedvenc meséiken keresztül nem találnak kapcsolódási pontot azokkal a gyerekekkel, akik más formában nevelkednek. Úgy nőnek fel, hogy nem ismerik meg, hogy nemcsak úgy működnek családok, ahogyan az övék működik. A szivárványcsaládokban igenis probléma, hogy nagyon nehezen találnak olyan mesekönyvet a gyerekeik számára, amelyben hozzájuk hasonló mesehősöket ismerhetnek meg. Van egy könyv, amely Amerikában óriási népszerűségnek örved, Todd Parr The Family Book című könyvecskéje, amely nagyon egyszerű rajzok segítségével, tőmondatokban mutatja meg a kicsiknek, milyen módokon működhetnek családok. Ezek a kiadványok, amelyek egyszerű igazmondással simán tabukat döntögetnek, egyelőre nagyon hiányoznak itthonról. 
Nagyon nagy dolog lenne, ha ezt a könyvet nemcsak az érintettek vásárolnák majd meg, hanem azok is, akik személyesen nem ismernek ilyen családokat. Azok, akik bármilyen másságban érintettek, nem győzik érzékenyíteni a saját gyerekeiket, de valójában az lenne egy ideális világ, ahol a másság megismerésére minden családban igény lenne.

A nyilvános könyvmegsemmisítés azonban hozhat pozitív fordulatot is. A politikusnő a megsemmisítésről szóló videót feltöltötte a közösségi média oldalaira is. Meggyőződésem, hogy egy társadalomról nagyon sokat elárul egy kommentfolyam, és valahogy itt most a reményt láttam meg. Mert bár voltak, aki a kezdeményezés mellé álltak, de az érintettek sem hagyták szó nélkül, és a szivárványon túl pedig volt rengeteg olyan ember is, aki nem érintettként szólalt meg.
Sokan megfogalmazták a véleményüket ilyen-olyan, szebb és kevésbé szép formában, de ami a legjobb, hogy kismillió olyan komment érkezett, amelyben a kommentelő megköszönte a „könyvajánlót”, és írásba adta szándékát, hogy megveszi ezt a könyvet. Most már nem is lehet kapni, akkora volt az érdeklődés iránta.
Azt is nagyon jó látni, hogy számos nagy szervezet nem hagyta szó nélkül a könyvmegsemmisítést. Az üzenet nagyjából mindenhol ugyanaz, de nem baj, hogy ilyen sokszor látjuk, senkinek sem árt átismételni, hogy lehet valakinek más a véleménye, lehet szerzőkkel, gondolatokkal, ideológiákkal vitatkozni, de ilyen agresszívan és nyíltan kirekeszteni és gyűlöletet ébreszteni azért, mert valamiről másképp „gondolkozunk”, nem szabad. Sose szabadott volna, és most sem szabad.
Hiába várjuk az olyan kifejezések kipusztulását a magyar nyelvből, mint például a „homoszexuális propaganda”, ha egyszer ennek a mindent elvakító homoszexuális propagandának a jegyében a politikusnő a fogyatékos embereket, a romákat, vagy épp az időseket is bezúzta a magyar kultúra védelmének szellemében.
A könyvdaráló egyik fő alapvetése, hogy nem lehet normálisnak beállítani azt, ami valójában nem az. Itthon, Magyarországon óriási kultusza van annak a bizonyos normálisnak. Mi van akkor, ha a normális pont azért normális, mert van, ami nem normális, és így jön ki az egyensúly? Milyen normális az, amelyben be lehet darálni egy mesekönyvet, de nem lehet egy gyereknek két szerető, őt mindenben támogató, szuperjó apukája? Egy dologban biztos vagyok: nem akarok olyan magyar családban élni, amelyért ez a tett állítólag kiállt. Nem akarok normális lenni ilyen áron és bízom benne, hogy a Meseország mindenkié 2020 legnagyobb mesebestsellere lesz.

(Kiemelt kép: Getty Images)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!