Lejönni a Facebookról – ez a tétel előkelő helyen szerepelt a szabadságra tervezett tennivalóim között. Több hónapnyi megfeszített munka után (megfejelve a koronavírus-járvány stresszével) elemien vágytam arra, hogy minél kevesebb digitális inger és információ érjen el, és terheljen. Az emberkísérlet sikerült, most pedig pontokba szedtem, mit tapasztaltam.

A online böjti elhatározás nem új, mielőtt újságíró lettem, csináltam már olyat, hogy nyaranta egy-egy hónapra lejöttem Facebookról, azaz deaktiváltam a profilomat (más közösségi médiás platformot nem használok magáncélra). Azóta viszont nem történt ilyen, hiszen egy hónap szünet nem kompatibilis ezzel a típusú munkával – viszont egy szabadság erejéig simán megoldható. Az egyszerű pihenés mellett az volt a cél, hogy lelassuljak, felvegyem a saját ritmusomat, töltődjek az összes érzékemet átmozgató, ha úgy tetszik, analóg élményekből. És persze arra is kíváncsi voltam, lesznek-e elvonási tüneteim.
A hatás pedig még ilyen rövid idő után is olyan nyilvánvaló volt, hogy úgy döntöttem, megosztom a tapasztalataimat. Főleg, hogy egy kis kutatást követően kiderült, hogy hasonló kísérletet végeztek már tudósok is, csak jóval több résztvevővel, és egészen izgalmas eredményre jutottak. Mivel szakember véleménye is érdekelt, hogy milyen hatással van a közösségi média a mentális egészségünkre, Frankó Betta tanácsadó szakpszichológussal beszélgettem.

Mielőtt belecsapnék: ezt látom a tükörben

Nemcsak böjtök előtt, hanem úgy általában is érdemes időről időre megállni, és számot vetni a szokásainkkal. Egy kissé eltávolodva tőlük rájuk nézni, hogy biztos így akarjuk-e folytatni.
Az a helyzet, hogy a Facebook az elmúlt évtizedben teljesen behálózta az életemet. Mint valami folyondár, az indáival bekúszott a repedéseken és megkapaszkodott a mindennapjaim gyakorlatilag valamennyi szegletén. A hírfolyamot görgetni szinte automatikus időtöltéssé vált reggel a kávé mellett, a buszon-villamoson, boltban a sorban állva, vécén, bulikban. Ha posztolok valamit, akkor a helyzet még rosszabb, akár pár percenként visszanézek, hogy na, vajon hányan lájkolták már… Emlékszem, tíz éve mennyire idegesített, amikor ismerőseim még a beszélgetés közben is elővették a telefonjukat, most meg azon kapom magam, hogy ugyanezt csinálom.
Egy izgalmas cikk, egy jópofa kép vagy frappáns meglátás megosztása – és az arra érkező reakciók – érezhetően növelik az önbizalmamat, menő csajnak érzem magam. Míg ha valamire nem érkezik annyi válasz, feszültebb leszek. Pedig „csak” egyszerű posztokról beszélünk.
A Facebook-ismerősöket pár évente szelektálom, de ennek a szempontjai, a kategóriák határai olyan megfoghatatlanok. Tudom, hogy ki az, akivel szoros a viszonyunk, vagy ha nem is, valamiért fontosnak tartom, hogy kapcsolatban maradjunk. De mi a helyzet a gimnáziumi iskolatársakkal, akikkel a suli folyosóján sem beszéltünk, vagy a tizensok éve volt kollégákkal?
Egyáltalán, hol van az online és az offline életem határa? Mi az az információ, amit megosztanék egy sör mellett, és mi történik, amikor ezt olyan is látja, akivel élőben soha nem jönne elő a téma? Milyen homlokzatot építgetek itt tulajdonképpen?
Nem állítom, hogy a Facebook ördögtől való lenne, de azért éppen elég kérdést felvetett ahhoz, hogy megnézzem, hogy hat rám, ha legalább időszakosan kiiktatom az életemből.

(Fotó: Unsplash)

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Miért hasonlítgatjuk magunkat egymáshoz?
Az evolúciós kódjaink miatt hat ránk ennyire a Facebook?
Mit tapasztaltak a kutatók egy hasonló kísérlet során?
Próbáld ki most kedvezményesen!