1990: Miniszter az iskolapadban – Szeptemberről, Andrásfalvy Bertalannal

Schäffer Erzsébet emlékezetes írásai a Nők Lapja archívumából.

(Egy évvel ezelőtt, amikor interjúsorozatot készítettem az iskolai közállapotokról, beszélgetőpartnereim gondolatait összegezve, ezeket a kopogós mondatokat ismételtem minden egyes írás előtt: „…minden társadalom olyan iskolát kap, amilyet megérdemel. Pontosabban, amilyet csinál magának. Ez idő szerint a magyar társadalom iskolája gyerekellenes, tanulás- és emberellenes iskola. Még akkor is az, ha diákjai sorra nyerik a matematikai és biológiai világversenyeket. Még akkor is, ha a magyar Ipacs Laura látványosan és óriási fölénnyel veri az olasz televízió kultúrvetélkedőjének olasz versenyzőit… Van olyan szakember, aki túlságosan sötétnek találja ezt a képet, azt azonban, hogy a helyzet drámai és változásra szorul, senki nem vitatja.”

Egy év múlt el. Szeptember van. Új a miniszter. Ugyanazok az iskolák, ugyanazok a tanítók. Ugyanazok az iskolák? Ugyanazok a tanítók? Vértelen a forradalom – mondják a politikusok. Mi meg hozzátesszük – mert hogy az embernek egy élete van, s ebben az egy életében a gyereke éppen most jár iskolába —: és túlságosan lassú…)

— Miniszter úr, tudom, hogy három fia van. Apaként hogy engedte őket iskolába?

— Tudja, az én fiaim nagyon játékosak voltak. És hát, fiúk, s a tanító néniknél rendszerint a lányok sikeresebbek … Mindegyikük nagyon készült az iskolába. Várták, mint valami különös csodát. De a csoda évről évre elmaradt. Lassan megszokták. De ez nem hiszem, hogy jót tett nekik. Azért az iskoláikat kijárták, nemsokára a legkisebb is kikopik az iskolapadból. Egy összehasonlítás sokszor eszembe jut, akkor mesélte egy ismerősöm, amikor a gyerekek még kicsik voltak. Az illető Amerikában, Houstonban dolgozott, az ő fiai ott jártak iskolába. Nálunk, ha egy gyerek átlagon felül sokat tud, mindenhez hozzászól, nyüzsög, az esetek többségében azt mondja a tanár: kérdezek én tőled olyat, hogy nem tudsz rá válaszolni ! Odakint rendszerint így reagál a tanító: jé, te ezt is tudod, ne beszélj, nagyszerű, nézz csak utána, belőled még nagy tudós lesz!

— Mi lehet a magyarázata ennek a különböző alapállásnak?

— Az emberi, a tanári biztonság és önállóság. A tudat, hogy ő mint tanár — szabad. A mi oktatásügyünk sokágú változásában én ezt az egyik legfontosabb dolognak tartom: visszaadni a tanítói, tanári pálya biztonságát. Hogy a tanító ember szabad legyen gondolataiban és módszereiben egyaránt. Hogy ki-ki ráébredjen: az egyéniségére van a legnagyobb szükség. Fontos a szakmai tudás is, persze. De ezerszer fontosabb a személyesség, a személyiség. Egy ember, aki elérkezett a harmincadik évéhez, annak már annyi élettapasztalata van, hogy ha önmagát adja, a legtöbbet nyújthatja. Ám ehhez nem jó terep a tömegiskola. Se városban, se falun, ahol esetleg hat-nyolc község kap egy közös iskolát, s a tanárok a közeli városból buszoznak ki, leadják az órát, s visszamennek a déli járattal. A kisiskolákat nemcsak azért kell visszaállítani, mert a gyerekeket kegyetlen dolog hajnalonta utaztatni, délután meg ugyanolyan keserves fáradtan hazaszállítani. Hanem azért is, mert a tanítónak ott a helye a faluban. Csak akkor lehet a közösség lelke, segítője, ahogy mindig is volt. Ez nem idealizmus, hanem konok gazdasági kérdés. A falvak megmaradásának feltétele az iskola és az óvoda. Csak így lehet a fiatal népességet ott tartani. Különben bozóttá lesz, elnéptelenedik a vidék. S az már kiderült, hogy Magyarországon nem a nagyüzem, hanem a kisgazdaságok tudnak eredményesen dolgozni. Az ipar felszippantotta a vidék munkaerejét. Van már egy vízfejű fővárosunk … Nem maradhat iskola nélkül a falu. És óvoda nélkül sem…

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!