Jaj, de sok bűnt látott a csatkai Szűzmária a búcsú éjszakáján! Bujaságot. Paráznaságot. Féktelen indulatot. Mohó vágyakat. És megbocsátott. Csodál nem tett. Jelenés nem kápráztatott. De az átimádkozott, átdévajkodott éjszaka után napsütés szűrődött a gyertyánok közé. „Gondol ránk a Máriácska”, csippentett gyulladt szemével a dunaföldvári asszony, és közelebb hajolt. „Nem a cigányoké ám a csatkai búcsú … Én kislánykoromtól járok ide. Akkor gyalog jöttünk, néha szekérrel. Még igazi remete lakott a templom mellett. Ott voltak a mankók százai, eldobálták a meggyógyult nyomorékok. Mindent eltakarítottak a papok. Most túl nagy a fényesség. Régen csak a tüzek égtek éjjel, és szólt a harang. Kívül fényes, belül beteg most a világ… volna dolga szegény Máriácskának…”