,,Minden gyerek jól van!” Az összetákolt örmény mondatot szünet nélkül kiabálta Légrády Eszter a jereváni repülőtéren — eredménytelenül. A budapestről hazaérkezett háromszáz gyerek hozzátartozói szorosan a kijárathoz tolultak. Mindenki a magáét kereste. Hosszú órákba telt, míg a csomagokkal telipakolt gyerekek kiszállhattak a gépből. Háromszáz örmény gyerek és három magyar kiskutya.
Fabódé. Itt úgy mondják, domik. Cirkuszkocsiféle vagonlakás. Kis ablakkal, falépcsős feljáróval. Belül apró szoba, kétoldalt négy ágy, szemben a falon a meghalt családfő szocreálban festett színes portréja. A domikban lehet fűteni, de meleg nem lesz benne. Ott állnak a vagonsorok százával a házak helyén. Leninakánban, Ahurjániban, Kirovakánban. Belül várnak az emberek. Ha éppen van, a lepényszerű kenyérre, hozzá kolbászra. Ha nincs, akkor a másnapra. Ezekből a vagonlakásokból hoztak el háromszáz gyereket az örmény tél leghidegebb hetei elől Budapestre. Csupa tizenkét évest. Kor szerint válogatták őket. Így könnyebb volt. Mert a nyomorúságnak errefelé is fokozatai vannak.
Aszmi a földrengéskor összeomlott iskolájuk romjai közt tíz kis társával maradt életben. Ötszázharminc gyerek közül. Armine a tragédia első napján apját, anyját, testvérét elveszítette. Szilvát édesanyja mentette ki a dőlő falak közül. Hacsik apját és nagyszüleit temette el. Szimának csak könnyebben sérültek meg a szülei, de sem mijük sem maradt.