1990: Pici kockák, fenn a dombon – Schäffer Erzsébet írása a Klinikák sorozatról – színesben

És mennyi mindenről szól még ez a néhány sor! A Nők Lapja legendás szerzője mindig megkapó érzékenységgel ragadta meg a legtöbb emberben ott motoszkáló érzéseket, gondolatokat.

Schäffer Erzsébet: Pici kockák, fenn a dombon, Nők Lapja, 1990/6.

Katartikus élményben volt részem. A Klinika cí­mű sorozat, azt hiszem, ötödik részét láttam — most először színesben! Valóban megrázott a lát­vány. (A dolog úgy áll, hogy egy 1975-ben vásá­rolt fekete-fehér készülékünk van, nem holmi pro­ligőgből tartjuk, annyira nem, hogy igyekeztünk is színessé tenni; színes tem­perával befestettük az oldalát, tetejét, sőt egy alkalommal a képernyőjét is… De hát ettől még szürke maradt a trikolór Szűrös Mátyás mögött, és grafitszínűek a Schwarzwaldklinik hegyei.)
Amelyek pedig —most láttam csak!— smaragdzöldek. Tele aprón pöttyögetett lila, sárga virágokkal. És mohazöldek a kristálytiszta hegyi patak kövei, pompázatosak a vi­rággruppok a kórház kertjében, s a környe­zettel harmonizáló a kis Benjámin rugdalózója! Csak néztem a képernyőt, s a nagy al­pesi poszter jutott az eszembe a kerületi OTP falán. Meg az egyik parasztpártunk transzpa­rense: Gazdag emberek — gazdag ország. Mert — és ez is most tudatosodott így színes­ben, hogy — a Klinika emberei, sőt betegei is gazdag országban élő, gazdag emberek.
Ha csak az apró életképekből indulunk ki: gyönyörű gyepen, csillogó tolókocsiban bájos öregek, frissen operált, frissen özvegyült idős asszony és korban hozzáillő, magabiztos özvegy ősz férfi. Akiknek nemcsak személyükre rendelt bájos és szolgálatkész, sőt intelligens személyzet jut, de –mit tesz a demokrácia és az emberi jóérzés!– közös szoba is, ahol sikerrel elkerülhetik a hospitalizáció veszélyét… Vagy egy másik apróság: ott ül pazarul berendezett szalonjában az önhibájából ideig-óráig otthagyott gáláns és férfias Brinkmann professzor. Minden tárgy illő, finomságot, gusztust, biztonságot és harmóniát sugall a környezet. Ott a kedves háziállat is, szőre színe harmonizál a szőnyegével… és akkor az aznapra munka nélkül maradt takarékos és puritán háztartási alkalmazott (fűzölt–drapp–kockás, nagyon csinos ruhában) egyszer csak azt mondja: – Szóljon előre professzor úr, ha nem itthon vacsorázik – ez így pazarlás…!
De említhetném a szép Udót és kedves-gyönyörű Claudiáját, akiért ugyan most őszintén reszket az ember, mert a leukémia negyvenezres áttétellel – igazi tragédiát sejtet. Bár a fiatalok annyira szépek, s az élet itt a Klinika környékén oly biztonságosnak mondható, hogy az az érzésem –bárcsak jó jósnak bizonyulnék–, akár még csoda is történhetik! Krisztát ugye, a szép, rokonszenves, megértő, ám megbántott feleséget máris hazahozta a családot ért baj. Ülnek férjével a fent említett szalonban, bocsáss meg, mondja Bács Ferenc hangján Brinkmann professzor –ettől a férfias bocsánatkéréstől mindig jólesően megborzongok– és az asszony átnyúl a márkás porceláncsésze fölött, és ráteszi szép kezét a férje szép kezére…

Most már valószínűleg rájöttek, hogy csúfolódom. Mit tagadjam. Fekete-fehérben még csak-csak. Nyugatnémet középosztálybeli „Szomszédok”, ügyes dramaturgiával, a jólé­ti társadalom egy szelete, ami felé mi a János Kórházból ácsingózunk. Hibátlan, pazar kör­nyezet, tetszetős emberi tulajdonságok: a de­rű, a türelem, a megbízhatóság, a becsvágy és a képesség arra, hogy bárkivel zökkenőmen­tesen együttműködjünk — mind milyen von­zóak…
„Manapság mindenki boldog” — írja gú­nyosan Aldous Huxley a Szép új világban. (És érzem, most veszem magamra a demagó­gia vádját.) Valamikor, a tudathasadásos hat­vanas évek végén többek közt ezt énekeltük egy menüett dallamára:

Pici kockák, fenn a dombon,
pici kockák, hangjuk tiki-taki, egyformák, mint két tojás.

Egyik doktor, másik ügyvéd,
harmadik meg biznisz-hajszoló,
ám a hangja mindnek tiki-taki, egyformák, mint két tojás.

Élnek-halnak mind a golfért,
italuk a szárazz Martini,
és persze mindnek csini gyereke van,
és a gyerek jól tanul… (és így tovább.)

Nemrég baráti körben visszaemlékeztünk ezekre az időkre, és az egyik külföldre származott társadalomtudós barátom azt mondta, hagyjuk békén ezekkel a barom énekekkel… Pedig hát csak hülyéskedtünk. (Persze van, aki még a dalt éneklő Pete Seeger nevére is emlékezik. Little boxes on the hill…)

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
A szerző szerint lesz-e nálunk olyan élet, mint a Klinikákban?
Próbáld ki most kedvezményesen!