Hogyan zajlott a terhességmegszakítás Magyarországon, mielőtt legális lett?

A nem kívánt terhességek, így a terhesség művi megszakítása is a történelem kezdetétől kíséri az emberiséget – az elmúlt száz évben pedig egyre hangosabban veti fel az egészségügyi, jogi, morális és társadalmi kérdések sorát. Magyarországon 1956 óta legális a művi terhességmegszakítás, 1987-ben még 84547 abortuszt végeztek el – ez azóta a harmadára csökkent. Ebben az évben készült az a figyelemre méltó, háromrészes riport a Nők Lapjában, ami a terhességmegszakítás helyzetét igyekezett körbejárni. Szász Anna első cikkében az abortusz 20. századi magyar történetéről írt, azaz hogy hogyan működött a magzatelhajtás illegális keretek között. Egy őszinte, sokkoló, elgondolkodtató körkép első része.

Szász Anna: Igen és nem I. – Fejezetek az abortusz történetéből, Nők Lapja, 1987/09.

Dr. N. egy barátom barátjának a barátja. Ceremóniátlan kedvességgel fogad. Jócskán túl van a hetvenen, mozgása friss, emlékezete kitűnően működik.

– Azt akarja tudni, hogy ment az abortusz a háború előtt? Megvolt ennek a kialakult módszertana. Bár a törvény még akkor sem engedélyezte, ha a terhes nő súlyos, életveszélyes betegségben szenvedett, az ilyen esetek fölött mégis szemet hunytak. Ha két tekintélyes szakorvos írásban tanúsította, hogy X. Y.-né ilyen és ilyen betegségben szenved, és ezért ők javasolják a terhesség megszakítását, akkor a műtétet elvégezhették szülészeti intézetekben. Ez az út azonban csak kevesek számára volt járható. A nők nagy része azokhoz az orvosokhoz fordult, akik magánrendelőjükben nagy rutinnal végezték a tiltott műtéteket, természetesen borsos áron.
Az abortőröknek két kategóriája volt. A kismenők és a nagymenők. Az utóbbiakat ismerték a rendőrségen is, sőt az idők során kialakult a mindkét fél számára gyümölcsöző kapcsolat. A nagymenők fizettek, 20–30 ezer pengős havi jövedelmük egyharmadát leadták az úgynevezett sérülési csoport tagjainak, a nyomozók pedig hallgattak.
A kismenők nem álltak közvetlen kapcsolatban a rendőrséggel, de ha valami baj történt, a nagymenők protekciójával és megfelelő baksisokkal kimásztak a slamasztikából. Az abortőrök, bármennyire rutinosak voltak is, nem nélkülözhették a kórházi hátteret, hiszen előfordulhatott olyan komplikáció, amellyel a magánrendelőikben nem tudnak megbirkózni. Ilyenkor az orvos kórházba szállította a pácienst, oda, ahol a szülészeti osztályon megfelelő kapcsolatai voltak. Itt azután megoldották a szövődményt, a segítség és a diszkréció fejében pedig osztozkodtak a honoráriumon.
Akadtak orvosok, akik a három hónapnál idősebb terhességek megszakítására is vállalkoztak. Ez már egy kisebb vagyonba került. A magánrendelőben megindították a vetélést, majd a terhest a megbeszélt időben a beavatott kórházi osztályra szállították, ahol is ki-ki megkapta a maga részesedését: a portás, a liftes, az ügyeletes ápolónő, a szülésznő, az ügyeletes orvos és legfőként az a magasabb beosztású orvos, aki tekintélyével fedezte a hadműveletet. Mindez olyan tökéletes összhangban és technikával zajlott, hogy éjféltájban a vetélés mindig spontán fejeződött be. Természetesen ennek megfelelően állították ki a kórtörténetet. A titoktartás tökéletes volt, az egész maffia – amelybe a merev törvények belekényszerítették a jobb sorsra méltó orvosokat – kiegyensúlyozottan és olajozottan működött.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Miért hasonlították a maffiához az illegális magzatelhajtás működését?
Mit jelentett a Ratkó-korszakban gyereket szülni?
Próbáld ki most kedvezményesen!