„A magyar fővárost a külföldiek elragadtatással dicsérik, a budapestiek állhatatosan szidják. A Duna mellett nincs még egy olyan város, amely fekvés és más szépség dolgában Budapesttel vetekedhetne. Ezt a szépséget azonban mi nem látjuk. Festőink, akik a mostoha gazdasági helyzet közepette túlságosan rá vannak utalva arra, hogy a közönség ízlését és kedvét kövessék – maguk is a legnagyobb mértékben elpártoltak a fővárostól. Nem akarják észrevenni festői szépségeit, érdekes, ecset alá kívánkozó részleteit.”
Az Esti Ujság tudósítója 1913 decemberében a fenti szavakkal harangozta be egy fővárosi galéria kiállítását, ahol – Magyarországon először – kizárólag Budapestet ábrázoló festmények kerültek a közönség elé. Az újságíró meglátása napjainkig meghatározza a témáról alkotott szakmai vélekedést: a magyar festők, akik utazásaik során százával ontották képeiket Párizs, Róma, Berlin vagy éppen Velence utcáiról, feltűnő távolságtartással szemlélték saját hazájuk fővárosát.
Strémi József Téli este a Körszálló előtt című festménye, 1973 (Forrás: Kieselbach Galéria)
Valóság vagy sajátos érzékcsalódás ez a meglepő művészi mentalitás? Miként látták festőink a folyamatosan változó Budapestet a kiegyezést követő aranykorban, a századforduló reményteli esztendői során, a Tanácsköztársaság idején, a húszas és harmincas évek csalóka nyugalmában, a második világháború okozta pusztulás romjain, vagy éppen a legvidámabb barakk puha diktatúrájának kulisszái között?
Mit látott meg, mit emelt vásznára a főváros ezernyi részletéből Rudolf von Alt, Barabás Miklós, Mednyánszky László, Tihanyi Lajos, Vaszary János, Scheiber Hugó vagy éppen Mácsai István és Czene Béla?
Budapest a festők szemével
Ezekre a kérdésekre is választ ad a Kieselbach Galéria könyvsorozatának legújabb darabja, a Budapest a festők szemével. A közel 100, összesen több, mint 3 milliárd forint összértékű festményt magyar magángyűjtemények féltett kincseiből, valamint a Magyar Nemzeti Galéria és Kiscelli Múzeum anyagából válogatta a kiállítás kurátora, Molnos Péter.
A kiállítás nem egyszerűen városképeket sorakoztat fel, hanem azt vizsgálja, miként látták és értelmezték a magyar festők a fővárost a 19. század közepétől a 20. század második feléig. A tárlat mintegy száz művön keresztül mutatja meg Budapest ismert épületeit, tereit, közlekedését, társasági életét és eltűnt részleteit, miközben arra is felhívja a figyelmünket, hogy a város történetét nemcsak az emblematikus helyszínek, hanem az itt élők személyes emlékei alkotják.
Ez is érdekelhet: Ha meguntad a strandolást – 6 nyári program, ami szellemileg is feltölt
A kiállítás kurátora, Molnos Péter vezetésével nézhettük végig a tárlatot. A kiállítás nyitóképei időbeli keretbe foglalják a történetet. A századelő Budapestjét idéző festmények mellett Mácsai István 1961-es Pesti utca című műve jelenik meg, amely tömören sűríti magába a korszak hangulatát. A tárlat egyik legizgalmasabb darabja Czóbel Béla 1906. március 15-én festett oktogoni képe.
A nemzeti zászlók és a hó együtt tették lehetővé a pontos datálást: meteorológiai adatok bizonyították, hogy 1905 és 1910 között egyedül 1906. március 15-én havazott Budapesten. A korabeli lakcímjegyzékek alapján még az is rekonstruálható, melyik lakás ablakából nézte Czóbel az Oktogont.
Kontuly Béla: Az új otthon megünnelése (Bokrétaünnepély) (Forrás: Kieselbach Galéria)
Több mű alkotója vagy helyszíne sokáig ismeretlen volt. Egy 1907–1908 körül készült, a Garay teret ábrázoló festmény szerzőségéről ma is vita folyik, de a háztetők, ablakok és régi fényképek alapján a helyszín pontosan azonosítható. Egy másik, a Keleti pályaudvar környékét megjelenítő kép alkotóját a Magyar Nemzeti Galériában őrzött párdarab segített meghatározni.
A lazán felrakott ecsetvonások alatt egy korábbi tájkép nyomai sejlenek fel, ami jól példázza, hogyan mozgott a modern magyar festészet Nagybánya, Párizs és Budapest között.
Miért nem szerették a magyar festők Budapestet?
A századelő művészei sokáig kevésbé tartották festőinek Budapestet, mint Párizst. A fővárost gyakran a konzervativizmussal, az elmaradottsággal és a provinciális közeggel azonosították. A kutatás azonban megcáfolta azt a régi vélekedést, hogy alig születtek budapesti témájú művek: a kiállításhoz kapcsolódó kötetben mintegy 550 városkép szerepel.
A festők gyakran saját műterem- vagy lakásablakukból figyelték a várost. Tihanyi Lajos például a Dráva utcai műterméből festette az akkor még ipari jellegű Angyalföldet, Szőnyi István pedig Baross utcai lakásából örökítette meg a szemközti ház ablakait.
A városképek fontos történeti dokumentumok is. Megőrzik a régi földalatti díszes lejáróit, a különböző színű villamosokat, a bal oldali közlekedést, az alsóvezetékes villamosrendszert, a Rákóczi úti síneket és a Nemzeti Színház környékét.
A tízes években például még három villamostársaság működött Budapesten sárga, piros és zöld járművekkel; a sárga szín csak az egységesítés után vált általánossá. A festményeken feltűnik a Mária Immaculata-szobor is, amelyet az ötvenes években eltávolítottak, majd a rendszerváltás után állítottak vissza, kissé más helyre.
Amikor Budapest már Párizzsal is felvette a versenyt
A tárlat azt is bemutatja, hogyan lett Budapest a modern nagyvárosi élet színtere. Vaszary János az 1920-as és 1930-as évek fordulóján fedezte fel benne azt a metropoliszt, amely már Párizzsal is összevethető. A pesti korzó, a Lánchíd, a Duna-part és az éjszakai fényreklámok látványos, plakátszerű festészetének ideális témái lettek.
A korzó társasági életét a Buchwald-székek határozták meg: ezekért fizetni kellett, a díjat szigorú „Buchwald nénik” szedték. Vaszary különösen kedvelte a belülről világító hirdetőoszlopokat, amelyek a párizsi éjszakák hangulatát hozták Budapestre.
A kiállítás egyik „trezorterme” Vaszary nagy értékű képeit gyűjti egybe, míg egy másik terem teljes egészében Kontuly Béla városképeinek van szentelve. Kontuly művei lebegő, ember nélküli, szinte spirituális Budapestet mutatnak. Rózsadombi és óbudai nézőpontokból festette a Dunát, a hidakat, a Margitszigetet, a modern villákat és a háború utáni újjáépítést. Képein nyomon követhető, hogyan robbantották fel 1945-ben a hidakat, majd miként épültek újjá, ideiglenes átkelőkkel együtt.
Vaszary János: Kilátás a művész budai tetőkertjéből a Királyi palota Hauszman-kupolájára, 1930-as évek (Forrás: Kieselbach Galéria)
A 19. századi előzményeket Barabás Miklós 1854-es fiúportréja és Ludwig Rohbock budapesti látképei képviselik. Barabás festményén a természetrajongó gyermek botanikai gyűjtőtáskával áll egy Buda környéki tájban, mögötte a Vár és a Víziváros részleteivel. A kép arra utal, hogy Budapest a század közepén még gyakran csak portrék és életképek háttereként jelent meg. Rohbock litográfiái viszont már tudatosan, Európa-szerte népszerűsítették a város szépségét.
A tárlat utolsó terme az eltűnő Budapesthez kapcsolódik
Egy festmény a már lebontott Körszállót, vagyis Budapest Szállót idézi fel, és azt a tapasztalatot, hogy még a legállandóbbnak hitt városi részletek is egyik napról a másikra eltűnhetnek. A kiállítás megőrzi ezeket az emlékeket, miközben arról mesél, mennyire eleven, lüktető és festői Budapest, ez a vérbeli európai metropolisz.
Ezen a héten még megcsodálható a remek tárlat: 18-án zár a Budapest a festők szemével című kiálítás.
Kiemelt kép: Perlrott Csaba Vilmos – Budapest látképe a Lánchíddal, 1910-es évek, Kieselbach Galéria
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!