„Igyekszem ismét összerakni, amit a történelem szétrepített” – Interjú Kieselbach Tamás galériatulajdonos, művészettörténésszel

Az első műtárgyat tizennégy évesen vásárolta, ő tanulmányozta a legtöbb magyar festményt, neve mára fogalom lett a műkereskedők között. Kieselbach Tamással a kincskeresésről, a magyar művészet széthullott darabjairól és egy aukció megdermedt közönségéről beszélgettünk. Pór Attila interjúja.

Egyszer úgy fogalmazott, hogy a tárgyaink üzennek rólunk és meghatároznak minket. Ha másokhoz megy, önnek mit árulnak el a tárgyak a házigazdáról?

Egy otthonról precízen leolvashatók a múlt rétegei és az ott élők saját magukhoz való viszonya. A képek nagyon leleplezők tudnak lenni; ha van három, abból már sok minden kiderül. Ami engem mindig megérint, az nem a stílus vagy a dizájn, hanem az összhang, hogy érzem-e a személyiséget, aki az egészet egységessé varázsolja az apró gesztusaival és az emléktárgyaival, a színekkel, fényekkel vagy akár a növényeivel. De ritka ez a fajta hitelesség, az összecsendülés, ami a tárgyak és a benne élők egymásra találásakor létrejön. Az új lakásokban sokszor inkább azt látom, hogy az ott lakókat másoktól vett idézetek veszik körül, amelyek díszletként hatnak. Idegenként, kívülállóként mozognak benne.

Ha vendégségben felismeri, hogy a falon lógó festmény hamisítvány, szól a tulajdonosnak?

Nem. Régebben nagyon büszke voltam a szememre, ugye azzal kerestem a kenyeremet, hogy a piacokon meg az üzletekben már messziről megmondtam egy képről, ki festette. Amikor vendégségbe mentem, azt képzeltem, hogy a háziakat elkápráztatja, ha a bejárati ajtóból nemcsak az alkotók nevét mondom meg, hanem azt is felismerem, ha esetleg a festmény nem eredeti. Ezt ma már nem tartom jó ötletnek. Elsőre senki nem fogadja el a tényt, és csak elrontom vele a hangulatot. Elég hamar megértettem, hogy ami a falon lóg, hiába csak egy tárgy, valójában a személyiség kivetülése: ha leleplezem a hamisságát, a tulajdonos lelkét, önbecsülését is megsértem. Ha később kiderül is, hogy igazam van, akkor sem kapok jutalmat, az illető rossz érzést kapcsol hozzám. Ha valaki megkérdezi a véleményemet, akkor persze elmondom, amit tudok.

Személyesen ismer hamisítókat?

Nem, őket általában sosem ismeri az ember, azt gondolom, azt szeretném hinni, hogy aki hamisít, messziről elkerüli a hiteles helyeket. Miért mutatná magát? Éppen ez nehezíti meg a jogalkotók feladatát, hogy soha nem tudják elkapni a hamisítót, amint éppen a szignót ráírja a képre. Ha valaki lemásol egy festményt, az még nem bűntény, csupán akkor válik azzá, amikor megtévesztési szándékkal ráírja valaki másnak a nevét. Ha pedig már letette az ecsetet, onnantól már mondhatja, és mondja is, hogy nem ő csinálta: találta a padláson, a nagymamától örökölte, vagy éppen ő az áldozat, becsapták vele az Ecserin. De hát ez mindig is így volt, a tettenérés vagy a bombabiztos bizonyíték ezen a területen rendkívül ritka.

Kíváncsi lettem volna, hogy kiből lesz hamisító. Pályakezdő művészből?

Az biztos, hogy sajátos lelkületű ember, aki alkotó is, de valamiért az alkotásaival mégsem elég sikeres, ezért beleköltözik mások identitásába, hogy bebizonyítsa, lám-lám, ilyet ő is tud. A múltban voltak köztük sikertelen vagy még a pályájuk elején álló festők, megtévedt restaurátorok, akik ráadásul munkájuknak köszönhetően járatosak a különböző festőtechnikákban, a régi anyagokban és a megöregedett felületek imitálásában.

Azt tudom önről, hogy a kilencvenes évek vége óta nem volt az Ecseri piacon…

Azóta a fiammal kimentem talán kétszer, de ezek csak kivételek voltak.

De arra gondoltam, hogy a lomtalanításokat nem tudja kikerülni. Figyeli még, hogy rejt-e valamit a kupac?

Az biztos, hogy megdobban a szívem. Annak idején, a gimnázium alatt ez a kincskeresés igazi, zsigeri érzéssel járt, remegtem tőle. Benéztem egy utcába, itt is egy kupac, ott is, melyik irányba menjek? Akkor még nem volt kocsim, és azzal matekoztam, hogy mi fér el a kezemben, mi az értékesebb, mit cipeljek tovább, mit engedjek el. Hasonlót éreztem egyetemista koromban, amikor beindult a képkereskedelem. Attól féltem, hogy csak idő kérdése, és szétpukkad ez a valóság, mert hihetetlennek tűnt, hogy ezt is megveszem, azt is, és mindent el tudok adni. De már nem nyúlok a kidobott tárgyakhoz, mert amúgy is reggeltől estig jönnek a felajánlások. Bár másfél éve pont itt, a Falk Miksa utcában, a földön találtam egy rajzot törött üveggel és kerettel, láthatóan nem kellett senkinek. Talán nem volt elég vonzó a témája, hiszen komor gyárépületet ábrázolt. Egy drámai hangú Bán Béla-rajz volt, be is került az egyik aukciónkra.

A teljes interjút a Nők Lapja Enteriőr 2019/1. számában olvashatjátok el. A magazin április 10-től kapható az újságosoknál.

Szöveg: Pór Attila

Fotó: Falus Kriszta

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!