Mácsai Pál nem szereti, ha Mácsai Istvánt nem saját jogán, festőművészként, hanem a híres színész édesapjaként említik. Meggyőződése, hogy a festő a képei révén örök életű, míg a színész előadásai idővel a feledés homályába vesznek. Többek között erről is mesélt azon a rendhagyó tárlatvezetésen, amelyen családi sztorikkal fűszerezve mutatta be a Mácsai István születésének 100. évfordulója alkalmából a Kiscelli Múzeum-Fővárosi Képtár által rendezett életműkiállítás legizgalmasabb darabjait. Ezekből a történetekből szemezgetünk most, a festő életének fontos nőalakjaira fókuszálva, akik mind megjelennek összetéveszthetetlen stílusú képein.

Mácsai István (1922–2005) szenvedélyes megfigyelője és rögzítője volt az élet nagy és apró eseményeinek: fáradhatatlanul írta, festette, rajzolta, fotózta és filmezte az őt körülvevő világot, a budapesti utcákat, családtagjait, barátait, a neki modellt álló nőket. Sűrű, nehézségekkel és tragédiákkal teli élete volt – numerus clausus, munkaszolgálat, a második világháború, szétlőtt lakás ’56-ban, a művészi érvényesülés küzdelmei, szakmai meg nem értettség –, ennek ellenére (vagy éppen ezért) folyamatos viccelődés és egyfajta makacs derű jellemezte, amelyet mindvégig átitatott az irónia, amivel a világot és önmagát szemlélte. Gazdag életművének létrejöttében lényeges szerepet játszottak a nők, festővásznon innen és túl. 

Mácsai pont akkoriban nem találta festői hangját, amikor gyerekei születtek, és az 1960-as évek elején nagyon kellett a pénz. (Fiai Mácsai Pál színész-rendező és Mácsai János zenetörténész, hangszerrestaurátor). Mivel nem voltak képeladások, feleségének, Katinak kellett biztosítania a család megélhetését. Mácsai Kati határozott személyiség volt, aki erős kézzel tartotta össze a családot. A hétköznapi élet intéznivalóit, a háztartás dolgait teljes egészében magára vállalta, így nyugodt munkakörülményeket biztosított férjének. Ez idő tájban hunyt el Kati édesapja, aki fűzőkészítő műhelyt vitt a Szent István körúton – ez volt „a szalon”, ahogy a családtagok maguk között viccesen emlegették az aprócska helyiséget –, így lánya kényszerből beállt szabásznak, amit egyébként nem szeretett.

„Volt három elkényeztetett férfi, aki utazott, és egy nő, aki evezett. Hol folyásirányban, hol árral szemben”

 – emlékezett vissza az akkori családi munkamegosztásra Mácsai Pál, akinek egyik kedvenc festménye éppen az, amely a sokat megélt varrógépet ábrázolja.

Mácsai István: Varrógép (2003, olaj, farostlemez) (Kredit: Gyuricza Mátyás)

Mácsai István kivételesen szeretetteli viszonyt ápolt anyósával, Gáspár Ernőné Schwartz Erzsébettel. Bözsi nagymama a család központi szereplője volt, akihez nemcsak veje és annak társasága járt fel rendszeresen beszélgetni, hanem később unokái barátai is. Bár csak az alapfokú iskolákat végezhette el, megözvegyülése után, 63 éves korában kinyílt előtte a kultúra világa: koncertekre és színházba járt, a legigényesebb irodalmat olvasta és zenéket hallgatta. Idős korában kezdett utazni is, Európa legfontosabb képtárait vette célba. Amikor 92 évesen elhunyt, Mácsai István ezt mondta róla: „Több, mint fél évszázadon át jártam fel hozzá, és ez volt az egyedüli hely, ahol, bármely órában állítottam be, mindig örültek nekem.”

Mácsai anyósát is sokszor megfestette. Ez a kép a Nagymama (Piliscsabán az ablak alatt) címet viseli. (1977, olaj, farostlemez) (Kredit: Gyuricza Mátyás)

Férfi művész vs. női művész

Mácsai olyan értelemben szerencsés volt, hogy a felesége maximálisan támogatta művészi pályáját, így neki „csak” festenie kellett. Naplójából tudjuk, hogy amikor éppen nem a műteremben dolgozott, akkor lehetséges témaötleteket keresve járta az utcákat, fotózott és rajzvázlatokat készített, vagy éppen filmezett. „Nem volt egy tipikus kisgyerekes apa, aki együtt focizik vagy biciklizik a gyerekeivel” – mesélte róla Mácsai Pál, hozzátéve, hogy bátyjával igazán csak kamaszkoruktól kezdtek több időt tölteni apjukkal, akivel nagyon jókat lehetett beszélgetni.

Vajon mindez a szabadság megadatott akkoriban a női festőknek is? A válasz sejthető. A kiállítás egyik izgalmas momentuma egy olyan kép szerepeltetése, amelyet nem Mácsai festett, hanem kortársa és barátja, Gánóczy Mária. A festődinasztiából származó Gánóczy a szintén festő Breznay József felesége volt, együtt nevelték a korábban megözvegyült Breznay két gyerekét, valamint hét közös gyereküket.

Gánóczy Mária A félbevágott festőnő című képe gyönyörűen szemlélteti, milyen volt a korabeli work-life balance egy női művész esetében.

A kép egy barna félcipős, köpenyes festőnőt ábrázol, félbevágva. A vászon, amin éppen dolgozik, félbehagyva. A modellt álló meztelen nő a pózból kilépve Gánóczy kisfiával, Gáborkával játszik. Ennyit a zavartalan alkotói folyamatról, csöndes műteremről, a magát teljesen – és nem csak félig – az elvégzendő munkának szentelő nőművészről.

Modellélet a Rákosi- és a Kádár-korszakban

Mácsai életének fontos szereplői voltak a neki modellt álló nők, rengeteg portrét és aktot festett. A II. világháború utáni években krónikus modellhiány volt Magyarországon, a modellszükségletet a Képzőművészeti Főiskola többnyire a szegényházból elégítette ki. A festők és a szobrászok szinte marakodtak a lányokért, akik télvíz idején is fűtetlen termekben álltak modellt, nagyon alacsony fizetségért.

Mácsai István életműkiállítás a Kiscelli Múzeumban (Fotó: Gyuricza Mátyás)

Volt, aki a modellhiány megoldására a szovjet módszer bevezetését javasolta, amely szerint egy bizottság döntene arról, kit enged modellnek, ehhez testileg és lelkileg megvizsgálnák őket, és akik távolmaradnak a Főiskolával egyeztetett munkáról, azok felelősségre vonhatók, sőt akár börtönnel is büntethetők lennének. Ez a felvetés szerencsére elhalt, ennek ellenére nem volt tündérmese az akkori modellek élete. Bár előfordult, hogy ez a munka a felemelkedést biztosította egy vályogházból származó lánynak, aki az egyetem mellett így pénzt tudott keresni, másoknak viszont nehéz sors jutott, és megszenvedték a létbizonytalanságból és a kiszolgáltatottságból adódóan lelkileg is megterhelő szakmát – Mácsai is sok ilyen nővel találkozott.

És hogy honnan tudjuk mindezt? A festő feljegyzéseiből, aki szakított a képzőművészeti modell névtelenségének makacs tradíciójával, és teljes nevén említette őket.

A modellek Mácsai életében megbecsült szereplők voltak, félig-meddig családtagnak számítottak, néhányukkal életük végéig barátságban maradt.

Rendszeresen lejegyezte a nála megfordult modellek nevét, sőt, akár a külsejükről, öltözetükről, hangulatukról, magánéletükről és szófordulataikról is rögzítette a számára érdekes mozzanatokat. A festő 8 mm-es kamerájával humoros, szarkasztikus vagy éppen pikáns szkeccsfilmeket is készített róluk: például a modell leszáll a 12-es buszról, és mivel nem működik a lift, fölcaplat a hatodik emeletre, kávézik Mácsai feleségével, majd a műteremszobában meztelenre vetkőzik, esetleg jelmezt ölt és beáll a pózba. Egykori modelljei változatos pályát futottak be: az általa sokszor megfestett Bukovits Mari egyetemen tanult és közgazdász diplomát szerzett, egy másik modellje szubrett lett a Déryné Színházban, de pszichológus és festő is akadt köztük. 

Mácsai István: Bukovits Mari (1970, olaj, farostlemez) (Kredit: Fáryné Szalatnyay Judit)

A magyar festészet Don Quijotéja

Bár a közönség mindig is szerette Mácsai képeit, a korabeli kritika értetlenséggel, sok esetben pedig konkrét elutasítással fogadta sajátos stílusát. Portréinak különlegessége, hogy kortársait „reneszánsz” módon festette meg, ezek a jellegzetes színhasználattal készült, aprólékosan kivitelezett „düreres” képek ezer közül is felismerhetők. 

Míg a világ más részein – például Amerikában – ismert és elismert volt a Mácsai által is használt festészeti technika, itthon társtalan és magányos volt az általa választott művészeti úton.

„Ő valójában egy későn jött hős, mint Don Quijote, aki egyszerre heroikus és komikus. Az, amit ő csinált, egy több száz évre visszamenő dolog volt: őt kizárólag a festésmód és a látvány érdekelte, ehhez társult egy teljesen kortárs, groteszk látásmód. Ez a kettő látszólag ellentmondásban áll egymással, mégis éppen azok a legjobb képei, amelyekben ez a kettő összeér” – mondta Mácsai Pál a tárlatvezetésen.

Mácsai István: A Notre Dame Kiskunfélegyházán (2003, olaj, vászon) (Kredit: Gyuricza Mátyás)

Különleges hangulatú portréi és jellegzetes látványvilágú budapesti utcaképei mellett talán a festő fanyar humorú, ironikus idézetképei a legizgalmasabbak. Ezek lényege, hogy Mácsai megfest egy korabeli helyzetet, amelybe aztán beleilleszt egy alakot vagy épületet valamelyik világhírű festőművész egy ismert művéből. A Téli vadászat című képen például a budapesti Szent István körúton tűnik fel az id. Pieter Bruegel Vadászok a hóban című festményén szereplő vadászcsapat, de Mácsai simán megfestette Velázquez egyik nőalakját, Mariana spanyol királynét, amint egy budapesti bérház folyosóján áll, kezét egy zöld szemeteskukán nyugtatva. Egyik leghíresebb idézetképe Mácsai Pál elmondása szerint úgy született, hogy amikor apjuk elvitte a Mácsai-fiúkat hőn szeretett városába, Kiskunfélegyházára – amelyről előzőleg ódákat zengett nekik –, fiai nem igazán értékelték az egyszerű kisvárost, János még meg is jegyezte, hogy a kiskunfélegyházi templom azért „nem egy Notre Dame”. Erre mi volt Mácsai válasza? A Notre Dame Kiskunfélegyházán című kép, amelyen a városi templomot egyszerűen kicserélte párizsi nagytestvérére. A rejtőzködő irónia volt a sajátja.

Az Elmozdul a fal című Mácsai István-életműkiállítás április 2-ig tekinthető meg a Kiscelli Múzeumban.

A cikk a kiállítás katalógusából (koncepció: B. Nagy Anikó, szerkesztő: Merényi Ágnes) is tartalmaz idézeteket, gondolatokat.

Kiemelt kép: Mácsai István: Pesti utca (1961, olaj, vászon) (Kredit: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)