SZILY NÓRA: Amikor felhívtam azzal a kérdéssel, hogy miként neveljünk sikeres gyereket, rögtön felfortyant. Mintha a „sikeres” jelző zavarta volna…

VEKERDY TAMÁS: Azt gondolom, hogy a világ megbolondult. Ki a sikeres? Aki 42 éves korában összeomlik és szívinfarktust kap? Vagy az a fiatal futballista, aki egyszer csak összeesik a pályán? Ő vajon sikeres volt? De meddig? Mi ez a téboly? Én nem azt mondanám egy gyereknek, hogy légy sikeres, hanem azt: legyél, aki vagy! Próbáld magadból azt kihozni, ami valójában benned van. A szülőnek pedig nincs más dolga, mint ebben támogatni őt, bármerre is kanyarodik az útja. Lehet, hogy pár évig hippi lesz és asztalosként fog fúrni-faragni, miközben az osztálytársai erre-arra elhúznak – az egyik orvos, a másik már vállalatvezető lesz –, de ez szerintem egyáltalán nem baj.

SZILY NÓRA: Azt hiszem, ezt a legnehezebb belátni. Türelemmel, elfogadással kivárni. Vajon mit jelent ma a siker? Sokan elvárnák a gyereküktől, hogy mindenben kitűnő legyen, és eközben a hangsúly leginkább azon van, mi az, amit nem tud, mi az, amiben még jobbnak kellene lennie.

VEKERDY TAMÁS: Ez csak itt van így. Őrület! Az északiaknál nem az a kérdés, hogy mit nem tudsz, hanem hogy mit tudsz! Jól fütyülsz? Nagyszerű! Zseniálisan faragsz? Jól táncolsz, énekelsz? Szeretsz festeni, színészkedni? Ezek mind remek dolgok. Tudjuk, hogy nem egyféle intelligencia létezik, az értelmi, hanem legalább nyolcféle. És még az értelmi intelligencia tíz különböző faktorából is lényegében csak kettőt mér és osztályoz az iskola! A nevelésnek két alapelgondolása lehetséges. Az egyik: legyél, aki vagy!, a másik: legyél, akivé én akarlak tenni! Ez utóbbi – jó esetben – az örök lázadások útja. Rossz esetben pedig a megtöretés útja. Amikor azért jó egy kisfiú vagy kislány, mert teljesíti mindazt, amit apuci és anyuci akar. Ez a legrosszabb, amit el lehet képzelni! De mit jelent az, hogy legyél, aki vagy? Már több mint 7 milliárdan vagyunk a földön, mindenkinek más az ujjlenyomata és a DNS-e. Miért gondoljuk, hogy az, ami belülről megszabja a DNS-t és az ujjlenyomatot, az nem különböző? Mi ez a valami? A hívő számára a halhatatlan lélek, a természettudós számára a természeti program. Miért akarjuk, hogy egy sablon szerint mindenki ugyanabban, ugyanúgy legyen hiteles? Stephen Hawking, akit ma a világ egyik legokosabb emberének tartanak, elemista korában még egészséges volt és nem ült kerekesszékben. De nem tudott megtanulni írni és olvasni. Miért? Hülye volt? Mint tudjuk, nem. Ahogy Pablo Picasso sem tudott megtanulni írni, olvasni és számolni, tehát értelmi fogyatékosnak tűnt, pedig „csak” zseni volt. Rengeteg tanulmány jelent meg a 19. század vége óta arról, hogy az iskola nem fejleszti a gyereket, hanem tönkreteszi. Miért gondoljuk, hogy ez az elvárásrendszer a helyes? A ma uralkodó szemlélet a boldogtalanság, a depresszió és a szorongás felé vezet. „Sikerre” törekszünk, miközben nem is tudjuk pontosan, hogy mi az.

SZILY NÓRA: Hát ez az! De akkor mi legyen az elv? Mi vezesse a szülőt? Mi legyen a legfontosabb?

VEKERDY TAMÁS: Hogy a gyerek jól érezze magát a bőrében. Első kérdésem a szülőhöz: olyan iskolába jár a gyereke, ahol jól érzi magát? Ha nem, ha unatkozik, szorong és fél – ahogy a magyar gyerekek zöme –, akkor nem jó helyen van, ezért más megoldást kell keresni. Mérei Ferencet szoktam idézni, aki a ‚70-es, ‚80-as években így fogalmazott: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Nagyon leszidták ezért, mondván, az élet nem kerti ünnepély! Monotóniatűrés, kötelességtudat, feladattartás – ezekre van szükség. Mérei irtózatosan makacs ember volt, és válaszként is az idézett mondatát ismételte. Elvégre a világ nem unalmas, és az ember sem. Mérei már nem érte meg 1996–97-et, amikor az agyfiziológusok megtalálták azt a kapcsolatrendszert, melynek alapján kimondták: „Öröm nélkül nincs hatékony tanulás.” Ez a dolog lényege. Azt gondoljuk, hogy öröm nélkül, félve, rettegve, szorongva, önmagamat hajszolva és közben unatkozva kell tanulnom a világ és az ember titkait. Nem. Nem így kell. Az álteljesítmény hajszájában élünk. A fiatal felnőttek mindössze a középiskolai tananyag kilenc százalékára emlékeznek úgy, hogy használni is tudják. Hihetetlen mennyiséget tanítunk a felejtés számára.

SZILY NÓRA: Itt az ősz, elkezdődött az iskola, a verseny, ahová a szülők is beszállnak. Nyilván a legjobb szándékkal.

VEKERDY TAMÁS: Panaszkodtak nekem már anyák, hogy bekerült a gyerekük az iskolába, és akkor szembesültek azzal, hogy a többiek már mind tudtak írni-olvasni. Mi a négy gyerekünket nem tanítottuk erre. Természetesen, ha bármelyik megkérdezte a betűket, akkor válaszoltunk, és nem mondtuk, hogy várj kisfiam, majd két év múlva. De tanítani nem kell. Azzal, ahogy a szülők felkészítik a gyerekeket az iskolára, már az óvodai éveket is megrontják. Ahelyett, hogy például rendszeresen mesélnének nekik. Magyar vizsgálat szerint amelyik gyerek mindennap hall mesét, az iskolába lépés idejére másfél évvel előzheti meg anyanyelvi fejlettségben azt, aki rendszertelenül hall történeteket. Márpedig az anyanyelvi fejlettség a biztos gondolkodás alapja. Ha mindennap mesél a szülő, azzal zseniálisan felkészíti a gyereket az iskolára.

SZILY NÓRA: Ráadásul mindenféle dresszúra nélkül.

VEKERDY TAMÁS: Úgy van. Emellett, ha a gyerek érzi, hogy az anyja, apja nyugodt, hogy keresgéltek és próbálták a legjobb tanító nénit számára megtalálni, akkor viszonylag nyugodt lesz az iskolában. Persze fogják csalódások, bántások érni, de a családi háttér fenntartja az érzelmi biztonságot. Itt fel kell tenni a kérdést: megadtam neki ezt magzati korától? Tudtam, hogy a legfontosabbak a haszontalannak tűnő dögönyözések, csiklandozások, a mesélés és a szabad játék? Ha jól érezte magát a gyerek eddig velem, akkor az iskolába menetelkor is tudja, hogy a családja mindig meg fogja védeni a külvilággal szemben. Még akkor is, ha olyat tett, amivel én szülőként nem értek egyet. Ezenkívül még azt kellene tudatosítani, hogy az iskola a gyerek dolga, és nem a szülőé! Faggatni állandóan a leckéről felesleges. Otthon hagyta a tornazsákot és egyest kapott? A második vagy harmadik alkalommal már magától eszébe fog jutni. Az a fontos, hogy a gyerekem tudja, bármikor, bármivel fordulhat hozzám és kérheti a segítségemet, de szülőként nekem a gyerekkel kell foglalkoznom, nem az iskolával.

SZILY NÓRA: Rá kellene figyelni, koncentrálni, az egyediségére, arra a „valamire”, ami benne rejlik, nem pedig elvárásokkal gyötörni?

VEKERDY TAMÁS: Röviden mesélnék a Pygmalion-effektusról. Amerikában pszichológusok kimentek az iskolákba, ahol felmérték a gyerekeket. Hazamentek, de nem számolták ki az eredményeket, hanem beszórták a neveket egy kalapba, és kihúztak egy tucatot. Visszamentek az iskolába, és azt mondták, ez a tizenkettő gyerek a következő egy évben jelentős fejlődés előtt áll. Aztán vártak egy esztendőt, majd újra elvégezték a méréseket. Közben persze már az első vizsgálat eredményei is elkészültek. És mit tesz isten, az említett tizenkét gyerek tényleg jelentősen fejlődött az egy év alatt. Miért? Mert a tanárok úgy néztek és reagáltak rájuk! Hittek a fejlődésükben! Pygmalion volt a szobrász, aki kifaragott egy gyönyörű nőt, és beleszeretett. Szenvedett, hisz a szerelme nem tudott kiteljesedni. Aphrodité, a szerelem istennője megkönyörült rajta, és megelevenítette. Pygmalion szerelme, szenvedélye életre keltette Galatheát, a kőszobrot, feleségül vette, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Mi a tanulság? Azzal a szemlélettel kellene a gyerekekre néznünk, hogy nyitottak vagyunk – mi jön majd ki belőle? És akármi jön ki, azt fogom támogatni. Hinni benne, bízni és erősíteni. Ez a Pygmalion-effektus. Olyan iskola, olyan közeg kellene, ahol a gyerek jól érzi magát, ahova szívesen jár, és ahol mindenféle gyerek elindulhat a maga útján, a maga módján, a saját egyedisége szerint. Ha visszatérünk a családhoz, annak kell mindehhez biztos hátteret adnia és az iskolát a gyerekre bíznia. A szülő ne agyaljon a beírásokon és a jegyeken. A lényeg nem ez.

SZILY NÓRA: De eközben a jegyek, a minősítések szinte megbélyegző erővel bírnak. Nem beszélve a skatulyákról.

VEKERDY TAMÁS: Ha a szülő otthon erre nagy hangsúlyt fektet, akkor a gyereke szorongani fog. Aki pedig szorong, az rosszabbul teljesít. Elég, ha az iskolában izgul. Ha otthon stabil és nyugodt lehet, mert érzi a szülői szeretetemet, akkor biztos lehet abban, hogy nem fogom azt hinni: ostoba, mert az iskola épp annak minősíti. Ez a biztonság rendkívül sokat jelent és megnyugtatja őt. És bizony előfordulhat, hogy majd vargabetűkön keresztül fogja a saját útját megtalálni. Baj, ha valaki 16 évesen otthagyja az iskolát? „Úristen, azt hittem, érettségizni fog és egyetemre megy!” – gondolják sokan. De nem baj, ha nem! Majd rájön 21-22 évesen, hogy szüksége van az érettségire, és megszerzi a dolgozók esti vagy levelező gimnáziumában, és azzal fog elmenni az egyetemre. Nem kellene egy-egy ilyen lépésnél azt érezni és éreztetni, hogy összedől a világ. Minket az előző rendszer is arra szocializált, hogy minden egy adott pillanatban dől el. Például 14 évesen… De ez nem igaz! 1904-ben a 14-15 évesek osztálya a nyolcosztályos gimnáziumban a legkönnyebb volt. Azért, mert tudták, hogy a gyerekek kamaszodnak, és nem szabad őket megterhelni. Azóta endokrinológiai, neurofiziológiai, neurobiológiai vizsgálatok sora mutatta ki, hogy ez tényleg így van. Akkor érezték ösztönösen, tapasztalatból, ma már tudományosan is tudjuk. Ehhez képest létrehoztunk egy olyan iskolarendszert, ami épp ezt nem veszi figyelembe. Sőt, épp ebben a korban várjuk el a gyerektől, hogy kihozza magából a maximumot, mintha az élete múlna ezen. Tévúton járunk. Megőrültünk, és egyszerűen elfelejtettük, hogy mikor milyen a gyerek, és éppen hol tart. Ráadásul ez a rémálom már az általános iskolában indul. A siettetéssel tenyésztjük a diszgráfiát és a diszlexiát, azok is megkapják a diagnózist, akikkel semmi baj nincs.

SZILY NÓRA: Rendben. Figyelnünk kell a gyerekre. Arra, hogy éppen hol tart, mire vágyik, mit szeretne vagy éppen nem szeretne. Ám sokszor nem egyszerű, hisz a gyerek annyit fogalmaz meg, hogy ezt nem akarom. Így nem akarom. De azt nem tudja, hogy mire vágyna igazán. Márpedig döntéseket kell hozni. Egyre korábban tesszük fel a kérdést: mi leszel, ha nagy leszel?

VEKERDY TAMÁS: Először is a kamaszkor megnyúlt. A 19. század közepi orvosi feljegyzések szerint a mérsékelt égövön a lányok 15-16 éves korukban menstruáltak először. Aztán a többségük 17 évesen férjhez ment, és 18 évesen szülték az első gyermeküket. Ma nem így van. Az első menstruáció korábbra tolódott, 13, 12 vagy még fiatalabb korra, az első gyerekszülés elkezdett fölfelé menni, a húszas évek második felére vagy még későbbre. Vagyis az a szakasz, ami régen két évig tartott – mára közel húsz évre nyúlt! Majd harmincévesen még „mamahotelben” élnek a fiatalok, vagy esetleg már külön lakásban, de a szennyest még hazahordják, és kis fazekakban viszik el a következő heti kaját. Megnyúlt a kamaszkor, amivel az is együtt jár, hogy a fiatalok gyakran óriási vargabetűkön át keresik az útjukat. És az a benyomásom, hogy meg is találják. Hogy nem tudják az irányt még tizennégy évesen? Ez teljesen normális.

SZILY NÓRA: És aggódó szülőként mi a dolgom?

VEKERDY TAMÁS: Támogasd a gyerekedet, ameddig bírod! Át akar menni egy másik egyetemre? Támogasd! Ott is egy másik szakra akar váltani? Abban is támogasd!

SZILY NÓRA: És ha még kicsi?

VEKERDY TAMÁS: A válaszom ugyanaz: támogatni kell. Beszélgetni vele. Minél kisebb, annál kevésbé tud felelős döntést hozni. A szülői felelősségtől természetesen nem szabadulunk meg. Sőt. Anyaként, apaként szóba kell állni a gyerekkel, együtt kell vele gondolkodni és dönteni. Minél inkább belép a kamaszkorba, annál többet számít, hogy ő mit mond és mit akar. De szülőként egy a lényeg: ott lenni mellette teljes személyiségünkkel, teljes valónkkal.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja Iskolaválasztó 2016-os kiadásában jelent meg. 

Szöveg: Szily Nóra

Fotó: Fiala de Gábor