Akkoriban, amikor aktuálissá vált, hogy házasságot kössünk, eszembe sem jutott, hogy hófehér uszályos, narancsvirág-koszorús menyasszony legyek egy frakkos-öltönyös vőlegény oldalán. A Burda magazin esküvős álompárjait lemosolyogtam, a konformista külsőséget megtagadva, a tanúkon kívül másnak nem is szóltunk.
Nem volt vendégsereg, nem húzta se cigány, se gitáros. Úgy gondoltuk, hogy elegendő a kettőnk titka, a bennem rejtőző, napról napra növekvő kis Ismeretlen, aki augusztusban fog megszületni. A piros kötényruhámon, amit az alkalomra felvettem, még alig látszott valami domborulat.
Amikor nyilvánvalóvá lett számomra, hogy megfogant bennem egy kicsi élet, elmondtam a Fiúnak, akivel akkor még nem terveztünk semmit. Bejelentésem után két napra találkoztunk. Jólesik most azt hinnem, hogy mélyen a szemembe nézett, amikor ezt mondta: „Akkor összeházasodunk.”
És innentől intéztük az intézendőket. Papírok, anyakönyvi hivatal. Nem lesz semmi cécó, nem szólunk senkinek, a végén bejelentjük, otthon is örülni fognak – ebben maradtunk.
Ó, balga ifjúság!
Albérletben laktunk, hónapról hónapra éltünk. A leglényegesebb dolgokat már tudtuk egymásról. Ki mit gondol a világról, vannak-e eszményei, és milyenek, milyen a többi emberhez való viszonya, képes-e áldozatra, megbízható-e, van-e benne olyan belső érzékenység, aminek birtokában neki lehet indulni a közös életnek. Családjaink világnézete hasonló volt, ahogy hátterük, hagyományaik is. (Hogy ez milyen sokat segít egy kapcsolat működésében, arra akkor még nem gondoltam.)
Szerettük egymást. De engem az a megrázó, hálával teli, szívet dobogtató és szorongató, örök időkre szóló, birtoklásmentes boldog érzés, amit szerelemnek szokás nevezni – az később ért el.
Egymás szokásairól, sajátos helyzetekben hozott döntéseiről nem sokat tudtunk. A házasságkötés részleteiről nem is beszéltünk.
Abban maradtunk,