Nem gondoltam volna a nyolcvanas években, hogy a vasfüggöny hűlt helyén fogok ide-oda cikázva biciklizni a cseh–osztrák határon. Tovább megyek: még tavaly sem gondoltam volna.
Ehhez kellett Putz Attila barátom, aki egy éve a nejével végiggurult Passautól majdnem Bécsig, és annyira megtetszett neki a kerékpáros nyaralás, hogy idénre egy nagyobb kompániát trombitált össze. „Pista, ugye jöttök?” – kérdezte a telefonban, én pedig igent mondtam. Ekkor még több dologgal nem számoltam: például a kerékpárok szállításával és a hőkupolával. Na de ezekről majd később!
Az Iron Curtain Trail, vagyis a Vasfüggöny kerékpárút az EuroVelo 13-as útvonala. A hidegháború egykori kelet–nyugati határvonalát követi a Barents-tengertől egészen a Fekete-tengerig. Hossza körülbelül 10 600 kilométer. Húsz országot érint, három tenger mellett halad el, és útközben tizennégy UNESCO-világörökségi helyszínt érint. A teljes útvonal Norvégiától és Finnországtól a Baltikumon, Németországon, Közép-Európán és a Balkánon át Bulgáriáig vezet.
A Vasfüggöny kerékpárút nem egyszerűen sportútvonal, mozgó történelmi emlékhelyként is tekinthetünk rá: határőrtornyok, bunkerek, emlékművek, egykori határátkelők és a berlini fal maradványai mellett halad. A korábban szigorúan őrzött határsávok sok helyen évtizedekig szinte érintetlenek maradtak, ezért az út szorosan kapcsolódik az Európai Zöld Öv természetvédelmi folyosójához is.
Rémes előkészület a biciklitúra előtt
A tízezer kilométerből százötvenet terveztünk abszolválni a kerékpárúton töltött öt napban. Nem tűnik nagy falatnak, de azért a dimbes-dombos határvidék komoly emelkedőkkel bír… Engem, mondjuk, ez éppenséggel nem érint, mivel az ötvenedik születésnapomra ajándékba kaptam egy elektromos biciklit. Magától nem megy, tekerni kell – de bármilyen emelkedőt képes vagyok leküzdeni vele.
Az elektromos bicikliseket éppen emiatt lenézik a hagyományos kerékpárosok, hiába magyarázom mindenkinek, hogy azért ez egy negyvenkilós vas, és igenis van sportértéke a használatának. A másik érzés a lelkifurdalás, amikor egy meredek emelkedőn könnyedén ellibbenek valaki mellett, aki vörös fejjel, kisebb verejtékpatakokkal a gerince mentén az életéért küzd. Mindegy, ez van: én szerelmes vagyok a biciklimbe, és ma már mindenhova ezzel megyek. Vagyis hát…
Az első próbatétel a logisztika: még sosem utaztunk biciklikkel az autónkon.
A szállítóalkalmatosság kölcsönzési díja hatvanezer forint egy hétre – ettől nagyokat pislogva eltekintek. A legvégén egy nyolcezres ajánlatba futok bele, de ezt meg nekem kell felszerelni az autó hátuljára.
Két nap alatt össze is hozom, de közben lábon kihordok három agyvérzést. (Ráadásul az e-bike-ot el sem bírja, úgyhogy sakkozni kell a szállítandó biciklikkel.) Öröm az ürömben, hogy a szintén kölcsönkapott, kerékpáros utazótáskák kicsinek tűnnek, de feneketlen bendőjükbe mégis elfér minden, ami az útra szükséges.
A feleségem sokáig tukmálja rám a biciklisnadrágot, ami fenékrészen szivacsos betéttel rendelkezik. Laza és bevállalós fickónak tartom magam, de az, hogy felvegyek egy biciklisgatyát, szóba sem jöhet. Aztán mégis találok egyet a sportboltban, olyan nevetségesen olcsón, hogy azt gondolom: még akkor is megéri, ha soha nem fogom felvenni. Persze az első napon kipróbálom, és rá kell döbbenjek, hogy ez egy valóságos csoda. Minden nyereg töri – aztán megtöri – az embert, de most lazán tekerek.
Balzsamos gyantaillat
A gyakorlatlan kerékpártúrázók hosszas előkészülete után nekivágtunk az ötórás autóútnak. Bécs után északnak fordultunk, České Velenice irányába. „Milyen szép neve van, biztos ez lehet a cseh Velence!” – ábrándozott a nejem.
De sajnos nem az. Az osztrák Gmünd mellett, éppen a határon fekszik. Anno sokan járhattak át ide szerencsejátékot játszani – esetleg sztriptízklubokba – az osztrák részről. Mára még ez a mondén hangulat is erősen megkopott itt. A hotelünk egy kaszinó is egyben. Ennek előnye és hátránya is van.
Ez is érdekelhet: Kétkeréken a Velencei-tó körül

Kánikulában árnyat adnak és balzsamos gyantaillatot árasztanak a hűs fenyvesek
Előny, hogy a kaszinókban mindig olcsóbb az étel és az ital – cserébe a szerencsejátékosok jó sok pénzt ott hagynak a ruletten. Hátránya, hogy a becsekkolás úgy megy, mintha az Amerikai Egyesült Államokba lépnénk be: minden adatunkat rögzítik, fotó készül rólunk, és ujjlenyomatot is vesznek tőlünk, digitálisan. Utóbbival aztán minden fogyasztás után igazolnunk kell magunkat egy ujjlenyomatszkennerrel.
Mindegy is, mert másnap korán reggel nekivágunk a túrának. Viszonylag kis emelkedők, dimbek-dombok jönnek. És bár június végén éppen a fejünk fölött jár a nap, sokszor fenyvesekben halad az út, ahol összezárul felettünk a tűlevelekből álló lombkorona, a fák pedig hűs árnyékot adnak.
Szinte félhomályban és balzsamos, gyantás fenyőillatban gurulunk – egyszerűen isteni.
Szinte félhomályban és balzsamos, gyantás fenyőillatban gurulunk – egyszerűen isteni.
Aztán szántóföldek mellett haladunk, már osztrák részen, valamiféle ismeretlen, édeskés felhőben. A krumpli virágzik mellettünk nagy táblákban, és még sosem éreztem ilyen töménységben ezt a különös aromát.
Tíz kilométerenként megállunk egy hidratációs szünetre. Ki üdítőt, ki sört választ a félórás megállókban. Újabb jótanács: mindenki vigyen magával eurót, mert mind az osztrák, mind a cseh részeken szinte alig lehet kártyával fizetni. Ráadásul a kisebb városokban vendéglátóhely is alig akad: ezen a vidéken még nem arat a tömegturizmus, és enyhén szólva nem mindenhol vannak felkészülve a csoportokra. Laza negyven kilométer után gurulunk be Litschauba.
Még több utazás: Brno, Olmütz és a Morva-karszt – Morvaországból szeretettel
Ez Ausztria legészakibb városkája. Kitekerünk a szélére, ahol a kifli alakú, fenyvesekkel ölelt Herrensee partján áll a szállásunk. A tó strandja maga Ausztria: tökéletesen nyírt, smaragd gyep, hibátlanul kanyargó pihenőstég, a vízben lebegő napozósziget, a parton napvitorlák. A büfében pedig további almafröccsök, sütik – aki pedig jól viselkedett, annak pult alól házi barackpálinka. Szinte sajnálom, amikor másnap nekivágunk a következő szakasznak.