– Az egyház egy nagy családként működött az életemben. Amit akkor kínált nekünk, azzal mi éltünk. Úgy gondoltuk, mindent megteszünk, amire lehetőségünk van – kezdi el mesélni történetüket Gabi, aki vallásos családban nőtt fel, akárcsak Dénes, a férje. Aztán megválasztották Ferenc pápát, és ez a megszokott otthonosság lassan nyugtalansággá változott.
Gabiékat megrendítette a pápa egyszerűsége, szegénysége, hitelessége. Először csak örültek annak, hogy ilyen vezetője van az egyháznak, de később felmerült bennük a kérdés, vajon az ő életük megfelel-e ennek az ideálnak.
– Arra kellett rájönnünk, hogy nem felel meg. Éreztük, hogy valami hiányzik. Hiányzik az, hogy a rászorulók felé forduljunk.
Tarján Gabriella és férje, Dénes
Együtt többre jutunk
– Eredetileg matektanárok szerettünk volna lenni, de kicsit megijedtünk attól, hogy őket általában nem szokták szeretni – meséli Gabi, aki most nemcsak a saját, hanem egypetéjű ikertestvére nevében is beszél. – Nagyon hasonlítunk egymásra, és a pályaválasztásban is együtt döntöttünk.
Az építőmérnökségről először még ők sem tudták pontosan, mit jelent, végül mégis úgy érezték, jó helyre kerültek.
– Izgalmas volt tanulni útépítésről, folyószabályozásról, geológiáról, kövekről, magasépítésről, mélyépítésről, hidakról, földmérésről. Egy építőmérnök tág képet kap a világról, és ez engem nagyon érdekelt.
Az egyetemet mindketten kitüntetéses diplomával végezték el, és utána ott maradtak doktorandusznak. Gyerekkoruk óta volt egy álmuk: egyszer ikerházban lakni.
– Gyerekként még azt is elképzeltük, hogy ikerfiúkhoz megyünk férjhez, ami nem jött össze, az ikerház viszont igen. Mindkettőnknek négy gyereke született, és amikor ők nyolcan együtt voltak a kertben, az egészen különleges örömet jelentett. Az ikerségben tulajdonképpen csapatmunkát tanultam. Megéltem, hogy ketten sokkal többre jutunk, mint külön-külön. Ez a tapasztalat később nagyon sokat jelentett az önkéntes szolgálat során is.
Ne legyenek „mozgalmi árvák”
Gabi és férje nem kényelmes, gondtalan életből kezdtek kifelé nézni. Két doktorandusz házasodott össze, kevés pénzzel, sok tervvel. Konkrétan a két kezükkel kezdték építeni a házukat, és lassan, évről évre jutottak előre. Négy gyerek mellett Gabi sokáig annak is örült, ha nagymamai segítséggel hetente egyszer be tudott menni az egyetemre órát tartani.
Amikor a legkisebb gyerekük is iskolába ment, új érzés született meg bennük.
– Eljutottunk oda, hogy eddig csak elfogadtunk, de talán most már mi is adhatnánk valamit.
Elkezdtek lehetőségeket keresni. Próbálkoztak több helyen is, de valahogy semmi nem illett igazán az életükbe. Dénes ekkor mondta ki azt a mondatot, amely irányt szabott a keresésüknek:
– Ne legyenek a gyerekeink mozgalmi árvák.
Vagyis ne úgy segítsenek másokon, hogy közben a saját gyerekeik hiányolják őket.
A fordulat végül egészen kicsi dologgal kezdődött: egy karácsonyi csomagküldési felhívással a Mécses szolgálattól. Csomagot lehetett küldeni börtönben élőknek. Cipősdobozt korábban is minden évben készítettek, de börtönbe még soha. A felhívásban az állt, hogy annak kérik ezt a csomagot, akire karácsonykor sem gondol senki. Akinek talán ez lesz az egyetlen üzenete.
Keresztnevet is kapott:
– Soha nem felejtem el, hogy tíz évvel ezelőtt Ferinek írtam karácsonyi lapot. Ott ültem, és azon gondolkodtam, mit írhatnék, amivel egy kicsit szebbé tehetem az ünnepét.
Később jött is a visszajelzés a Mécsestől, hogy nagy örömet szereztek a csomagokkal, volt, aki könnyes szemmel vette át a sajátját. Egyébként meg, ha valakinek van kedve, elköteleződhet hosszabb távú börtönlevelezésre is.
Gabi azt érezte, ez még éppen belefér az életébe. Havonta megírni egy levelet – ezt meg tudja tenni. Először női levelezőtársat keresett, de kiderült, hogy olyan nagyon kevés van. Jó, akkor legyen férfi. Megkérte a férjét, hogy ő is írja alá a levelet, azzal jelezve, hogy bár nem tőle származnak, de azért olvassa őket.
– Védelmet jelentett. Ösztönösen csináltam, de ma már tudom, hogy erre valóban szükség van. Ugyanis sokszor szexuális tartalmú, félrecsúszó, manipulatív, vagy akár erőszakos helyzetek is megjelenhetnek az ilyen levelezésekben.
Ez is érdekelhet: Végre újra megölelhetik szeretteiket a magyar fogvatartottak
„Én ezt az embert meg akarom ismerni”
Elindult a levélváltás. Az önkénteseknek a saját érdekükben meg kell őrizniük az anonimitásukat, amit úgy érnek el, hogy a fogvatartottak levelei a Mécses postafiókjába érkeznek. A kapcsolat lassú, reálisan havonta egy levélváltásra van esély.
– De ez az egy levél is olyan kapcsolatot tudott teremteni, amilyenben nekem addig nem volt részem. Az én életem formálásában a levelezőtársamnak óriási szerepe lett. Volt, hogy negyvenoldalasnál is hosszabb levelet írt. Beengedett az életébe, és mi is bekerültünk az övébe.
– Gabi a második vagy harmadik levél után rájött, hogy csak ő anonim. A férfi neve ott van a borítékon. – Rákerestem az interneten, mit követett el, és megfagyott az ereimben a vér. Életemben nem féltem annyira, mint akkor.
A levelezőtársát tényleges életfogytiglanra ítélték, a brutális bűncselekményről pedig az újságok kíméletlen részletességgel írtak. Gabi hirtelen nem tudta, folytatni tudja-e. „Mit gondoltál, tyúklopásért ítélték el?” – kérdezte tőle ekkor a férje, Gabi pedig rájött, hogy valójában nem gondolta végig, mibe is vágott bele. Ott ült a számítógép előtt, olvasta a szörnyű cikkeket, aztán levette a polcról a leveleket, amelyeket ez az ember írt. És akkor valami egészen meglepő történt.
– Azokból a levelekből sütött az emberség. Az nem lehet, hogy ugyanaz írta ezeket, aki elkövette azt, amiről olvasok! Azt éreztem, én ezt az embert meg akarom ismerni. – Gabi ezt nevezi ma élete egyik pálfordulásának. – Azon a levélen keresztül először tudtam Isten szemével látni egy gyilkost. Nem a bűnét láttam, hanem az embert.
A levelezés folytatódott. A férfi írt a bűneiről, a lelkiismeretéről és a teherről, amelyet egy életen át hordoznia kell.
– Úgy éreztem, a kezünkben tarthatjuk a lelkét. Ez egyszerre volt megrendítő és felemelő. Arra jöttem rá, hogy sok kapcsolatunk felszínes. Kint sokszor arról beszélünk egymásnak, miben vagyunk jók, hogyan boldogulunk, mi sikerül. A bűneinkről, a szégyeneinkről, a lelkifurdalásainkról ritkán. Pedig ezek sokkal közelebb tudnának vinni minket egymáshoz.
Ez a kapcsolat Gabinak nem csak a fogvatartotthoz való viszonyát változtatta meg. A világot is más szemmel kezdte nézni.
Plexifal mögött a karácsony
Fél év levelezés után Gabi szeretett volna találkozni levelezőtársával. Egyéni látogatásról azonban szó sem lehetett. Az önkéntes anonim, a büntetés-végrehajtásban pedig mindennek ellenőrizhetőnek és szabályozottnak kell lennie. Azt mondták, hogy látogatás csak közösségi program keretében lehetséges. Szervezzünk közösségi programot! Kiderült, hogy Gabi nincs egyedül a vágyával. Végül sikerült megszerveznie egy karácsonyi beszélőt.
A helyzet minden volt, csak nem éppen idilli. Plexifal, zaj, kiabálás, egyszerű börtönkörnyezet. Kint csillogtak az ünnepi fények, bent a beszélőhelyiségben alig ment át a hang a falon. Mégis ez lett Gabi egyik legszebb karácsonyi élménye.
– Nem volt meghitt beszélgetés abban az értelemben, ahogyan ezt elképzelnénk. Mégis nagyon mélyen együtt voltunk. Találkoztunk. Egymás szemébe nézhettünk.
A levelezőtársa később azt mondta, ez volt számára a szikra, ott érezte meg Isten jelenlétét. Innen már nem volt visszaút. Újabb programokat szerveztek, és eközben a közösség is megszületett. Nem úgy, hogy előbb összejöttek beszélgetni, aztán kitalálták, mit csináljanak, hanem éppen fordítva történt: a szolgálat volt az első. De attól, hogy együtt utaztak Szegedre a hírhedt Csillagbörtönbe, együtt ettek valamit a parkban, együtt készültek és együtt jöttek haza, a kapcsolat is épült közöttük.
Ez is érdekelhet: A család ad(hatna) kapaszkodót – Bepillantás a börtönök rejtett világába
„Visszakapom, amit beleteszek”
Időközben a Mécses akkori vezetőjének lejárt a mandátuma, így a szolgálat vezető nélkül maradt, veszélybe került a működése. Gabi addigra már sok mindent szervezett, sokakkal volt kapcsolatban, természetesen fordultak felé, hogy ezt neki kellene csinálnia. Ő persze először tiltakozott.
– Szeptemberben végül azt mondtam: jó, elvállalom. Úgy gondoltam, maradok félállásban az egyetemen, mellette majd belefér a Mécses. Ez nagyon naiv gondolat volt.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!