A harmincöt éves Rizsavi Tamás tizenhat éve mozdonyvezető… Vagy inkább harminchárom éve? Kétéves korában „fertőződött meg”: ekkor kapta az első modellvasútszettjét a nagyapjától. A vasút iránti szerelem azóta is töretlen benne.
– Igen, szerelem – állítja.
– Szerelem és megnyugvás. Nehéz pontosan megfogalmazni, mi az, ami igazán izgat benne. Azt sem könnyű elmondani, hogy más férfiaknak a horgászatban vagy a fociban mi a jó: az embert egyszerűen megfogja benne valami. Szeretem, hogy szinte mindennap látok egy napfelkeltét vagy naplementét. Hogy új emberekkel találkozom, és mindig más az időjárás is. Nincs két egyforma nap, egyforma szolgálat.
Mozdonyvezetőként óriási a felelőssége az utasok biztonsága miatt, ugyanakkor természeti csodák, viharok, hóesések kísérik útjain, és ezek mind erősítik benne, hogy jó helyen van.
Változatos útvonalakon
Tamásnak Magyarország legtöbb vasútvonalára van vonalismereti vizsgája – csak ennek birtokában lehet ezeken mozdonyt vezetni –, így aztán egy hónapon belül akár több különböző útvonalon is megfordulhat, a beosztása kifejezetten változatos. Emellett oktató-mozdonyvezetőként is dolgozik. Beszélgetésünk előtt Hegyeshalomban járt egy reggeli szolgálattal.
– Ez az egyik kedvenc útvona-lam – mondja. – És a Balaton déli partján futó 30-as vonal, illetve a tó északi partján haladó 29-es is.
A vasúthoz való kötődése már gyerekkorában kialakult: a nagypapa és a vasútmodell volt a főkolompos. Aztán a Gyermekvasút. Ott már egészen fiatalon hozzászoktatták a vasút különös, szakmai nyelvezetéhez, a forgalmi utasításokhoz és a szolgálati rendhez. Bár az állomásokon mindig volt velük felnőtt, a gyerekeknek sok mindent önállóan kellett elvégezniük.
– Ötödik osztályos gyerekként ez rendszert vitt az életembe, felelősségre tanított, és hozzászoktatott ahhoz, hogy szabályok szerint kell dolgozni – meséli. – A Gyermekvasúton egy csomó jó programot szerveztek, és külön motiváció volt, hogy aki 4,5 fölötti tanulmányi átlagot ért el, az tizenöt naponta szolgálatba mehetett. Vagyis aznap nem kellett iskolába járnia. Gyerekként ez tényleg menő! A mozdonyvezető-képzés miatt tizenkilenc évesen aztán Szombathelyre költöztem. Harminc olyan ember közé kerültem, akik rajongtak a vasútért. Ez volt életem egyik legjobb időszaka.
Egyedi látásmóddal
Eleinte Tamás csak a vonatokat fotózta, akkor még teljesen ösztönösen, egy egyszerű kompakt fényképezőgéppel. Ez még nem filmes gép volt, hanem a korai digitális, „szappantartó”-forma, amelyre a kicsi és drága memóriakártyák miatt csak néhány tucat kép fért. Akkor még mindenféle szabály és tudatosság nélkül fotózott.
Kiment a vágányok mellé, és elkövette az összes hibát, amit fotós elkövethet, például sokszor a nappal szemben fényképezett.
Idővel viszont egyre jobban érdekelni kezdte a fotózás technikai és esztétikai oldala is.
A neten kezdett olvasni a szakmáról, és mindenféle tanfolyam nélkül, autodidakta módon tanulta meg. Később ugyan elment egy fotósiskolába, de csak azért, hogy legyen róla papírja, és céget alapíthasson, hogy tudjon számlát adni a fotózásról. Járta az országot, és az volt a célja, hogy az összes vonatot megörökítse. Persze ez nem jött össze.
– Leginkább azért, mert egy idő után rájöttem, hogy a képeim nem csak a vasútmániásoknak szólhatnak, így budapesti témákat is elkezdtem megörökíteni. Csepelen születtem, később Óbudán laktam – mindig érdekelt a város. Olyan képeket szerettem volna készíteni, amelyek különleges nézőpontból mutatják meg az ismert helyeket. Akkor még nem voltak drónok, ezért magas helyekre másztam fel. Elhagyatott kéményekre, tornyokra, hidakra.
Ebből alakult ki az a látásmód, amelyben a táj, a város és a közlekedés egyszerre jelenik meg. Olyan fotóhelyeket keresett, ahol önmagában is jól mutat a környezet, de a vonatokat, villamosokat is bele tudja csempészni. Először a Lánchídra és a Szabadság hídra mászott fel – akkor még illegálisan. És azt vette észre, hogy elkezd bővülni a ma már száznegyvenötezres Facebook-oldala.
– A mászás aztán külön szenvedéllyé vált – folytatja. – Vitt az adrenalinfröccs: húszévesen imádtam, hogy feljutunk valahová, ahová nem lenne szabad. Ma már persze nem vagyok húszéves, és Magyarországon általában nincs is szükségem ezekre az illegális dolgokra: ha bemutatkozom, azonnal felengednek mindenhová. Az illegális fotózás izgalmas, de mindig benne volt a kapkodás és a bizonytalanság: nem lehetett hosszasan komponálni, kísérletezni, mert bármikor észrevehettek, és akkor menekülni kellett. Ma már inkább külföldön fordul elő, hogy engedély nélkül mászom fel valahová.
Ez is érdekelhet: Budapest rejtett gyöngyszemei – 5 látnivaló a fővárosunkban, amit látni kell
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!