„Jó szolit!” – Egy nap a Gyermekvasúton

Álmosan és fázósan húzom össze magamon a kardigánt ezen a hűvös nyári reggelen, aztán figyelmeztetem magam, hogy ezek a gyerekek már másfél órája itt vannak, és nyoma sem látszik rajtuk fáradtságnak vagy kedvetlenségnek. A Gyermekvasutas Otthon teraszán állnak körben, egymás kezét fogják, de már nem tudom meg, hogy épp mondókáztak-e, vagy játszottak valamit, mert mire közelebb lépnék, feloszlanak: itt az idő. Tósoki Károly nevelőtanár még végighordozza rajtuk figyelő tekintetét, egy gallérigazítás itt, egy jótanács ott („Ne feledjétek, külső zsebbe nem teszünk semmit, mert könnyen kipottyanhat!”), majd felharsan egy hullámos hajú tizenéves fiú, az ifivezető felszólítása:
– Szolgálatos csoport, figyelem! Előttem hármasával sorakozó!
A gyerekek most kapják meg az aznapi beosztásukat, kiderül, melyikük kerül zárfékező, naplózó, rendelkező, pénztáros vagy váltókezelő pozícióba, és melyik állomáson teljesítenek szolgálatot. Még megnézzük a zászlófelvonást, majd felpattanunk a kilenc óra tízes vonatra, és irány Széchenyihegy! Az aznap Hűvösvölgy állomáson szolgálatot teljesítő gyermekvasutasok kivételével mindannyian felszállnak, hogy aztán folyamatosan „elpotyogtassuk” őket a következő állomásokon, kit hová szólít aznap a kötelesség.
– Jó szolit! – búcsúznak egymástól a vonaton és a peronon állók, és valamiért meghatnak ezek az egymásba kapcsolódó tekintetek, amelyekben gyermeki öröm és felnőtt bajtársiasság bujkál.
Ma a hatodikos Nemeskéri-Kut­lán Ancsi (induló képünkön) és az ötödikes Schlanger Kornél tölti be a vonatkísérő pozíciót. Ancsi értékcikkárus (kitűzőket, hűtőmágneseket, nyakláncokat és egyéb apróságokat kínál megvételre az utasoknak), Kornél pedig zárfékező: a jegyvizsgálók közül ő az, akinek a végállomáson majd be kell tekernie a féket, valamint át kell helyeznie a vonat végét jelző tárcsákat, mert a mozdony leválik a vonatról, és egy másik vágányon keresztül az ellenkező vége felől csatlakozik rá ismét, hogy a jármű hátraarcot csinálhasson.
– Csillebérc állomás következik! – harsan fel Kornél hangja, és láthatóan lubickol a szerepében. Arra gondolok, hol voltam én hozzá képest tizenegy évesen határozott fellépés, felelősségvállalás tekintetében, és egyáltalán, vajon képes voltam-e hangos Jó napot!-tal köszönni. Attól tartok, nem. És ezek a gyerekek nemcsak emberileg rátermettek, hanem szakmailag is nagyon felkészültek, tulajdonképpen szinte mindazt tudják, amit egy „nagyvasutasnak” is tudnia kell.
– Szerintem mi egy kicsit jobban oda is figyelünk a részletekre – jegyzi meg huncut mosollyal Ancsi, és semmi okom vitatkozni vele…

Visítás az alagútban

Ancsi két éve teljesít szolgálatot a Gyermekvasúton. Mint mondja, másodikos korában tetszett meg neki ez a világ, amikor itt jártak osztálykiránduláson. Kornél tavaly csatlakozott, ő kiskora óta vasutas szeretne lenni. Mindkettejük kedvenc pozí­ciója a rendelkező (a nagyvasútnál forgalmistának felel meg), hiszen ez jár a legnagyobb felelősséggel.
Miközben beszélgetünk, észreveszem, hogy az állomásokon indulásnál minden, a vonaton lévő gyermekvasutas kitartja a karját. Mint Ancsi magyarázza, a vonatvezető tudja, hány kart kell látnia a visszapillantó tükörben, így megbizonyosodhat arról, hogy a vonattal és a gyerekekkel is minden rendben van.
Gyönyörű környezetben robogunk, és amikor időnként elénk tárul a csodás panoráma, meg amikor alagúton suhanunk keresztül, a velünk utazó ovis csoport visítással ad hangot tetszésének. Nem tudom visszafojtani a vigyorgásomat, bennem is elszabadul valami. Legszívesebben kihajolnék (nem szabad), beletartanám az arcomat a szélbe, és csak élvezném a száguldást. Egy pillanat alatt visszarepülök az időben, és megrohan a kamaszkori zakatolások hangulata, az eljövendő kalandok izgalma, a levegőben lógó szerelmek ígérete…
Bár fotós kollégámmal csak egy kört megyünk a vonattal (vagyis felrobogunk Széchenyihegyig, meg vissza, ami kétszer háromnegyed óra), máris átérzem, ez bizony fárasztó lehet egész nap, különösen, ha az embernek nem csak a bámészkodás a feladata. Olykor ráadásul adódnak nehezebb szolgálatok, Ancsi visszaemlékezik, milyen volt, amikor rendelkező pozíciót töltött be a Szépjuhászné állomáson, és lerobbant a vonat, sőt, valahogy a menetrend is összekeveredett. És hát olyan kötelezettségekkel is jár ez a vállalás, mint például a korán kelés. Szerencsére napi ötszöri étkezést kapnak a vasutasok, így a reggelizésre otthon nem kell időt szánni. Ebédjüket a MÁV üzemi konyháján főzik,
Ancsi kedvence a cukkinis tészta, Kornélé a hagymás tört krumpli natúr szelettel. A kérdésemre, mi a legnehezebb, Ancsi azt mondja: szolgálat másnapján visszatérni a suliba…

Felnőttek szárnyai alatt

A Gyermekvasút (lánykori nevén: Úttörővasút) első szakaszát hetvenöt éve, 1948 júliusában adták át. 1950-ben indult meg a közlekedés a 11,2 kilométeres teljes vonalon, és ezzel a budapesti Gyermekvasút bekerült a Guinness-rekordok Könyvébe, mint a világ leghosszabb vasútvonala, amelyen a forgalmi és a kereskedelemi szolgálatot gyerekek látják el. Mindezeket már Váczi Viktor meséli, miután visszatértünk „Hüvibe”, ő a MÁV Kommunikációs Igazgatóságának is munkatársa, ezenkívül a Gyermekvasút forgalmi koordinátora és a mai napon a hűvösvölgyi állomás állomásfőnöke.
– Negyedik, ötödik és hatodik osztályos tanulók jelentkezhetnek nálunk, ha legalább négyes az iskolai átlaguk – mondja. – A gyerekek egy négy hónapos tanfolyamon vesznek részt, amit évente kétszer indítunk el. A vasutasszakma alapjaival ismerkednek meg a következő öt tantárgy keretén belül: vasúti jelzések, vasúti forgalom, távközlő- és biztosítóberendezések, helyismeret és kereskedelem.
Belepillantok egy tankönyvbe, amelyben olyan tételeket találok, mint például „tolatás közben alkalmazható kézi és hangjelzések”. A gyerekek komoly tudásra tesznek szert, de természetesen nemcsak az akar gyermekvasutas lenni, „akit a mozdony füstje megcsapott”, hanem az is, aki egy jó csapatba vágyik. A gyermekvasutasok ugyanis legendás közösséget alkotnak. Harminc-negyven gyerekenként tizenöt csoportra vannak osztva, és a tanév alatt minden csoport tizenöt naponta kerül szolgálatba. Nem számít, hogy vegyes életkorúak tartoznak össze, sőt, így még izgalmasabb. A nyolcadikos gyerekek nyár végéig maradhatnak, utána itt is rendeznek nekik egy ballagást. Aki továbbra sem szeretne elszakadni a Gyermekvasúttól, részt vehet az ifivezető-képzésen: később az lesz a feladata, hogy negyedmagával feleljen egy-egy csoport programjaiért, összetartásáért. Jelenleg hatszáz gyermekvasutas és hetvenöt ifivezető alkotja a fiatalok közösségét.
– A gyerekek a vasúton kívül is élik a maguk életét, gasztro-, gitár- vagy éppen zsonglőrklubok szerveződnek, barátságok, szerelmek szövődnek – meséli Viktor. – Tudunk olyanokról, akik gyermekvasutasként ismerkedtek meg, és ma már házasok. Háromgenerációs családdal is büszkélkedhetünk, ahol már a nagyszülő, majd a szülő is itt teljesített szolgálatot, ma pedig az unoka tartozik a kötelékünkbe.
A szolgálatok tizenkét órásak – igaz, ebből „csupán” nyolc óra a munka, a többi készülődés, öltözködés, evés és játék. Nyáron három-három csoportnak egyszerre tartanak csaknem kéthetes ottalvós tábort, ami alatt minden csoport háromnaponta teljesít szolgálatot.
Amikor arról kérdezem Viktort, mit kapnak a gyerekek ettől az egésztől, azt feleli, hogy más körülmények között ebben az életkorban nemigen kóstolhatnának bele ilyen felelősségteljes feladatokba, és ez szárnyakat ad nekik. Természetesen mindez nem jöhetne létre a felnőtt vasutasok nélkül: negyvenöten dolgoznak főállásban a Gyermekvasútnál, és további százharminc munkatárs másodállásban jár ki ide.